Milyen szerepet játszott a Ludas Matyi és a Rádiókabaré a lengyel demokratikus mozgalmak elleni hangulatkeltésben? Miért fontos tudni, milyen kocsma van Varsóban a kultúrpalotánál? Hogy élik meg a lengyelek, hogy ez történelmük egyik legszebb fejezete? Mitrovits Miklós polonistával a Szelfiben beszélgettünk, most ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.
Hogy lesz valaki polonista?
Történelem szakon végeztem az ELTE-n. Amikor egyetemista voltam, halvány gőzöm sem volt arról, mi az, hogy polonista. Nem volt valami tudatos a választás. Negyedik évfolyamban tettünk egy szemináriumi kirándulást Lengyelországba. Nekem ez baromira megtetszett, Lengyelország, minden, amit ott tapasztaltam. Dél-Lengyelországot kell elképzelni. Tarnów, Krakkó, Zakopane és környéke. Akkor úgy nézett ki, hogy esetleg russzista leszek. Oroszul már úgy-ahogy tudtam, sőt abban az évben Oroszországban is jártam egy rövid kutatás erejéig. De ott, amikor Lengyelországban voltunk, azonnal eldöntöttem, hogy meg kell tanulnom lengyelül. Ez pillanatok alatt eldőlt, hogy valamilyen szinten foglalkoznom kell Lengyelországgal. Igazából biztattak is, mert nem nagyon volt olyan magyar történész, aki a XX. századdal foglalkozna, és tud lengyelül. Lényegében egyszerre tanultam a nyelvet, egyszerre ismerkedtem az országgal és egyszerre gyűjtöttem a doktori disszertációmhoz az anyagot. Így lettem végül polonista és nem russzista.
Szerinted mi az, ami egy magyart megfog Lengyelországban?
Most jelent meg egy könyvem a lengyel–magyar kapcsolatokról, az elmúlt húsz évnyi kutatásom összegzése. A végére írtam egy személyes hangvételű lezárást, amelyben erre térek ki. Igazából a nálam egy kicsit idősebbeknek mind van személyes élményük az akkori Lengyelországról. Amikor a Kádár-rendszer pangott, nem történt igazából semmi, Lengyelország állandóan forrongott a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Forrongott a társadalom, forrongtak a munkások, forrongtak az egyetemisták, az értelmiség. De a kulturális élet is sokkal szabadabb volt, sokkal izgalmasabb, érdekesebb. Bejöhetett Nyugat-Európából a jazz. Bejöhettek azok az amerikai filmek, amelyeket Magyarországon nem vagy csak jóval később mutattak be. Ott volt a tenger, ott volt Gdańsk, ott volt a lerombolt, újjáépített Varsó.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: „A falu egy fontos közösségi élménnyel lesz szegényebb, hogy nincsenek hétvégi meccsek” – Csillag Péter
És persze a déli rész, ami tele van magyar vonatkozásokkal. Nekem nem voltak ilyen kapcsolódási pontjaim. Az én első lengyel élményeim, amiről nem is tudtam akkor, hogy milyen politikai jelentőségük van, hogy 1981-ben nagy Polskit vásároltak a szüleim. Ezt már megírtam a könyvemben, hogy ez mégis miért történhetett. Ezzel is segítettük a csőd szélén tántorgó lengyel szocialista államot, hogy a hadiállapot bevezetése után Magyarország azonnal felvásárolta a lengyel készleteken lévő termékeket, így például az 1500-ös nagy Polskit. Arra nem kellett várni, mint mondjuk egy 1500-ös Ladára, három évet, vagy négyet, vagy esetleg többet. Azonnal hozzá lehetett jutni. Mi nagy Polskival jártunk egészen a rendszerváltásig. A másik élményem: nem tudom, hogy valaki emlékszik-e arra, hogy a rendszerváltás környékén rengeteg zenét TAKT kazettákon lehetett megvenni a piacokon.
A lengyel piacokon, ugye?
Vagy azoknak az utódján. ’89-’90 körül megszűntek, de sokáig üzemeltek még, illetve a vidéki városoknak is egy-egy részén még mindig ott voltak a lengyel árusok. Ez a TAKT egy lengyel kalózkiadó volt, lemásolták a nyugati zenéket, aztán itt, Magyarországon egy-kétszáz forintért árulták, és más volt szocialista országokban is. Nekem rengeteg ilyen volt. Akkor volt a zenei ébredésem. Fogalmam sem volt, hogy ennek mi a jelentősége, csak most, az elmúlt évek kutatásaiból tudom, hogy egyáltalán miért voltak lengyel piacok. Magyarországon nem nagyon tudják, csak találkoztak ezzel, vagy jártak oda, és megvették a nyugati termékeket. Olcsóbban, mint amit a boltban lehetett kapni. De ez igazából nem csak kényszer volt a lengyelek számára, hogy így egészítették ki a keresetüket, hanem egészen megdöbbentő módon a szocialista lengyel állam ösztönözte a lengyel állampolgárokat arra, hogy üzleteljenek és valutát szerezzenek.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Hahner Péter: A történésznek újra és újra ki kell gyomlálnia a tévhiteket
Lehetővé tette számukra, hogy valutaszámlát nyissanak otthon, amire befizetik a bevételeiket, és az állam nem kérte számon, hogy honnan van. Kettős valutarendszer alakult ki Lengyelországban. Szerintem ezt még akkor sem biztos, hogy sokan tudták. Bár aki gyakran járt Lengyelországban, az tisztában volt vele. Tehát egész abszurd dolgok voltak. Egyébként ez tetszett meg Lengyelországban, visszatérve kicsit az első kérdésedre. Odamentem 22 évesen – 2002-ben, a rendszerváltás után tizenkét évvel –, és azt éreztem, hogy ez valami egészen más. Hogy itt a történelem az utcákon érezhető. Az ember nem tud úgy menni, hogy ne ütközzön bele a történelembe. Hogy velünk él a történelem. Be lehet szippantani. Mint fiatal történésznek ez nagyon tetszett, amikor a kutatásom tárgya szinte kézzel fogható volt. Magyarország valahogy más volt, és most is más. A hetvenes-nyolcvanas évekre is úgy tekintettem akkor, hogy nagyon régen volt. Lengyelországban a hetvenes-nyolcvanas évek beszippantható volt még a kétezres évek elején is.
A 2002-es Lengyelországhoz képest mennyit változott az ország mára?
Szerintem rettentő sokat. 21 éve járok rendszeresen Lengyelországba. Ezt a 21 évet tényleg úgy éltem át, hogy Lengyelország kvázi a második hazám lett. Kétszer fél évet voltam kint ösztöndíjjal. Nem költöztem ki soha állandóra, de voltak évek, amikor tízszer is voltam Lengyelországban. Komolyan gondoltam, hogy ha foglalkozom egy országgal, vagy szeretnék foglalkozni egy országgal, akkor nem csak a nyelvét kell megismernem, hanem tudnom kell, hogy Varsóban a kultúrpalota mellett két utcával milyen kocsma van, oda ki jár, melyik értelmiségi, melyik író jár oda. Vagy hova járnak a futballhuligánok. Ha valamiről beszélek, tudjam. Ezt próbáltam átélni meg megélni is. Így talán elfogadható, ha azt mondom, hogy rengeteget változott. Nem csak az épített Lengyelország: az ember bármerre megy, azt látja, hogy megújultak utcák, terek, épületek. Varsóba elmegy az ember, és azt látja, hogy a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest, amikor egyébként már szintén voltak negyven-ötven emeletes toronyházak, felhőkarcolók, megháromszorozódott a számuk. Nem csak az, hogy modernizálódott a közlekedés. Modernizálódott, digitalizálódott az egész.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Veréb Tamás: Tényleg arra van igény, hogy tortával dobáljuk egymást?
Szerintem az emberek is nagyon sokat változtak. Megváltozott az életmódjuk. Húsz évvel ezelőtt még ezek a szocializmusból örökölt tejbárok voltak mindenhol, Varsó belvárosában is. Én is oda jártam, amikor egyetemista voltam. Ezek lényegében teljesen eltűntek. Teljesen amerikanizálódtak a nagyvárosok. Megváltozott az emberek mindennapi élete. Annyi ember nem jár kávézóba szerintem a régióban, mint a lengyel nagyvárosokban. Egyébként a vidék is elképesztően megváltozott. Húsz évvel ezelőtt ha az ember lement valami csotrogány busszal Délkelet-Lengyelországba körülnézni, nem várta semmi. Maga az út is tragédia volt. Ma el lehet menni gyorsvasúttal, lényegében 200 km/órával közlekedik. Mindenhol kipofozott kis falvak, kisvárosok vannak. Reggel 8-kor már nyitva van a modern bolt, kávézó. Az emberek szerintem sokkal kedvesebbek és boldogabbak, mint húsz éve voltak. Főleg a vidéki lakosságra értem. Nem mondom, hogy nem lehet belefutni valami rossz élménybe, de Lengyelország szerintem kelettől nyugatig, északtól délig olyan, mintha nyugati országban lennénk. Az biztos, hogy objektív mérőszámok is mutatják, hogy Lengyelország egész más, mint húsz éve volt.
Van egyébként kedvenc városod vagy régiód?
Alapvetően örök kedvenc marad Varsó. Nem ott jártam először, de ott voltam először nyári egyetemen. Ott töltöttem fél évet a Varsói Egyetemen. Végül is a kutatásaim miatt oda kellett járnom meg máig oda járok, ott vannak az országos levéltárak. Nagyon megszerettem. Sokan utálják. Lerombolt város, a kis óvároson, a királyi palotákon meg a nyári rezidencián kívül nem építettek újra semmit. Nagyon sok ismerősre, barátra, kollégára tettem szert. Ott kezdtem el lengyel futballmeccsekre járni. Varsót nem tudja leváltani semmi. De ami nagyon-nagyon megtetszett még, az két másik régió. Az egyik Wrocław és környéke, tehát a sziléziai rész, ahol tényleg ékszerdoboz kistelepülésekre lehet találni a hegyekben. Fantasztikus az egész atmoszféra.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Aki a Titanic tragédiája után több száz ember életét mentette meg
A másik pedig – talán meglepő módon – keleten Lublin. Ez egy háromszázezres város. Van öt egyetem, lényegében a város egyharmada az egyetemi szférában dolgozik vagy tanul. Gyönyörű az egész épített öröksége, a középkori is és a kicsit újabb kori is. Van a Jagelló-birodalomnak egy öröksége, egy óvárosi rész. A kicsit újabb rész pedig a cári birodalom, amikor már Oroszországhoz tartozott. Az egyik része tényleg olyan, mintha egy középkori lengyel városban járnánk. Egy kicsit arrébb pedig olyan, mintha egy XIX. századi orosz cári kisváros miliőjébe kerülnénk. Többször jártam Lublinban az elmúlt években, nagyon megtetszett. Ezt a kettőt tudnám Varsó mellett említeni.
A lengyel parlamenti választások előtt egy Facebook-posztsorozatban elemezted a helyzetet. Többször foglalkoztál a városi, vidéki választói attitűddel, magatartással. Egyébként ezt a hétköznapokban mennyire lehet érezni, hogy egy kistelepülésen másképp gondolkoznak az emberek a világról, mint mondjuk Krakkóban, Varsóban, Lublinban vagy Gdańskban?
Kizárólag azért kezdtem el foglalkozni a lengyel politikai élettel (nem most, 2007 volt az első választás, amikor ilyen témában írtam), mert nem volt más, aki foglakozott volna vele. Megtaláltak. Onnan datálódik az én lengyel – idézőjelben mondom – politológusi tevékenységem. Alapvetően történésznek gondolom magamat, de csinálom ezt folyamatosan. A mostani választásoknál irgalmatlan nagy volt az érdeklődés, lehetett már hetekkel előtte érezni. Azért is kezdtem el ezt a kis Facebook-posztsorozatot, mert tudtam, hogy sokan megkérdeznek, akkor legalább én is jobban rendszerezem a fejemben. Több mint nyolcvan százezer főnél nagyobb város van Lengyelországban. A százezer főnél nagyobb városok – de még az ötvenezer főnél nagyobb városok is – urbanizáltabb, nyugatosabb, liberálisabb életfelfogásban töltik a napjaikat, mint a nagyon picik, a falvak, a szétszórt, abszolút szétszórt, egymástól elszigetelt, szeparált kistelepülések, ami a rurális Lengyelország, így is szokták mondani. Nagyon nehéz olyan kicsi helyre menni, ahol az ember tényleg megtapasztalja, hogy milyen a konzervatív Lengyelország. De azért sikerül eljutni az embernek, főleg, ha autóval jár. Az ember vasárnap megy egy ilyen településen, és döbbenten nézi, hogy nemcsak a templom van tele, hanem tömegek állak a templom körül is, a kihangosított istentiszteletet, misét hallgatják, mondják az imát a bentiekkel együtt. Magyarországon ilyet soha nem láttam.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Egy brit lány a vasfüggöny mögötti Magyarországon
De ennél extrémebb is volt. Tavaly voltunk síelni a cseh–lengyel határon, a lengyel oldalon. A sípályán is volt egy templom. Vasárnap a lengyelek megállnak síléccel, síruhában, végigállják a domboldalt, mert körbe lehet síelni. Ez mutatja, hogy a katolikus egyháznak vidéken nagyon mélyen vannak a gyökerei a társadalomszervezésben, a társadalom tudatában. Kötődik is a helyi társadalom az egyházhoz. A nagyvárosokban is tapasztaltuk, Varsóban sem látok vasárnap üres templomot, nem erről van szó. De azért a mindennapi élet, a hétköznapok nincsenek ennyire szervesen összekapcsolva, mint vidéken. Ez leginkább a magterülethez, a lengyel magterülethez kötődik, amely az orosz birodalomhoz tartozott a XIX. században meg korábban is. Lényegében itt volt a lengyel királyság magja. Azt gondolom, hogy itt a legerősebb a konzervatív Lengyelország. Ebből csak a városok a szigetek. Főleg Varsó egy nagy sziget. A másik persze szintén érződik (ami a választási magatartásban is kimutatható), hogy a vidék elöregszik. Tudjuk, az idős emberek szavaznak nagyobb számban a konzervatív oldalra. A hatvan év felettiek körében toronymagasan nyert a konzervatív Jog és Igazságosság.
Lengyelország szerintem mára az elmúlt húsz-harminc évben történelme egyik csúcsára ért mondjuk a középkori Lengyelországhoz képest, de ez elmondható a régió többi országáról is. Érdekelne, hogy látod: egy átlag lengyel ezt hogy éli meg?
A lengyelek irgalmatlanul szeretnek panaszkodni. A magyarok is, de szerintem a lengyelek túltesznek rajtunk ebben. Sokszor indokolatlanul panaszkodnak. Az biztos, hogy az egész régióra jellemző, amit mondtál, hogy a történelemben ez egy kivételes állapot. Prosperitás van. Nincsenek konfliktusok, nincsenek fegyveres konfliktusok. Nincs háború. Oda tartozunk, ahova mindig is szerettünk volna, Nyugat-Európához mindenféle értelemben. De a lengyelek talán még inkább elmondhatják ezt magukról. A cseheknek vagy nekünk, magyaroknak voltak azért jó periódusaink a XIX. században is, a gazdasági prosperitás. Itt van mondjuk a dualizmus korszaka, most ünnepeljük Budapest 150. születésnapját. Látjuk, elég kimenni az utcára. A lengyeleknek ilyen nem volt az elmúlt 250 évben. 1772 és 95 között felosztották a szomszédai. Onnantól kezdve 1918-ig nem létezett Lengyelország. Ők nem olyan állapotban voltak az oroszokkal, poroszokkal, de még a Habsburgokkal sem, mint mi a Habsburgokkal. Ők utoljára prosperitást a XVII. század közepéig éltek meg. Onnantól kezdve lényegében a lengyel–litván, a Jagelló-állam, illetve a Jagelló örökös állam agonizált és elhalt.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Itt nem őrzik a hagyományt, hanem abban élnek az emberek – Mohos Zsófia Görbeország projektje
Mindegyik lengyel barátomnak el szoktam mondani, hogy nektek igazából nincs miért panaszkodnotok. Lengyelország lényegében a G20-ak ablakán kopogtat, körülbelül a 21. legnagyobb a gazdasága a világon. Egy olyan Lengyelország, ahol harminc éve üres boltok voltak, és a statisztikák szerint egy család legalább kilencven órát állt hetente sorban. Egészen elképesztő. Nem az, hogy minden van, hanem lengyel tőkekiáramlás van, gazdagok a lengyelek. Persze minden összehasonlításnál kell tenni egy apró kitérőt, ha történész az ember. Mert nem eleve elrendelt az, hogy Lengyelország negyvenmilliós, Magyarország meg – ha a határon túliakat is belevesszük – 13-14 milliós nemzet. A XV. században ez a két nemzet nagyjából egyforma volt. Terültre még Magyarország nagyobb is volt időnként, mint a lengyel királyság. Lehet mondani, hogy a magyarokat is három részre szakították, később a lengyeleket is. Ráadásul nagyon rossz periódusban, a modern nemzetté válás periódusában. De mégsem törtek meg, mégsem szűntek meg, mégsem fogytak. Valami plusz van a lengyel nemzetben, ami lehet, hogy a közép-európai népekben nincs. Ezt nem tudtam megfejteni, csak látjuk az adatokat.
Lehet, hogy írói túlzás, Spiró György szerintem zseniális regényében, Az Ikszekben a főhős Bogusławski, a színházi rendező – aki ha kell, képletesen II. Sándor cár fenekét nyalja fényesre, ha kell, Napóleonét, ha kell, Czartoryski helytartó főhercegét – mindig azt mondja, hogy színházat kell csinálni, az a lényeg. Gyakorlatilag valahogy túl kell élni, értelmet kell találni az életben. Spiró megfogta ezzel a lengyel mentalitást?
Spiró György szerintem érzékeny pontra tapintott. Egyébként az előbb említett új könyvemben van is egy fejezet erről. Ugyanis Spiró könyvét az akkori lengyel kulturális diplomácia rendkívül negatívan fogadta. Nem is engedték – nemhogy lengyelre lefordítani, hanem azt is megakadályozták, hogy németül kiadják. Sőt Spirótól elvették a további ösztöndíj-lehetőségeket Lengyelországban. Csak a 2010-es években jelenhetett meg például Az Ikszek lengyelül. Szerintem egyébként a dolog félreértelmezése volt. Spiró nem lengyelellenes regényt írt, a lengyeleknek igazából örülniük kellett volna, hogy valaki, egy másik nemzet fia regényt ír a reformkorukról. Képzeljük el, hogy valaki írt volna a magyar reformkorról egy nagy regényt egy másik országban. Mennyire örülnénk neki. Persze ebben lehet, hogy ugyanúgy szerepeltek volna Széchenyi gyengéi vagy Kossuth gyengéi. Nagyon felháborodtunk volna. Szerintem ugyanez volt Spiróval. Ő kívülállóként nagyon érti a lengyeleket. Lehet, hogy sokkal több dolgot el is olvasott abból a korszakból, mint sok lengyel tudós, történész, irodalomtörténész. De kívülállóként nem kötötték a lengyel nemzeti érzelmek, mert mégiscsak magyar. Azt gondolom, hogy rátapintott sok gyengéjére vagy érzékeny pontjára a lengyel nemzetnek. Valóban, a lengyelek mindenfélével próbálkoztak a túlélésért. Most azt mondjuk nagyon leegyszerűsítve, hogy a lengyel nemzet oroszellenes vagy ruszofób, ami még nagyobb leegyszerűsítés, ráadásul nem is igaz.
Az a könyved címe, hogy A szocializmus csapdájában – Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar–lengyel kapcsolatokban. Ez egy több száz oldalas, roppant átfogó mű arról, hogy a nagypolitika rángatta ezt a kapcsolatot, miközben talán az egyes ember szintjén azért maradt a több-kevesebb rokonszenv. Jól értelmeztem?
Ahogy említetted, az átlagember nézőpontja is benne van, meg a nagypolitika is. Nem akartam egy klasszikus diplomáciai vagy politikatörténeti, kapcsolattörténeti könyvet írni, mert annak már nem láttam értemét, hiszen lehet, hogy tíz évvel ezelőtt ezt a részét ismertem leginkább, a levéltárakból ezt ismeri a kutató, a kezdő kutató pláne, de az évek alatt megismertem egy második, harmadik, negyedik oldalát is a kapcsolatoknak, amelyek legalább ugyanolyan fontosak. Az egyszerű ember szempontjából még fontosabb is, mint a nagypolitika. Arról úgysem tudtak semmit, hogy Brezsnyev miről beszélt Kádárral. Arról annyit tudtak, amit a Népszabadság megírt, ami legtöbbször nem a valóság volt. Sokkal többet tudtak az emberek arról, hogy személyesen kint jártak Lengyelországban, vagy a lengyelek a Balatonon. Vagy lengyel termékeket használtak, vagy Ikarus busszal jártak a lengyelek. Vagy miket fordítottak le egyik-másik irodalmából oda-vissza. Ez a mindennapi élet részét képezi. Ezért próbáltam mindenről írni egy átfogó dolgot.
Egyébként nagyon érdekes és mai szemmel talán egy kicsit megmosolyogtató, hogy mik voltak akkor nagyon komoly tárgyai a legfelsőbb szintű lengyel–magyar kapcsolatoknak. Az Ikszekről már beszéltünk, de külön fejezetet szentelsz például a kis Polskinak, a kis Polski-gyártásnak. Téma volt, hogy hány dugattyú érkezik a kis Polskihoz, vagy mennyi nem. Egy idő után a kis Polski számos alkatrészét Magyarországon is gyártották.
Ilyenekről azért írtam, például a kis Polskiról, mert ha egy keverőpult, ami itt van előttünk, lenne a tárgy, erről nem írtam volna, mert ezt néhány ember használta. De a kis Polskit a magyarok nagyon nagy tömege használta, sőt még ma is nagy kultusza van. Olyan témákról írtam, amelyek beleivódtak a lengyelekről a magyar nemzet tudatába – és ráadásul volt magyar vonatkozása, ezt sokan nem tudják.
Kovács Kati énekesnő népszerűsítette, fénykép is van a könyvben.
Ráadásul egy csomó alkatrészt itt gyártottak. A legyártott alkatrészek értékének megfelelő számú kis Polskit kapott a magyar állam. Egyébként is vettek, de volt cserekereskedelem. Gyújtáselosztókat meg dudát meg ilyeneket gyártottak a Bakony Művekben. Ugyanezért írok az Ikarus-együttműködésről. Főleg a hetvenes-nyolcvanas években elképesztő számban vették, a Szovjetunió és talán Kína után a harmadik legtöbbet Lengyelországba exportáltunk. De egy idő után nem tudtak eleget venni, mi nem tudtunk eleget gyártani, pedig óriási számban gyártották az Ikarust Mátyásföldön. Hibrid megoldás született, hogy a franciáktól vásárolt korábbi licenc alapján készült karosszériát építették rá egy Ikarus-alvázra, és ebből létrejött egy új autóbusz, a Jelcz M11, amelyből több ezer darabot gyártottak a nyolcvanas években, amikor Lengyelországot gazdasági bojkott sújtotta. Ez sem olyan, bár önmagában szerintem unikum, hogy van egy lengyel–magyar hibrid autóbusz. Pár évig, tíz évig létezett.
Említetted a magyar fociedzők esetét is Lengyelországban. Kalocsai Géza a Górnik Zabrze vezetőedzője volt, KEK-döntőbe vitte a csapatot. Utána Szusza Ferenc is volt a csapat edzője, miután Kalocsai hazajött a Fradit edzeni. Ő is elég sokáig, a negyeddöntőig ment a BEK-ben. Ezeket azért, ha más nem, az idősebb lengyel szurkolók számontartják még?
Abszolút számontartják. Nagyon érdekes, ez egyébként már a húszas-harmincas években is jellemző volt, hogy rengeteg magyar edző ment Lengyelországba, pedig akkor a lengyel futball éppen megszületőben volt, jó húsz-harminc év késéssel a magyarhoz képest, mert nem volt független lengyel állam. A háború ezt megakasztotta, majd az ötvenes években, amikor az Aranycsapatról szólt minden sporthír a világon, beleértve Lengyelországot is – emlékezve a húszas-harmincas évek jó együttműködésére –, természetes volt. Én jártam Zabrzéban, és találkoztam több egykori játékossal, akiknek magyar edzőik voltak. Abban az időben szinte minden évben magyar edzővel lettek bajnokok arrafelé. De más csapatok is.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Hevér Gábor: Amíg egy „kultúrdöntő kör” dönt a támogatásokról, nem igazságos a színházi rendszer
A Legia Warszawát is lehetne említeni, az ötvenes években magyar edző, Steiner János tette naggyá őket a Honvéd mintájára, az Aranycsapat mintájára. Emlékeznek rájuk. Lengyelországban is trendi a sporttörténetírás, egyre több könyv jelenik meg. A Netflixen is van egy film, a Csillagok, amelyben felbukkan Kalocsai Géza alakja, magyarul is beszél benne. Abszolút emlékeznek rá. Lényegében a lengyelek egyszer nyertek valamit a történetük során, ez a ’72-es müncheni olimpiai döntő, pont ellenünk, 2–1-re. A Górniknak voltak olyan nemzetközi meccsei a hatvanas években, ahol 200-250 ezer ember szeretett volna jegyet venni. A sziléziai stadionba kilencvenezren fértek be. Ezek óriási események voltak.
Nagyon érdekes, amit írsz a könyvben, és azt gondolom, talán egyedülálló fejezet lehet ez – utalva a Szolidaritás körüli időszakra –, amikor Kádárék láthatóan megijedtek attól, hogy a magyarokban feltámad egyfajta szimpátia. Egy ma már megmosolyogtatóan szánalmas kísérletként megpróbáltak a lengyeleket negatív színben feltüntető vicceket terjeszteni, hogy a lengyelek azért élnek válságban, azért szegények, mert nem dolgoznak, helyette sztrájkolnak. Írod, hogy ebben elég negatív szerepet játszott az akkori Parabola című műsor, a Ludas Matyi, illetve a Rádiókabaré is. Lehet tudni, hogy volt-e ennek bármilyen hatása?
Igen. Az MSZMP nagyon figyelte, hogy mi a társadalom reakciója. Ma már naponta olvashatunk közvélemény-kutatásokat, de abban az időben ez egy gyerekcipőben járó iparág volt. De már végzett a párt is ilyet, meg létrehoztak egy médiakutatót. Folytak közvélemény-kutatások, maga a KISZ is végzett. És nyilvánvalóan az ügynökjelentésekből is lehetett tudni. A legtöbb ügynökjelentés hangulatjelentés. Mit mondanak a gyárban a dunai vasmunkások, a diósgyőriek, a komlói bányászok stb.? Nagyjából le tudták mérni, hogy mit gondolnak a lengyelekről. ’81 májusában jött el az a pillanat, amikor a Művelődésügyi Minisztériumban letiltották az összes sajtóterméket, írottat, nyomtatottat és az elektronikusat is – legjobb, ha semmit nem írnak a lengyelekről.
Pedig előtte a Panorámában maga Lech Wałęsa nyilatkozhatott.
Ez egyedülálló a szocialista tömbben. Ilyenről senki sehol nem tud. Wałęsa meg más ellenzékiek is szerepeltek, Andrzej Wajda filmrendező is, Szolidaritás-jelvénnyel. Egyébként pártvezetők is beszéltek arról a Panorámában, hogy ez a szocializmus csődbe ment. Ha valaki megnézi az adást – elérhető a neten –, ebből igazából az derül ki, hogy ilyen őszinte műsort ritkán lát az ember. Tényleg, csődben van a lengyel szocializmus. Jön a Szolidaritás, megpróbál javítani. Nagyjából ’81 májusa környékén jöttek azok a közvélemény-kutatások, amikből látszott, hogy – főleg a fiatalok, a harminc év alattiak – inkább szimpatizálnak a Szolidaritással, még ha keveset tudnak is róla. De lehetett utazgatni, akkor már vízum nélkül lehetett menni Lengyelországba. A lengyelek is jöttek, árulták a szamizdatot, cseréltek, elkezdték fordítgatni. Megjelentek az első szamizdatlapok, tele voltak lengyel témával. ’80-81-ben az összes szamizdat, ami akkor megjelent, foglalkozott lengyel témával. Nyilván kapcsoltak, hogy ennek nem lesz jó vége, meg egyébként is, ha a szovjetek lépnek valamit, vagy akár a lengyel hadsereg, Jaruzelskiék lépnek valamit, akkor hogy fogjuk azt kommunikálni? Jobb, ha már most felkészítjük a társadalmat arra, hogy nagyon káros, ami Lengyelországban zajlik. A Tiszatáj irodalmi folyóiratot meg is büntették, mivel a lengyel tematikus számuk átcsúszott ezen a tiltó határozaton. Elkezdték a lengyeleket becsmérlő propagandát. Az a tapasztalat, ha az ember beszélget akkor itt élő lengyelekkel, hogy szinte kivétel nélkül emlékeznek arra, mennyi negatív élmény érte őket Budapesten is, akár a boltban. Volt hatása ezeknek a lengyelellenes szövegeknek. Sokan szenvedtek el emiatt verbális támadást, szerencsére komolyabbakról nem tudni. Nagyon sokáig élt a magyar köztudatban az, hogy a lengyelek lusták, nem dolgoznak. Szerencsére ez már elmúlt.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
