Rita egy azon 226 ezer nőből, akik rettegésben élnek ma Magyarországon. Azt mondja, a választások után már nincsenek tévképzetei, tudja, hogy az államtól nem számíthat segítségre, neki kell megvédenie gyermekeit és magát, ha nem akarnak ők is néma tanúk lenni, akiket megölt a partnerük.
Május elején egy kisfiúval, a hónap végén két tizenéves lánnyal végzett saják apjuk, akiknél éppen láthatáson voltak Hetesen, illetve Aszódon. Utóbbi annak ellenére történhetett meg, hogy a hírek szerint korábban négyszer is feljelentette volt férjét az anya, és három ügyben el is marasztalták a férfit. "A kisebbik lány védelem alatt állt az apa korábbi erőszakos viselkedése miatt, ezért is érthetetlen, miért nem volt felügyelt a kapcsolattartás," írta a Nem Tehetsz Róla, Tehetsz Ellene Alapítvány vezetője, aki azután posztolt a közösségi médiában az ügyről, hogy sokan az anyát hibáztatták a lányok haláláért, mondván, miért engedte őket az apjukhoz. "Azért, mert a kapcsolattartást ideiglenes hatályú végzés szabályozta, és ő betartotta az abban foglaltakat, hiszen ellenkező esetben őt vonták volna felelősségre - amint az általában lenni szokott" - teszi hozzá Mérő Vera és Segyevy Lovrencsics Ibolya.
"A láthatáson megölt gyerekek névsora fájdalmasan hosszú, csak ebben a hónapban a mostani a második ilyen eset. (Május 7-e, Hetes: a 41 éves apa megölte a láthatáson ott tartózkodó kiskorú gyermekét, majd magával is végzett.) De emlékezhetünk a Zöldlomb utcai családirtásra vagy a győri kettős gyerekgyilkosságra, a Dunakeszin történt - szintén láthatáshoz kapcsolódó - családirtásra, a tatai gyermekgyilkosságra (itt az anyánál volt láthatáson a kiskorú). A sort folytathatnánk, de önmagában az esetszám nem szolgál magyarázattal, a mintázat annál inkább.A mintázat pedig az, hogy bizonyítottan bántalmazó - vagy ilyen ügyben éppen eljárás alatt álló - szülőknek rendszeresen ítél a bíróság nem felügyelt kapcsolattartást."
Az isztambuli egyezmény ratifikálása nemcsak a gender szó helyes értelmezésével és a szexuális bántalmazást elszenvedő (például megcsonkított nemiszervű) migránsok és menekültek (köztük nők és gyerekek) menekült jogállásának biztosításából állt volna, de komoly intézmény- és jogrendszeri fejlesztésekre is kötelezte volna a magyar kormányt az áldozatok védelmében. Többek között még kétszer annyi férőhelyet kellett volna biztosítani a védett házakban, mint amennyi most van, olyan úgynevezett nőközpontokat kellett volna létesíteni minden egyes régióban, amelyek Belaruszon kívül egyedül Magyarországon nincsenek egész Európában. Közben a kapcsolati erőszak helyett sokszor még most is legtöbbször könnyű testi sértésben találják bűnösnek a bántalmazókat, és csak felfüggesztett szabadságvesztést rónak ki rájuk. A gyerekek többsége pedig utána is ki van téve a bántalmazásnak, a felügyelt kapcsolattartás ritka, mint a fehér holló.
Utánajártunk hát, hogyan működik jelenleg az áldozatvédelmi rendszer Magyarországon isztambuli egyezmény híján. Az eredmény, amelyre jutottunk, és a statisztika nem túl biztató, főleg annak tekintetében, mekkora eséllyel részesülhet bármilyen védelemben ma a hatóságoktól egy bántalmazott.
„Amikor megláttam április 3-án este, ahogy Varga Judit önfeledten nevetgél a miniszterelnök mögött a színpadon, akkor tudatosult bennem, hogy nincs remény. Nem fog változni semmi. Végképp nem lesz isztambuli egyezmény vagy semmi más. Semmilyen segítségre nem számíthatunk továbbra sem. És közben már nincs időnk. Négy év múlva én és a gyerekeim lehet, hogy már csak egy fejezet leszünk egy felolvasáson, amelyet a néma áldozatok nevében tartanak majd a jogvédők” – mondja a Szabad Európának nyilatkozó Rita.
Rita nagycsaládos édesanya. Tizenöt éve ismerte meg a mostani férjét, és igen, akár felfigyelhetett volna kicsit korábban is a jelekre, meséli most már mai fejével. „Csak pár hónapja voltunk együtt, az utcán sétáltunk két barát társaságában, amikor valamin összeszólalkoztunk. Úgy emlékszem, nem volt semmi jelentősége, egyszerűen kifejtettem, hogy máshogy gondolom, mint ő. A következő pillanatban már a földön feküdtem, ő rajtam, a keze a nyakamat szorongatta. Nem is tudom, hogy ez volt-e a félelmetesebb, vagy az, hogy senki sem állt meg, senki sem jött oda segíteni, még a barátok sem. Aztán felálltunk és mentünk tovább, mintha mi sem történt volna, én meg elhessegettem magamtól egy darabig az egészet, azzal, hogy biztos az én hibám volt.”
A nő azzal mentegette párját, hogy otthon is ezt látta, nem tehet róla. Értsd: konzervatív keresztény neveltetést kapott, ahol az apa a templomban meggyónta, hogy iszik, de azt nem, hogy a feleségét szóval, cselekedettel, tettel bántalmazza. Mert Istenen kívül abban is mélyen hisz, hogy a nők ezt érdemlik. Párja ebben nőtt fel, és ahogy Rita meséli, egyébként jó embernek tűnt, mindenki szerette, úgyhogy ha voltak is ellenérzései, igent mondott, amikor megkérte a kezét, összeházasodtak, és egymás után jöttek a gyerekek. Szerencsétlenségükre mindegyikük lány. „Az a mély meggyőződése, hogy tisztelniük kell őt, amit bántással lehet belőlük kicsikarni. Válni nem akar, mert hithű keresztény. Legalábbis ami a válást illeti, mert akkor nem hithű keresztény, amikor büdös kurvázza a lányokat, vagy elküldi őket az anyjuk picsájába. Leveri őket a kanapéról, vagy beleveri a fejüket az asztalba. És akkor sem, amikor azzal fenyegetőzik, hogy nekihajt egy fának a gyerekekkel együtt az autóval, ha elhagyjuk. A szüleim is biztattak, adjak még egy esélyt, csak még egyet, mert »egyébként jó apa«. Hiszen szokott foglalkozni a gyerekekkel, játszik velük, néha még nyerni is hagyja őket.” Mostanra, Rita állítása szerint, elviselhetetlenségig fajult a helyzet, de a nő hiába kért segítséget a rendőrségtől és az egyik áldozatsegítő központtól. Az sem igazán vigasztalja, hogy ezzel egyáltalán nincs egyedül Magyarországon.
Varga Judit igazságügyi miniszter a győri családgyilkosság után azt ígérte, 2020 az áldozatsegítés éve lesz. Nem az lett – sem a statisztikák, sem a törvényhozás szintjén. A járvány első hullámának évében hiába kongatták a vészharangot a jogvédő szervezetek, hogy a lezárásoknak, a karanténnak köszönhetően ha valamikor, hát most oda kellene figyelni az áldozatsegítésre. A győri gyilkosság óta két év telt el, ez idő alatt közel száz nőt ölt meg a partnere, volt partnere.
2020 május elején, anyák napja után a magyar Országgyűlés Fidesz–KDNP-s kétharmados többsége úgy döntött, nem ratifikálja az isztambuli egyezményt, mondván, a magyar jogrendszer, köszöni szépen, megvan nélküle is.
A Fidesz–KDNP-kormány számára mumusnak tűnő isztambuli egyezmény (teljes nevén az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról) a nőjogi szervezetek, így a Patent és a NANE szerint olyan ajánlásokat fogalmazott meg, amelyek a jogrendszerbe ültetve biztosították volna, hogy a nők elleni erőszak különböző formáinak elkövetői hatékony, arányos és visszatartó erejű büntetésben részesüljenek. „Kimondja többek között, hogy a kapcsolattartási vagy szülői felügyeleti jog gyakorlása nem veszélyeztetheti az áldozat vagy a gyerekek jogait és biztonságát. Ezzel szemben nálunk igen gyakran kényszerítik a bántalmazott gyerekeket, hogy kapcsolatot tartsanak a bántalmazó szülővel. A másik, amit az egyezmény leszögez, hogy kapcsolati erőszak esetén nem lehet mediációt alkalmazni. Magyarországon sajnos még mindig szokás erre kötelezni az áldozatokat. Fontos előírás az is, hogy elegendő számú menedékházat kell biztosítani az áldozatok számára. Ebben is nagyon le vagyunk maradva. Ma Magyarországon körülbelül 220 ezren élnek kapcsolati erőszakban, ehhez képest alig 350 férőhely van az egész országban.” Az isztambuli egyezmény ajánlása szerint például a jelenlegi, körülbelül 350 férőhelyhez képest még legalább 630 férőhelyet kellene biztosítani azoknak a nőknek és gyerekeiknek, akiknek krízishelyzetben menekülniük kell otthonról.
Az Igazságügyi Minisztérium áldozatsegítő központok nyitásával próbálta elfedni az áldozatsegítő intézményrendszer hiányosságait. Ezek a központok azonban nem nyújtanak érdemi választ a problémára, hiszen nem specifikusan a családon belüli bántalmazás áldozatait segítik, így sokszor nem is arra szakosodott segítők dolgoznak ott, akiktől hiába kérnek, nem kapnak célzott és érdemi információt, sem segítséget a bántalmazottak, amelyek valóban segítséget nyújthatnának, azokból az Európai Unióban egyedül Magyarországon nincs egy sem. Ezek a nőközpontok, amelyek kifejezetten a női és gyerekáldozatok részére létrehozott segítő intézmények lennének, és amelyeket – ha ratifikáltuk volna az isztambuli egyezményt – nyitnunk is kellett volna, az ajánlások szerint kétszázezer lakosra egyet egy-egy régióban. (Bár az Ökumenikus Segélyszervezet üzemeltet úgynevezett krízisambulanciákat, ahol e szolgáltatások egy része elérhető, ezek nem kizárólag nőknek fenntartott intézmények, emiatt kérdéses, hogy az isztambuli egyezményben leírt nőjogi szemlélet milyen mértékben érvényesülhet.)
A kapcsolati erőszak 2013-ban jelent meg a hazai büntetőjogban, amelyet öt évig terjedő börtönnel büntethetnek, de sokszor ehelyett még ma is testi sértésért kell felelnie a bántalmazónak, ami maximum két év börtönt jelentene – a legtöbb esetben azonban ennyit sem.
A kapcsolati erőszak büntetőjogi bevezetésével kapcsolatban a Patent a NANE-vel közösen annak idején azt javasolta, hogy legyen jogorvoslat kapcsolati erőszak esetén akkor is, ha a felek a bűncselekmény idején párkapcsolatban voltak, nem csak házasság vagy élettéársi együttélés esetén, vagy akkor, ha közös gyermekük van, de ez nem került bele a jogszabályba. „A hiány azóta is nyomasztóan lehetetlenné teszi számos eset súlyosságának elismerését, elég, ha csak Orosz Bernadett esetére gondolunk” – teszi hozzá a Patent. Mint arról mi is beszámoltunk, a félholtra vert nagycsaládos édesanya bántalmazója a mai napig szabadlábon van, az ellene folyó büntetőjogi per később indult el, mint az a polgári per, amelyet Bernadett ellen indított az elkövető jó hírneve megsértéséért.
2019 után azonban még így is ugrásszerűen megnőtt a rendőri eljárásban regisztrált kapcsolati erőszak bűncselekmények száma:
De hogy mi lesz a sorsa a rendőrségen bejelentett kapcsolatierőszak-eseteknek? Mint az a Szél Bernadett által tavaly kikért adatokból látszik, 61 százalékuk végződött vádemeléssel, 27 százalékban magánindítvány hiánya miatt került sor a feljelentés elutasítására vagy a nyomozás megszüntetésére. „A nyomozás folytatásához ugyanis az kell, hogy a bűncselekmény utáni harminc napban a sértett magánindítványt tegyen, amelyben kéri az eljárás lefolytatását” – írja a volt országgyűlési képviselő.
Ilyen eljárásrenddel talán nem is lehet csodálkozni azon, hogy az European Institute for Gender Equality (Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete) jelentésében Magyarország végzett az utolsó előtti helyen azon a téren, hogy mennyire bíznak meg a rendőrség munkájában az áldozatok. Azaz nálunk csökkent a második legnagyobb mértékben azoknak a nőknek a száma, akik a rendőrségtől kérnének segítséget.
Ha eljutnak bíróságra az ügyek, a 2015–2017-es esetek alapján az látszik, hiába a kapcsolati erőszak jogi alkalmazása, a legtöbb esetben könnyű testi sértésben találták bűnösnek az elkövetőket. Nem csoda, hogy az esetek többségében ezért csak felfüggesztett szabadságvesztés jár.
Varga Judit 2019-ben azután hozta létre a családjogi civil munkacsoportot, hogy egy férfi megölte a láthatáson nála tartózkodó 13 éves nevelt lányát és tízéves fiát. Ennek ellenére sikerként könyvelte el, hogy januártól még inkább lazultak a szülői felügyelet szabályai: most már akkor is a közös felügyelet mellett dönthet a bíróság, ha csak az egyik szülő kéri, illetve bevezették a váltott gondoskodás jogintézményét is.
„Azok a férfiak, akik megölik a partnerüket és/vagy a gyereküket (és olykor ezt követően, mielőtt még jogi következményekkel szembesülhetnének, magukat is), nem hirtelen felindulásból cselekednek, nem őrülnek meg, nem kétségbeesettek és főleg nem szerető férjek és apák, hanem bántalmazók, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy az áldozatuk élete felett rendelkezzenek. A gyakran okként emlegetett megcsalás, féltékenység, »nem tudta elviselni, hogy a nőnek új kapcsolata lett« – ami már a hetesi eset kapcsán is megjelent a sajtóban – a valóságban azt takarja, hogy az elkövető birtokának, tulajdonának tekintette (volt) partnerét és gyerekét; mélyen sérelmezte, hogy nem tudott a tulajdonának tekintett személyek felett akarata szerint rendelkezni; s tudatos döntést hozott arról, hogy öléssel szerzi vissza ezt a hatalmat, elvéve gyereke életét, és visszavonhatatlan csapást mérve az anya további életére,” jegyezte meg a PATENT a hetesi eset után.
Hogyan fordulhat elő 2022-ben Magyarországon az, hogy egy biztonságára nézve kockázatot jelentő bántalmazó férfinak kiszolgáltatnak egy gyereket? A szakemberek véleménye lesújtó. „Ennek az az oka, hogy Magyarországon az intézményrendszer nem képes a családon belüli erőszak felismerésére és hatékony kezelésére; ha fel is ismerik az előzményeket, nem tekintik mérvadónak a szülői jogok gyakorlására nézve” – folytajta az egyesület, amelynek jogsegélyszolgálatát „minden hónapban több tucat nő keresi meg azzal, hogy a rendőrség és a bíróság asszisztál a partnerük által elkövetett bántalmazáshoz, például úgy, hogy az erőszakos apának kapcsolattartási jogot ad. Ha pedig az anya nem engedi a rettegő gyereket a bántalmazó apához, milliós bírságra számíthat: ezt hívjuk kényszerláthatásnak”.
Sok munkájuk marad így a civileknek, a nőjogi aktivistáknak és az olyan szervezeteknek, mint a PATENT és a NANE, akik bár Varga Judit igazságügyi minisztertől az idei nőnapon megkapták, hogy „a leghangosabbak általában azok, akik 20-25 éve tettek helyett csak beszélnek”, és akik bár nem kapnak állami támogatást munkájukhoz, mégis ingyenesen hívható jogsegélyt működtetnek, megelőző, felvilágosító kampányokat folytatnak, és legutóbb az IKEA támogatásával közösen elindították a Segítők Hálózatát az áldozatok részére.
Utóhang:
Amikor Ritának megígérem, hogy elküldöm neki a cikket jóváhagyásra megjelenés előtt, lemondóan legyint. Nem érdeklik a statisztikák, nem érdeklik az adatok, nem akar egy szám lenni azok közül, akiket agyonvert vagy megkínzott a párjuk. Pedig már most is egy szám, ő az egyike annak a 226 ezer nőnek, akik bántalmazásban élik mindennapjaikat otthon, a négy fal között. „Mit remélhetne az ember egy olyan országban, amelynek a miniszterelnöke azt mondja, hogy a nők még több tiszteletet is kapnak annál, mint amennyit megérdemelnek? Vagy amelynek egy kormánypárti képviselője pont a kapcsolati erőszak parlamenti vitájában azt meri mondani, hogy ha eleget szülnénk, akkor lehet, hogy nem érdemelnénk meg, hogy bántson minket a párunk? Nekem nem kell tisztelet, nem kell semmi tőlük. Már segítség sem. Nincs még négy évünk, amíg a kormány mindenféle képzelt és kikiáltott ellenségképpel harcol, ahelyett hogy a valóban fontos családvédelmi kérdéseket oldaná meg. Vagy most lépek valamit, vagy soha. Nem akarom, hogy a gyerekeim abban nőjenek fel, hogy a kéz, amelynek elvileg fognia kellene az ő kezüket, arra való, hogy bántsa őket. Akármennyire is rettegek, hogy mit fog csinálni, ha elhagyjuk, meg kell tennem. Csak remélni tudom, hogy megkapjuk a felügyelt kapcsolattartást, és nem kínozhatja tovább kénye-kedve szerint lelkileg és testileg a lányainkat.”
