A Vörös embereket látok című 2018-as dokumentumfilm végén - amely egy fiatal bolgár nő kutatását követi nyomon családja kommunista múltja után - a filmkészítő édesanyja megdorgálja a lányát. "Az én igazságom" - mondja - "nem a tiéd".
Ekkorra a rendezőnő, Bojina Panajotova és édesanyja, Milena Makariusz viszonya mélypontra jutott, miután a forgatás során kiderült, hogy az anyáról bejegyzés szerepel az állami levéltárban, amely szerint a kommunista titkosrendőrségnek dolgozott.
Most, négy évvel a film bemutatása után Makariusz elmondja a saját verzióját a történetről. Az apropó, hogy kiadta a Zsanna-dosszié című könyvet, - ez volt a fedőneve a bolgár állambiztonságnál (DS). A nevet az ország hírhedt és nagyhatalmú titkosrendőrségénél dolgozó kezelője adta neki.
"A könyv nem csupán válasz a filmre, hanem azt a film provokálta ki" - mondta Makariusz a Szabad Európa bolgár szolgálatának. A könyvben Makariusz, a középkori francia irodalom kutatója, a franciaországi Limoges-i Egyetem oktatója, azt írja, hogy olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket a lánya filmje előtt nem tett fel magának - mind önmagáról, mind a körülötte lévő emberekről.
Panajotova nyolcéves volt, amikor 1989-ben leomlott a berlini fal és nem sokkal később Franciaországba költözött akadémikus édesanyjával és festőművész édesapjával. A 2010-es években többször is visszatért Bulgáriába és a film dokumentálja állhatatos kérdezősködését családja kommunizmus alatti múltjáról, ami édesanyja aktájának felfedezésében csúcsosodik ki.
Csak papíron volt besúgó?
A volt kommunista országban ez rendkívül érzékeny téma. Bulgária titkosrendőrségi archívumát csak 2006-ban nyitották meg, sokkal később, mint sok közép- és kelet-európai országban. Míg az állami archívumok megnyitását - a kommunista rendszer alatt elkövetett bűnök feltárásának eszközeként - sokan üdvözölték, mások attól tartottak, hogy túl sok embert hamisan vádolhatnak meg, főként a titkosrendőrség azon szokása miatt, hogy felfújta a kollaboránsok és besúgók számát.
Makariusz az 1970-es évek végén szófiai diákként tolmácsként dolgozott és rendszeresen találkozott külföldiekkel, különösen a francia nagykövetségen. Az összekötője, akiről Makariusz azt mondta, hogy csak egy barátjának hitte és akivel havonta egyszer kávézott, Zsanna fedőnéven informátorként tartotta nyilván. Amikor a filmben szembesítették ezzel, az egykori titkosrendőr azt mondta: normális dolog volt, hogy "ügynököket találtak ki", hogy legalább papíron jól nézzen ki a besúgó-hálózatuk.
"Undorító" - mondta Makariusz a dokumentumfilmben, amikor megmutatták neki az aktáját. Az akta semmit sem tartalmaz, sem részleteket, sem időpontokat, sem olyan dolgokat, amelyeket Makariusz állítólag megtett. A dokumentum egyedül azt állította, hogy kollaboráns volt, akit a hazafiságra hivatkozva szerveztek be.
Nemcsak az anyja potenciális besúgó szerepéről szóló megdöbbentő felfedezés, vezetett feszültségekhez a családon belül, hanem Panajotova kíméletlen vágya, hogy mindent filmre vegyen, még akkor is, ha az igazság nem volt emészthető.
"Megvádoltad, mint az apját beáruló minta-úttörő"
"Mivel ezeket a felfedezéseket mi ketten együtt, a film készítésekor, a filmen belül tettük, nagyon is tudatában voltam annak, hogy ha visszavonulnék [a filmtől], az... önvádló lenne, olyan lenne, mintha egy táblát tartanék fel, amely a bűnösségemet hirdeti" - mondja Makariusz.
VIDEO: A Vörös embereket látok című film előzetese:
Anya és lánya megegyeztek abban, hogy a film elkészültéig nem találkoznak anélkül, hogy ne forogna a kamera. A film végére azonban Makariusz feldúlt volt, elfogyott a türelme és nem akart Skype-on beszélni a lányával, mert attól félt, hogy felveszik. A filmrendező apja, aki elvált Makariusztól, azzal vádolta meg a lányát, hogy fanatikus és ítélkező és ahhoz a legendás kommunista úttörőhöz hasonlította, aki a Szovjetunióban feljelentette apját a KGB-nél.
Mivel ezeket a felfedezéseket ketten együtt, a film készítésekor, a filmen belül tettük, nagyon is tudatában voltam annak, hogy ha visszalépnék [a filmtől], azzal a saját bűnösségemet hangoztatnám".-- Milena Makariusz
"Nem volt egy pillanatnyi szünet sem, hogy ’itt ér véget a film és itt folytatódik majd az élet’. A gyakorlatban nem volt ilyen lehetőség" - mondja Makariusz.
Azzal, hogy részt vett lánya filmjében, Makariusz azt mondja, kénytelen volt szembesülni olyan kérdésekkel, amelyeket korábban elkerült. "Abban az időben, amikor én éltem, a szocializmus idején, nem gondoltam erre, mert fiatal voltam és mással voltam elfoglalva. Éltem a fiatalságomat" - mondja.
Miután Franciaországba költözött, gyorsan elfelejtette bulgáriai életét. "Hátat fordítottam ezeknek a dolgoknak" - mondja. "Ez a film arra késztetett, hogy visszamenjek a múltba, már teljesen tudatosan... és valahogy mindent újragondoljak".
A nagy felfedezés: félelemben éltünk
Makariusz számára a film készítése során, majd később a könyv írása során is az egyik felszínre került fő téma a félelem volt. "Nem tudtam, hogy félelemben élek" - mondja. "Először jöttem rá, hogy olyan társadalomban élek, ahol a félelem része a levegőnek, amit belélegzünk. Annyira jelen van, hogy egyszerűen természetesnek vesszük. Nem látod, benned van, nem a szemed előtt".
Az állambiztonsági aktákon kívül Makariusz olyan rokonok történeteit is felfedezte, akik a kommunista rezsim kezétől szenvedtek, olyan részleteket tudott meg, amelyeket korábban nem ismert.
a továbblépéshez az én generációmnak szembe kell néznie ezzel a múlttal, még akkor is, ha ez tökéletlen gyerekekké és sértett szülőkké formál bennünket"-- Bojina Panajotova
"Az olvasó számára nemcsak az az érdekes, hogy egy totalitárius rendszer egy újabb áldozatának történetét olvassa, hanem lehetősége lesz látni, hogyan szembesül valaki ma ezekkel a történetekkel, hogyan rezonálnak egy olyan nő tudatában, mint én" - mondja.
A film - és ezen keresztül Makariusz könyve - rávilágít arra, hogy a bolgárok között milyen generációs szakadék van a kommunista múlt megítélésében. "Tudom, hogy az aktád a behódolás és a hazugságok idejének nyoma" - írja Panajotova az édesanyjának a film végén. "De a továbblépéshez az én generációmnak szembe kell néznie ezzel a múlttal, még akkor is, ha ez tökéletlen gyerekekké és sértett szülőkké formál bennünket".
"Meglepett, hogy milyen jól fogadták [a filmet] Franciaországban. Ennek egyik oka nem annyira az volt, hogy az emberek nem tudtak erről az országról és a totalitarizmusról, hanem pontosan ez az [emberi] dimenzió, a generációk közötti párbeszéd. [Megkérdőjelezi, hogy ez a párbeszéd] lehetséges-e, ráirányítja a figyelmet, hogy mennyire nehéz és kétértelmű lehet" - mondja Makariusz.
"Nem lehet azt mondani, hogy az anyának vagy a lányának van igaza. Ez mindig is létezett, ez talán egyetemes".
A könyv különböző pontjain Makariusz kritikusan ír arról, amit lányának a filmkészítéshez való szélsőséges hozzáállásának tart. A lánya kérdéseivel kapcsolatban még mindig bizonytalan. Egyrészt semmit sem szabad eltitkolni, mert akkor a következő generációkat sötétben hagyják. "Nem lehet megszakítani az emlékezet és a történelem továbbadását" - mondja.
Ugyanakkor, ha valaki "csak úgy szórja az igazságot", az nagyon nehéz teher lehet, mondja Makariusz.
Felidézi Cvetan Todorov bolgár történész, filozófus és irodalomkritikus tézisét, aki szerint ha a totalitarizmus legsúlyosabb következményeit elszenvedő emberek elmondták volna a gyermekeiknek, hogy mi történt velük, akkor a gyermekeik nem tudták volna élni a saját életüket.
"Nem hiszem, hogy létezik egyetlen válasz, de a kérdés érdekes és a felvetése fontos" - mondja Makariusz.
