Élettörténetünk nem csak a velünk megtörtént események kronológiája. Amikor elmondjuk, akár magunknak, akár szűkebb körben, pláne a nyilvánosság előtt, akkor meg is alkotjuk azt, mert jelentést akarunk adni neki. Ezt a konstruálást, életút-megalkotást meghatározza, hogy mikor, milyen elvárások közepette születik. Például ütik-e közben gumibottal az ember veséjét, vagy épp volt kollaboránsként a bizonyítványunkat magyarázzuk-e, miután kiestünk a hatalom piksziséből.
Tanulságos volt a rendszerváltás utáni évtizedekben olvasni a sok „megtért” állampárti politikus visszaemlékezését, melyekből még most is akad néhány. Laikus érdeklődőként emlékeim szerint egyedül az Államvédelmi Hatóság egyik vezetőjétől és kihallgatójától, Farkas Vladimirtől olvastam azt, hogy megbánta múltját. A többiek, Horn Gyulától Pozsgay Imréig mind az önélet-konstruálás aktuális beszédhelyzetét vetítették vissza állampárti múltjukba – az ember csak csodálkozik, ennyi hatalom-lebontó mellett hogyan csúszhatott ilyen sokáig a rendszerváltás. De a másik, az „elnyomott” oldalon is sok érdekes életút-konstrukciót olvashattunk, abszurditásig jutó változata Dózsa Lászlóé.
Néhányan többször is megalkotják az élettörténetüket: tipikusan a politikusok és a nyilvánosság előtt élő emberek. Ilyen volt az 1949-ben kivégzett korábbi kommunista pártvezető és belügyminiszter felesége, Rajk Júlia is. Ő először a nyilas bíróság előtt konstruált egy élettörténetet 1944-ben Sopronkőhidán, aztán a kommunista koncepciós perek egyik áldozataként vallott magára és férjére (öt évet kapott), majd az ’54-55-ös rehabilitációs eljárás során mondta el újra a „sztoriját”. 1981-es haláláig több életútinterjút is adott, köztük saját fiának, a demokratikus ellenzék egyik fontos szereplőjének, a nemrég elhunyt ifj. Rajk László építésznek is.
Az elhallgatott nők
Az életrajz-író maga is konstruálja hőse élettörténetét, „nem feladata az igazság kiderítése” . Történészként a lehető legtöbb forrás felhasználásával, azok ellentmondásait feloldva, de legalább jelezve őket, ahogyan Pető Andrea teszi a Rajk Júliáról írott, most megjelent Árnyékben című könyvében.
Pető Andrea, a CEU professzora, magát ráadásul feminista történészként is határozza meg, vagyis nem titkoltan ideológiai célja is van hősnője életrajza megírásával. (Ő írta korábban a II. világháború megerőszakolt női áldozatairól szóló könyvet is.)
Az életrajz célja, írja, “bemutatni, hogyan valósítható meg a mindennapok apró harcain keresztül az utópia: az autonóm, a férfiak világától szabad nő.” Ehhez a “saját név létrehozásának” történetét választotta, erre fűzte fel Rajk Júlia életrajzát. Rajkné Földi Júlia néven született, azután lett Rajk Lászlóné. Letartóztatásakor pár hónapos fiát gyerekotthonba tették, először Kovács István néven. Két év után a pártvezetést folyamatosan levelekkel bombázó nagymama, Rajk Júlia anyja és nővére visszakapták a gyereket (a Váci út és Bulcsú utca sarkára kellett menniük, ott adták ki nekik egy kocsiból). Mivel semmit sem tudtak a letartóztatott anyáról, Júlia nővére adoptálta Rajk Lacikát (akinek eredeti neve addigra már elveszett) férje, Györk Lajos neve után Györkként.
Rajk kivégzése és felesége bebörtönzése után a kommunista pártvezetés a Rajk nevet is el akarta tüntetni. Így Rajkné Györk Lászlóné néven szabadult. Fia szerint egészen a 70-es évekig erre a névre jött a villanyszámla. Végül, miután két év után visszakapta előbb a Rajk Lászlóné nevet, Rajk Júlia néven élte tovább az életét. Immár saját jogon.
„A női életrajz szükségszerűen feminista is” – írja Pető Andrea, mert a hősnő aktív szereplő, aki helyet kap a hivatalos történelemben. “Ez különösen igaz Rajk Júliára, aki a férfiak által meghatározott politika világában éli le életét.”
A nőtörténet írás politikai célú, társadalmi igazságot akar szolgáltatni. “A feminista történetírás egyik célja, hogy a köz- és a magánélet hierarchikus fontosságot jelző szétválasztásával szemben egységes, női szempontú, demokratikus történelmet írjon”, mert „a női élménynek nem jut hely a kollektív és nemzeti emlékezetben”.
A saját történelem, a saját múlt létrehozása révén lesznek a nők is aktív szereplői a történelemnek: ennek a női kánonnak a megalkotása fontos része az egyenlőségért vívott küzdelemnek.
Vagyis a feminista történetírás ugyanúgy emlékezetpolitikai küzdelem, mint az, amit más területeken ugyan, de nyugaton, és itthon is látunk. Ott szobordöntések, itt szoboráthelyezések és a történelmi kánon állami átfogalmazása formájában.
A nők az utcán
A Fidesz-kormány leglátványosabb kánonátfogalmazási kísérletét 2016-ban, az 1956-os forradalom emlékévében láthattuk. De jelentős – intézményi és anyagi - kormányzati erők mozdultak meg a '89-90-es rendszerváltó átmenet újrafogalmazására is (lásd a nyári fesztiválokon vetített propagandafilmet: Orbán Viktor személyesen zavarta ki a szovjet csapatokat); a II. világháború alatti magyar szerepvállalás újrafogalmazása egészen az Alaptörvényig jutott, szimbolikusan pedig a Szabadság téri Gábriel-emlékmű ragadja meg a lényegét (Magyarország áldozat); és zajlik a magyar őstörténet átírása is (a „halszagú” finnugor rokonság helyett a hun-türk eredet inkább aktuálpolitikai okokból történő – keleti nyitás – hangsúlyozása).
Az 56-os ellenkánon, melyet hatalmas óriásposzterek reklámoztak, és a többi kánon-formáló intézmény adminisztratív úton történő eltakarítása kísért (az 56-os Intézet megszüntetése, a Magyar Tudományos Akadémia megfosztása kutatóintézeteitől vs új, „ellenkulturális” intézetek létrehozása és jelentős anyagi támogatása) eltünteti a forradalom előkészítéséből és vezetéséből a reformkommunista pártellenzéket, és a fegyverrel harcoló „pesti srácokat” állítja helyette.
De emellett, írja Pető Andrea, az 56-os emlékév során jelentek meg az „elhallgatott nők az utcán”, a női hősök esztétizált plakátjain. A történész sikeresnek minősíti az „illiberális emlékezetpolitikai fordulatot”, melynek részeként zajlott egy konzervatív nőtörténeti fordulat is. Ebben a nők „politikai tőkére váltották a női szenvedést és az antikommunizmust, amikor politikai érdekérvényesítésük során legitimációs keretet kerestek”.
„Történelmi felelőssége van abban a magyar történészeknek, hogy ez a kánon a nőket a „nőtörténeti fordulat” keretében integrálhatta”- írja Pető Andrea. Ebbe a küzdelembe érkezett most meg Rajk Júlia, akinek “élete belekerült az egymást keresztező emlékezetpolitikai folyamatokba”.
Egy brancs maguk
Rajk Júlia végeredményben azért került börtönbe, mert Rajk László felesége volt. De szabadulása után saját jogon vált férje gyilkosainak (köztük Kádár Jánosnak, aki szintén részt vett Rajk kihallgatásán, mielőtt ő is Rákosi börtönébe került), és az 56-os forradalom leverőinek, Nagy Imréék kivégzőinek ellenzéke.
„Nem félt és nem kötött kompromisszumot”, így küzdött a hivatalos állami „felejtéspolitikával”, kihasználva azt, hogy neve védettséget jelent neki, hiszen a hatalom semmiképp nem akart egy újabb Rajk-pert. Egyébként Rajk Júlia készítette az első szamizdatot (illegális sokszorosított irodalmat), ő alapította meg az első kutyamenhelyt Magyarországon, és ő lett a Kádár-kor alatti civil ellenállás egyik főszereplője.
A könyvben szerepel, hogy Rajk Júlia sírva rohant ki Tanú című film zártkörű, csak az elitnek rendezett bemutatójáról, mondván, ezt a kort, és a Rajk-pert nem lehet ilyen viccesen megfilmesíteni. (Az viszont állítólag nem igaz, hogy ő intézte volna el, hogy a film dobozban maradjon). A filmben van egy jelenet, amikor a börtönben ülő Pelikán gátőrt hirtelen újra kiemeli a párt, hogy fontos posztra állítsa. Amikor a börtönőr („a magyar nép”) hozza hírt Pelikánnak, hogy szabadul, kifakad: „egy brancs maguk”.
Pető Andrea nem titkolja el a felesége szerint mártír Rajk László bűneit, de azt nem tudjuk meg, hogy hogyan alakult Rajk Júlia viszonya férje bűneihez. Amiből volt elég: a 47-es „kékcédulás”, elcsalt választások levezénylése, az ÁVO létrehozása, 1500 szervezet/intézmény betiltása, az első koncepciós perek (szegedi Magyar Ellenállási Mozgalom per, a Pócspetri-ügy) – nem kétséges, hogy Rajk annak a diktatúrának a megteremtője volt, mely ellen felesége és fia már küzdött.
Nem derül ki a könyvből, talán mert a szerzőnek nincs róla elég adata, emlékezése, hogy Júlia meddig hitt az eszmében, hogy voltak-e később kétségei férje tetteivel kapcsolatban. „Visszafejlődött-e” eszmeileg is, nem csak tetteiben, elkötelezett kommunistából humanista, az üldözötteken segítő politikai ellenállóvá?
„Péter Gábor mindig azt mondta nekem: Júlia, hol a pártfegyelem?” – emlékezik vissza kihallgatására és az ÁVO vezetőjére, korábbi családi barátjukra Rajk Júlia. Izgalmas kérdés, hogy vajon meddig maradt meg nála a pártban valló feltétlen hit, melynek máig legerősebb megjelenítését Arthur Koestler Sötétség délben című regényében olvashatjuk?
És vajon hogyan hatott rá az az antikommunistaként most is csak borzongva olvasható jelenet, hogy gyerekszobájuk szőnyegét később még csak nem is valamelyik gyilkos, hanem a pár évvel később a Nagy Imre perben elítélt Donáth Ferencék nappalijában látta viszont? (Ahogy vélhetően ők, Rajkék is valamelyik elkobzott vagyonból választották korábban.)
Lehet, hogy csak városi legenda az állítólag a Rajk László 1956-os, több százezer ember által fölkeresett, Rajk Júlia által kiharcolt újratemetésén a korábbi harcostársak között elhangzott mondat: „Ha szegény Laci élne, de közénk lövetne…” De, ahogy Pető Andrea is írja, mivel férje könyörtelen kommunista volt, Rajk Júlia „bármit tett vagy gondolt, azok számára, akik akkor jogsértések áldozataivá lettek, ez a sérelem marad az elsődleges.”
A könyv viszont fontos tudományos tett, főleg akkor, amikor már nem az antikommunizmus, hanem a „gender” válik a politikai közösségképzés hívószavává.
