Száz évvel ezelőtt hatalmas törés következett be az orosz történelemben. Mégis, ezt ritkábban emlegetik, mint más, későbbi dátumokat, mint például az első ötéves terv vagy a kolhozosítás kezdetét, amelyek sok történész szerint végleg kikövezték a sztálini diktatúrához vezető utat.
Pedig 1921., az oroszországi polgárháború utolsó csatáit követő első év lehet az, amikor 70 évre gyökeret vert a bolsevikok győzelmével létrejött rendszer. Az akkor kialakult rezsim még száz évvel később is érezteti a hatását.
„A valódi szovjethatalomért és nem az eddig szovjetnek tűnő, de kommunista hatalomért harcolunk” – így magyarázta a nyugat-szibériai felkelők toboljszki vezérkara 1921 elején a lakosoknak, hogy miért szítottak tömeglázadást a bolsevikok ellen. A felkelés letörése két évébe került a Vörös Hadseregnek és a helyi vezetőknek. A parasztok lázadását valósággal vérbe fojtották.
Ebben az évben számoltak le kegyetlen módon a kommunista rekvirálások és más elnyomó intézkedések miatt kirobbant népi tiltakozásokkal, jelölték ki az új, proletár állam határait és vezették be egy politikai manőverrel a liberálisabb „Új Gazdaságpolitikát”, a NEP–et.
1920-ra a bolsevikok győztek a polgárháborúban a volt Orosz Birodalom európai részén, de elvesztették a Lengyelország elleni háborút. Lehetséges, hogy a bolsevik vezérek ekkorra felfogták, hogy nem lesz világforradalom és egy vörös birodalmat kell építeni?
Én először a polgárháború végének időpontjáról beszélnék. Ugyan novemberben foglalták el a Krímet, de 1920 nem egyértelmű dátum. Inkább konszenzus jött létre a volt ellenfelek között, mert ez az időpont a fehéreknek és a vörösöknek is megfelelt.
Miért?
A vörösöknek azért, mert ez szép hősi mítosz. Elfoglalták Perekopot, szétverték az utolsó nagy, bolsevikellenes hadsereget, ráadásul egy szimbolikus helyen. A fehérek számára szintén mitologikus, de tragikusan mitologikus az időpont. Elhagyták Oroszországot és magukkal vitték. Ez a két oldal olvasata. Viszont a polgárháború korántsem csak a fehérek és vörösök háborúja volt. Az ország különböző térségeiben még fellángoltak a harcok. Az utolsó front Türkesztánban volt és ott csak 1926-ban köszöntött be a béke. És még egy fontos dolog: mi most tudjuk, hogy 1920. végén történt valami fontos, de az akkori szereplők ezt még nem tudták.
Egyfelől a vörösök készek lettek volna folytatni a polgárháborút, másfelől a fehérek nem gondolták, hogy hosszú időre távoznak. A Távol-Keleten 1922-ig kitartottak és még utána is próbálkoztak. Azt hitték, hogy elég bedobni egy gyufát és ismét fellobban a láng. Ez a „befejezetlen háború” elképzelés nagyon fontos, mert hosszan tartó hatást fejtett ki az orosz történelemben.
Sok kegyetlen szovjet program - elsősorban a kolhozosítás - a polgárháborúban gyökerezik. Másfelől, amikor az orosz emigránsok egy része és a náci Németország együttműködéséről beszélünk a II. Világháborúban, akkor sokan ezt az „ördöggel való szövetséget” azzal igazolták, hogy revansot kellett venni a bolsevikokon.
Igen, ahogy talán Krasznov tábornok mondta, „még az ördöggel is a bolsevikok ellen”. De térjünk vissza az 1920-as évek elejére, ahhoz a dilemmához, hogy nem történt meg a világforradalom és hogy egyelőre egyetlen, bolsevik ideológiára épülő országot hoztak létre...
Ezeket én nem állítanám szembe egymással. Valamilyen államot már a polgárháború éveiben építettek, néha improvizáltak, ami fontos. Az államot a polgárháború sajátosságai közepette hozták létre és az volt a célja, hogy megnyerjék a harcot. A szovjet állam sok veleszületett jellemzője a polgárháborúra vezethető vissza.
Ha birodalmat építettek, akkor nem nevezték így. De közben nem került le a napirendről a világforradalom programja. 1923-ban például világforradalmi reményeik voltak a németországi válság miatt. Aztán volt egy kommunista hatalomátvételi kísérlet Észtországban. Nekünk, így visszatekintve úgy tűnik, mintha ezek utolsó fellángolások lettek volna, de az akkor élő emberek számára ez nem így tűnt.
Tehát a bolsevik vezetők egyszerre akartak világforradalmat és voltak egyfajta ösztönös birodalomépítők? Hiszen ezekben az években vert szét a Vörös Hadsereg három demokratikus kaukázusi köztársaságot és hozott ott létre egy szocialista föderációs államot... közben Lenin bírálta nem orosz nemzetiségű harcostársait, hogy nagyorosz sovinisztaként viselkednek a Kaukázusban. Egyfelől a bolsevik Moszkva terjesztette a hatalmát és helyreállította az Orosz Birodalmat. Másfelől a lenini nemzetiségi politika elve azt maradt, hogy „jobb túlsózni, mint nem sózni” a nagyhatalmi sovinizmussal szembeni harcban és segíteni kell a kis nemzeteket. Ez hogy fért meg egymás mellett?
Itt megint a polgárháborús időszakra jellemző improvizálást említeném. A századelő nagy orosz pártjai közül csak a szociálforradalmárok kardoskodtak a föderáció mellett. 1917-re ez egyre népszerűbb lett, nem kis mértékben az ukrán nacionalista mozgalom miatt. De mit értettek föderáció alatt? Teljesen különböző dolgokat. 1918-ban föderációvá keresztelték át a Szovjet köztársaságot. Az elején ezt nem gondolták át, próbálkozásokkal, hibákkal, konfliktusokkal haladt a bonyolult nemzeti-állami építkezés. Szerintem a döntő lépés a baskír autonómia megadásával történt, az, hogy a baskír erők átálltak a vörösök oldalára nagyon fontos volt a polgárháború kimenetele szempontjából.
A bolsevikok nagyon jó taktikusok voltak. Helyi vagy kormányzósági szinten kompromisszumokat kötöttek, helyi csoportokkal, parancsnokokkal léptek szövetségre. Voltak olyan csoportok, amelyek saját nemzeti projektekkel álltak elő és ez kihatott a szovjet föderáció megszületésére.
Akkor most beszéljünk egy másik – immár gazdasági – kompromisszumról. 1921-ben jelentette be Lenin az Új Gazdaságpolitikát, a NEP-et. Ez tudatos manőver volt a bolsevikok részéről vagy tényleg „komolyan és hosszú távra” tervezték, ahogy Lenin mondta. Hogy változhatott meg utána a rezsim a sztálinizmus irányába?
Ha Lenin-idézetekre hagyatkozunk, azok között minden van. Olyan is, ami megerősíti és olyan is, ami aláássa. A NEP súlyos konfliktusok közepette született és formálódott. Egyfelől liberalizáció volt, másfelől még szorosabbra vonták a gyeplőt. A Csekát felváltotta a GPU, azaz politikai kontroll alá került és ezzel enyhült a terror. Viszont közben korlátozták a bolsevik párton belüli viták lehetőségét. 1921-ig egyszerű volt számukra a képlet: túl kellett élni a külső ellenséggel, a fehérekkel szemben és ez összekovácsolta őket. De közben a pártban teljesen eltérő nézetek voltak jelen a jövővel kapcsolatban. Ahogy enyhült a külső fenyegetés, úgy indultak be a párton belüli konfliktusok.
Ön említette a frakciózás tilalmát. A különböző bolsevik platformok között volt-e olyan, amely nem totalitárius jövőben gondolkodott? Születhetett-e a körükben egy viszonylag mérsékelt irányzat?
Nem szabad túldimenzionálni a bolsevik irányzatok közötti különbségeket. Mai fejjel mondhatunk olyat, hogy léteztek „jó bolsevikok” – Buharin, Trockij – akik Sztálin alternatívái lehettek volna. Lehet, hogy győzött a legrosszabb variáns, de van itt egy fontos tényező: a bolsevizmus politikai kultúrája. Ez a durva aktivizmus kultúrája: „a mensevikek mondják, mi csináljuk”. A durvaság hangsúlyozása – ez stílusjegyként érzékelhető. Ez a kezdetektől így volt és erre a forradalom és a polgárháború éveiben ráhangolódtak a politikai öntudatra ébredő tömegek.
Lehet azt mondani, hogy Sztálin érzett rá a legjobban erre a pszichológiára? Sztálint a durvasággal és brutalitással azonosítjuk, még Lenin is így tekintett rá. Ha felidézzük „politikai végrendeletét”, ott ezt írta: „Sztálin túlságosan durva, hatalmas apparátus felett összpontosította a hatalmát és nem világos, hogy ezt józanul tudja felhasználni”.
A forradalom és a polgárháború éveiben a párt felduzzadt. A későbbi vezetői – például Nyikita Szergejevics Hruscsov már szerintem 1918-ban tag volt. Ők voltak a polgárháború politikai komiszárjai, akik megszokták, hogy „balról bekerítenek, jobbról támadnak”, hogy a cári hadseregből hadrendbe állított tisztek az első adandó alkalommal elárulják őket és ezért megfigyelés alatt kell tartani őket. El kell nyomni, rekvirálni kell, foglyokat kell ejteni, stb. Így nevelkedett egy egész réteg. A polgárháború új káderei gyanakodva figyelték a régi bolsevikokat.
Az „entellektüelecskéket”...
Igen, azokat, akik szerettek könyveket olvasni, sokat beszélni és genfi kávézókban ücsörögni. „Mi viszont most cselekszünk... lehet, hogy sötét, mocskos módon, de egy szép jövőért”. És természetesen Sztálin világnézete nagyon sokban hasonlított az övékére. Lehet, hogy komolyan vették a NEP-et, de ahogy gondok lettek vele, ezek az emberek – ahogy bármely válság során történik – hajlani kezdtek a mobilizációs politika felé, amiben nagyon jók voltak.
Ezek a harcedzett párt-káderek 1921-ben a polgárháború európai országrészen zajló utolsó csatáiban a kronstadti lázadó matrózokkal és a Tambovi kormányzóság felkelőivel szálltak szembe. Milyen alternatívát kínáltak ezek a bolsevik-ellenes erők?
Árnyalnám a képet. Kronstadt és Tambov fontos, de nem minden. A nyugat-szibériai parasztlázadások durvábbak voltak, mint a tambovi. Ukrajna déli része is puskaporos hordó volt. Kronstadt pedig nem az egyetlen lázadás volt a Vörös Hadseregen és a haditengerészeten belül. Ezek nem voltak a bolsevizmus valódi alternatívái, még csak bolsevik-elleneseknek sem lehet őket nevezni. Miért? Mert néha nagyon sok bolsevik párttag vett részt bennük és radikális forradalmi retorikát alkalmaztak. Kronstadt jelszava a „Harmadik forradalom” volt. Megtörtént az első, a februári, megtörtént a második, az októberi, mi most diadalra visszük a harmadikat, a legjobbat és mindent kijavítunk.
Ez is szocialista forradalom volt?
Persze, hogy szocialisták voltak. Tambovban kicsit más volt, ott érezhető volt a bolsevik-ellenesség, de ott is jelen voltak a vörös zászlók, a bőrkabátos elitegységek, a politikai osztályok, a belső elhárítás – azaz ők is másolták a bolsevikok nyelvét és szervezeti rendszerét. Ezek a felkelések országos szinten nem jelentettek alternatívát, viszont komolyan rákényszerítették a hatalmat, hogy módosítsa politikáját.
De végül is a bolsevikok sikerrel jártak, megtartották a hatalmat és folytathatták szociális kísérletüket. Száz év távlatából visszatekintve lehet-e azt mondani, hogy a kísérlet, a kommunista rezsim egy anomália volt az orosz történelemben? Az, hogy nincs egyértelmű válasz arra, hogy lehetséges-e a tartós demokrácia Oroszországban csak a bolsevizmus eredménye vagy természetes vonás, amit szomorúan, de el kell ismernünk?
A néhai harvardi Oroszország-szakértő, Richard Pipes professzor szerint Oroszország körbe jár és mindig visszatér a belé kódolt autoriter modellhez. Szerintem ez túlzó leegyszerűsítés. Nem csak Oroszországról van szó és nem kell elkülönítve tekinteni rá. A forradalom nem csak „orosz forradalom” volt – érintett volt cári Oroszország összes nemzete és még mások is. Az úgynevezett internacionalisták nélkül a polgárháború egyes sajátosságai nem léteztek volna. Vegyük például a csehszlovák hadtestet. Valójában itt több forradalom és polgárháború zajlott, amelyekben Oroszország központi szerepet játszott. De ha egy másik toronyból nézzük, akkor az események központja nem csak ott volt.
Lengyelország például Szovjet-Oroszország mellett más szomszédaival is harcolt, bár nem mindig érte el céljait. A politika mindenhol keveredik a forradalommal és a geopolitikával, például, amikor Litvánia Szovjet-Oroszország szövetségesévé válik – de saját érdekei miatt. Az egész nagyon összetett.
Elkülönítve tekintünk az oroszországi forradalomra, pedig a XX. század kezdete egy globális politikai földrengés időszaka volt. Nemcsak az I. Világháborút értem alatta, hanem forradalmak egész sorozatát.
Például a perzsa forradalmat – egy nem túl kicsi országban – amely határos volt Oroszországgal. Vagy az Oszmán-török birodalomban kirobbant forradalmat. Oroszországra tekintünk és azt mondjuk: a háborúból robbant ki a forradalom. De ha Törökországot nézzük, akkor az ifjútörökök forradalma először elvezetett a balkáni háborúkhoz és aztán részben az I. Világháborúhoz. Aztán ott van a Hszinhai-forradalom Kínában és a Mexikói forradalom. Tehát, itt egy sor forradalomról van szó, amelyek között az orosz forradalomnak globális következményei voltak.
Ha a XX. századról beszélünk, akkor az oroszországi forradalom kihatott a szociálpolitikára, a reformokra. Néhány európai országban a jóléti állam modellje részben az orosz forradalom hatására jött létre, máshol a gyarmati uralom ellen harcoló és a nemzeti mozgalmakra hatott.
Szóval, száz évvel ezelőtt egy sor forradalmi megrázkódtatás történt világszerte, ezek fontos része volt az oroszországi forradalom. De most szintén viharos időket élünk. Össze lehet hasonlítani a két időszakot vagy ez azért túlzás?
Személyesen nekem terápiás tevékenység 1917. és a polgárháború tanulmányozása. Igen, a peresztrojka óta nehéz időket éltünk át. 1993-ban Oroszországban egyfajta mini-polgárháború volt, aztán ott volt a csecsen háború. Természetesen 1917-tel összehasonlítva ami később volt, az nem olyan borzalmas. De azért nem kell megnyugodni, mert lehet, hogy valamiben egyszerűbb a mostani helyzet, de valamiben összetettebb. Nem véletlenül aktuális most a polgárháborúk témája a történetírásban. Az egyik modern intellektuális bestseller David Armitage Polgárháború: a gondolatok története című munkája.
A II. Világháború utáni konfliktusok nagy része polgárháború volt. Amikor a nagyhatalmak beavatkozással akarnak nekik véget vetni, akkor csak még inkább eszkalálják azokat.
Sajnos, most új aktualitást nyernek a polgárháborúk. Itt az orosz polgárháború tapasztalata nagyon értékes lehet, de kielégítően még senki sem írta le.
Jaroszlav Simov írása.
Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!
