Amikor az amerikai David Hadaller a nyolcvanas években elkezdte közzétenni azokat a fotókat, amelyeket lopva készített a kommunista Romániában, a képek önálló életre keltek. A nyugdíjas akadémikusnak mára több ezer kíváncsi követője van.
1988-ban egy jéghideg egyetemi előadóteremben az északkelet-romániai Iașiban David Hadaller amerikai irodalomprofesszor egy pillanatra megállt, miközben diákjai kesztyűben jegyzeteket készítettek. Előadása témája Henry Thoreau és a XIX. századi szerző amerikaiakhoz intézett kérése volt: „Egyszerűsíts, egyszerűsíts, egyszerűsíts!”
A nyolcvanas években a legtöbb románhoz hasonlóan Hadaller tanítványai is küzdöttek az intenzív nehézségekkel, amelyek törésponthoz sodorták társadalmukat. „Ezeknek a románoknak sorba kell állniuk, hogy kenyeret vásároljanak, és én Thoreau-ról beszélek, aki azt mondta: »Egyszerűsítsd le az életed!« – emlékezett vissza Hadaller a Szabad Európának New York állambeli otthonából. – Az előadás felénél megtorpantam, és azt mondtam: Beszéljünk arról, mit jelent nektek az egyszerűsítés, mert sok hülyeség jön ki a számon.”
Hadaller 1987 októberében érkezett Romániába Fulbright-ösztöndíjjal, hogy amerikai irodalmat és angolt tanítson, és 1989 májusáig maradt. Néhány hónappal később az országban kirobbant a forradalom, amely végül megdöntötte Nicolae Ceaușescu kommunista diktátort.
A 33 éves amerikai egyike volt annak a kevés nyugatinak, akik szemtanúi lehettek a tekintélyelvű szocializmus utolsó hónapjainak Romániában, lelkes amatőr fotósként pedig az egyetlen ember, aki színes filmen örökítette meg a mindennapi életet.
Hadaller most feltölti a képeit egy Facebook-oldalra, amelynek címe My Fulbright Year in Romania. Ennek már több mint tízezer, főként román követője van, akik gyakran személyes élményeikkel kommentálják a fotóit.
Hadaller azt meséli, hogy a képek, amelyeket feltesz – főként az északkelet-romániai Iași városából és a fővárosból, Bukarestből – megdöbbentik a románokat, részben azzal, hogy nyüzsgő életet mutatnak. „Tényleg csak a mindennapi életet fotóztam. Romániában senki más nem volt hajlandó színes filmet pazarolni erre – folytatta. – Az országban még fekete-fehér filmhez is nehéz volt hozzájutni.”
Ez a fotó január 18-án került ki a Facebookra, és már több mint négyezer reakció érkezett rá. Egy román nő így írt a kép nyomán feltámadt emlékeiről: „Amikor kicsi voltam, volt saját kazettás magnónk, Grimm-meséket hallgattunk rajta. A rossz része az volt a dolognak, hogy amikor véget ért a mese, ki kellett kapcsolnunk a magnót (…) ez nagy erőfeszítés volt egy álmos kisgyereknek.”
Ennél az 1988. januári fotónál az egyik kommentelő megjegyezte: „Emlékszem azokra a vörös mozgólépcsőkre, gyakorlatilag mozdulatlanok volta, olyannyira, hogy a szennyeződés beleragadt a barázdáikba. Valójában csak sima lépcsők voltak.” A forradalom után, mint írja, „szinte varázslat volt újra működőképesnek látni őket – mintha egy gonosz átkot űztek volna el róluk.”
Egy másik román azt válaszolta, hogy a mozgólépcsők „most épp nem működnek, és ez már néhány éve így van”.
Hadaller élete viszonylag kényelmes volt a Ceaușescu Romániájában töltött egy év alatt. A legtöbb helyivel ellentétben hozzáfért a dollárboltokhoz, ahol szalámit, bort és tömény italt vásárolhatott devizáért. De nem kerülhette el az állami megfigyelést, ami még a legártalmatlanabb személyes kapcsolatokra is árnyékot vetett.
Miután házibulikat tartott Iașiban, „az informátorokon keresztül eljutott az egyetem rektorához, hogy »Istenem, Hadallernek diákok voltak a lakásán, és bort adott nekik!«” – mondja. Hamar eljutott ahhoz a lehangoló következtetéshez, hogy a Securitate, Románia rettegett titkosrendőrségi hálózata valószínűleg kényszerítette a hallgatóit, hogy jelentsenek a hatóságoknak mindent, amit hallanak és látnak.
Románia utcáin fényképezni macska-egér játék volt Hadaller számára a disztópiát idéző megfigyelések miatt. Egy Pentax K1000 SLR gépet használt, amelyet a kabátja alá rejtett a felvételek között, és egy Vivitar kamerát, amely elég kicsi volt ahhoz, hogy a zsebében tartsa. „Nagyon titkoltam ezeket – mondja fotós sétáiról –, ezért a képeim körülbelül harminc százaléka homályos.”
Sok kép elkészítése egész egyszerűen túl kockázatos lett volna ahhoz, hogy a fiatal amerikai egyáltalán próbát tegyen. „Bárhová mentem, különösen a vasútállomásokon vagy a buszmegállókban, ki volt téve egy kamera képe, alatta az Interzis felirattal, ami románul annyit tesz, hogy tilos.”
Az nem volt világos, hogy miként büntetnék meg, ha rajtakapnák fotózás közben. Azt mondja: „Nem akartam, hogy elkobozzák a kameráimat. Ki tudja, mit tehet egy utcai zsaru. Nekem fogalmam sem volt.”
Hadaller diplomáciai futárcsomagban tudta kijuttatni a filmtekercseit Romániából, amit a vámosok nem nyithatnak ki. 1989 májusában hagyta el az országot, és már az Egyesült Államokban nézte a decemberi erőszakos forradalomról érkező romániai riportokat.
1990 márciusában, közvetlenül a forradalom után vissza tudott térni Romániába, még időben ahhoz, hogy szemtanúja legyen több politikai utórengésnek, amelyek ismét megrázták az országot. Abban a hónapban feleségül vette menyasszonyát, egy román nőt, akivel akkor ismerkedett meg, amikor ott tanított.
Amikor végül hozzáfért a Securitate által vezetett aktájához, Hadaller felfedezte, hogy miközben ő titokban Romániát fényképezte, a kommunista ügynökök szinte ugyanolyan lopva őt és leendő feleségét fotózták.
