Armando Iannucci szerint Sztálin halála című sötét szatirikus filmjének sok közös vonása van Vlagyimir Putyin elnök mai Oroszországával. Sztálinhoz hasonlóan Putyin is körülvette magát talpnyalókkal, akik nem helytálló információkkal látják el, különösen Ukrajna lerohanásával kapcsolatban.
Armando Iannucci – olaszos neve ellenére brit – tévés-filmes író és rendező harapós politikai szatíráiról ismert, leginkább a brit kormány működését kifigurázó In the Thick of It (A sűrűjében) című sorozatáról és az abból készült filmről, az In The Loopról (Egy kis gubanc). 2017-es fekete komédiáját, a Sztálin halálát, amely a szovjet diktátor haldoklása során folyó hatalmi harcokat, intrikákat és hátba szúrásokat gúnyolja, az orosz kulturális minisztérium betiltotta.
Iannucci nemrég Tbilisziben járt, hogy részt vegyen a háromnapos ZEG fesztiválon, amelyet a történetmondók találkozójaként hirdettek meg. A georgiai fővárosban való tartózkodása alatt Iannucci interjút adott a Szabad Európa georgiai szolgálata munkatársának, Vazsa Tavberidzének.
Iannucci szerint a mai Oroszország nagyon hasonlít a Sztálin halála című filmben bemutatott Szovjetunióra, mert Vlagyimir Putyin orosz elnök környezete ugyanúgy igyekszik megfelelni és kerülni a kellemetlen igazságokat, akárcsak a szovjet diktátor körüli talpnyalók. Iannucci azt mondja, hogy ha Putyin szerepére kellene választania valakit, az egy 12 éves öltönyös gyerek lenne.
Szabad Európa: Hadd térjek egyből a lényegre: Sztálin halála. Várja már a folytatás elkészítését? Tudja, a jelenlegi diktátorral.
Iannucci: Nos, ahhoz, hogy elkészítsük a Putyin halálát, amire, gondolom, utal, az eseményeknek egy bizonyos irányt kellene venniük, ami még nem történt meg. Azt hiszem, pályafutásom nagy részét az igazság halálára való reagálás tölti ki, tényleg ez az, ami aggaszt. Putyin részben felelős, a nyelv elleni támadással, azzal a ténnyel, hogy ha háborúnak nevezzük Oroszországban, letartóztathatnak, mert ez nem háború. Mert ez egy különleges katonai művelet, ami hetek alatt véget ér, úgyhogy mit aggódsz? Ha magasba tartasz egy üres transzparenst, amire nincs semmi írva, akkor is börtönbe kerülhetsz, mert az ellenállás jelének tekintik.
Videó: jelenet a Sztálin halálából
Tegyük fel, hogy megvalósul a csillagok szerencsés együttállása, bármilyen valóságban is következzen be – ha lesz egy Putyin halála-féle film, az is hasonlóan bohókás és abszurd jeleneteket tartalmazna? Gondolom meg kellene változtatni a helyszínt, a jelmezeket, de jól sejtem, hogy az eredeti film párbeszédeinek nagy része tökéletesen beleillene ebbe is?
Máris arról szólnak a pletykák, hogy az emberek csak azt mondják Putyinnak, amit hallani akar. A katonaság előre bemutatta neki, hogy a háború nagyon gyors lesz, hogy az emberek Ukrajnában fel fognak lázadni. Ez történik, ha félelmet és terrort terjesztesz, amiről a Sztálin halála is szól.
Ez az ember mindenkit terrorizált maga körül, ez okozta a halálát – összeesett egy szélütés után az éjszaka közepén –, de az emberek túlságosan féltek kinyitni az ajtót, hogy megnézzék, jól van-e. Az emberek túlságosan féltek ahhoz, hogy orvost hívjanak, mielőtt az egész bizottsággal konzultáltak volna. Féltek attól, hogy melyik orvost hívják – tehát ez a valaki mindenhol rettegést keltett, ez okozta a halálát.
Szerintem ez az a helyzet, amivel Putyin szembesül, hogy olyan „tényekkel” etetik, amelyek nem tények, csak kitalációk. Csak a legpozitívabb dolgokat mondhatják neki, ha nem akarják, hogy letartóztassák őket. Emiatt ebben a saját maga által létrehozott buborékban él, amely a valótlanság buborékja; a végén ez fogja elkapni.
Ha már arról van szó, hogy mit lehet mondani Putyinnak, és arról, hogy mit lehet mondani Putyinról, ő is, mint a világ legtöbb diktátora, köztudottan allergiás a komédiára és a humorra. Ön szerint mi ennek az oka?
Amikor a Sztálin halálához folytattunk kutatást, az emberek, akik Sztálin alatt nőttek fel, elmondták, hogy voltak viccek a titkosrendőrség vezetőjéről, Lavrentyij Berijáról és Sztálinról, és a Gulagról és a lövöldözésekről. Le lehetett volna tartóztatni és le lehetett volna lőni azt, aki ezeket a vicceket meséli, de az emberek azt mondták: Vicceket kellett mesélnünk, mert a helyzet annyira abszurd volt. Vagy nevetsz rajta, vagy sikítasz. Néha a komédia az egyetlen lehetőség, hogy valamilyen értelmet adjunk annak, ami abszurdnak tűnik.
De azt is mondták: Bezárhatna, elvehetné az üzletemet, elvehetné a családomat, de akkor is tudnék viccet csinálni belőle; nem zárta be az elmémet. Ezért gyűlölik az autokraták és a diktátorok a viccet, ezért gyanakvók minden művészettel szemben, mert nem tudják ellenőrizni a reakciót. Ha viccet csinálsz, még ha ízléstelen is, ha nevetsz, az olyasmi, ami ellen nem tudsz tenni. Ez egyfajta zsigeri testi reakció, és ez az, amit nem szeretnek. Nem szeretik, hogy nem tudják kontrollálni, hogyan reagálsz egy viccre.
Ezt szem előtt tartva: a modern világban – nem csak Oroszországban – mennyire fontos a gúnyolódás és a nevetségessé tétel joga?
Nagyon fontos. Ha nem tudod elfogadni, hogy vicc céltáblája legyél, valami nincs rendben. Van olyan paranoia és félelem, ami nem bírja az enyhe gúnyt sem. Donald Trump elnöksége alatt végig arról tweetelt a Saturday Night Live után, hogy milyen szörnyű volt. Szörnyű volt a róla alkotott benyomás, rossz volt a humor. Nem azt mondják, hogy nem akarom, hogy viccet csináljatok belőlem, hanem azt: Annyira jó a humorom, hogy meg tudom mondani, hogy a rólam szóló viccek nem túl jók és nem túl viccesek. Így kerülgetik a dolgot. De ez morcosság. Amikor először mutatják meg a sebezhetőségüket, amikor nem tetszik nekik egy róluk szóló vicc, akkor reped meg a páncél.
Ha és amennyiben Putyint szatirizálná valamelyik készülő művében, mi lenne az a gyenge pont, amelyet megcélozna? Mi lenne az Achilles-sarka?
Az elszigeteltsége, azt hiszem. Úgy értem, ikonikus szimbólum az a hatalmas, hosszú asztal, amelynél az emberekkel találkozik, hat méter hosszú, nagyobb, mint a Sixtus-kápolna. Ez az. Egy olyan világban képzelem el, ahol az emberek, a hétköznapi emberek egyre távolabb vannak tőle, és csak ő maga és az árnyéka marad neki. Talán fél az árnyékától és a tükörképétől is, azok is fokozatosan csökkennek. Nagyon magányos alaknak tűnik, tényleg.
Az ő fejében a nagy cárok általában azok.
Igen. Ez az ő örökös panasza. Nem igaz, hogy a Nyugat, a világ nevet Oroszországon. Most nem nevetnek. Ez a nagyon emberi érzés, a nagy sebezhetőség érzése, az, hogy megtámadják.
Bizonytalanság?
Van egy bizonytalanság, amit csak ezekkel a nagyon macsó, „vannak rakétáink, vannak még rosszabb dolgaink is, amiket megtehetünk” szöveggel tudnak kezelni. Tudja, a fenyegetések. Ez egy zsarnok megnyilvánulása. Így viselkedik egy zsarnok. Csakhogy ő a világ színpadán zsarnok.
Függetlenül attól, hogy ön lenne a rendező, vagy sem, ha ön lenne a szereposztó rendező, kit választana Putyin megformálására úgy, hogy a pénz nem akadály? Kit választana a most élő színészek közül?
Feltételezem, hogy egy 12 éves gyereket választanék.
Egy 12 éves gyereket? Egy nagyon elkényeztetettet?
Nem, egy 12 éves gyereket, az egészet öltönyben játszaná el. Látnánk, hogy az egész hadsereg és az összes ember úgy szólítja, mintha hatvan-hetven éves lenne.
Ezt az ötletet lehet, hogy le kellene védetnie, mert fantasztikus. De túl sok időt szenteltünk Putyinnak. Szeretném megkérdezni önt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök jelenségéről: hogy vált egy humorista, aki viccek mesélésével kezdte, lényegében az igazság zászlóvivőjévé a világon? Mi ez a jelenség?
Úgy, hogy mellette ügyes üzletember is volt, tudja, a Kvartal 95 produkciós céggel, amelyet vezetett. Az, hogy vicceket írsz, még nem jelenti azt, hogy idióta vagy, lehetsz hozzáértő. A humor, amit csinált, nagyon is elemezte a politikai folyamatokat. Szóval ő olyasvalaki, aki nagyon jól ismeri a hatalmi politika működését. Ez arról is szól, hogyan juttatod el az üzenetet, hogyan mondod el a történetedet, minden vicc egy kis történet. Ez a világhoz való kreatív kapcsolódás.
Oroszországban – és biztos vagyok benne, hogy Nagy-Britanniában is – ha valakit bohócnak neveznek, legyen ez akármilyen tiszteletre méltó szakma, annak negatív felhangja van.
Igen.
Az oroszok folyamatosan így hívták őt elnöksége alatt, a háború előtt és még egy ideig a háború kezdete után is. Most már nem annyira. Mi ez az átalakulás, ez a metamorfózis a bohócból a világ szemébe az igazságot mondó udvari bolonddá? Hogy történt ez?
Szerintem nagyon bátor és tiszteletre méltó, amit csinál, de az is biztos, hogy a benne lévő előadóművész tisztában van azzal, mit jelent, ezért mennyire fontos, mennyire hatásos, hogy megmutatja, hogy ott van. Képes a közösségi médiát használni, képes egy olyan vezető képét megformálni, aki nem menekült el, aki még mindig ott van, ahol a legrosszabb történik, aki mindig a helyzet magaslatán van, de közben járja a világot és kampányol a támogatásért.
Nem fél a humortól, hanem felvállalja.
Igen, igen. Ez érdekes. De mindig is azt vallottam, hogy komikusan kezelni egy témát nem azt jelenti, hogy lekicsinyeljük, hanem azt, hogy igazán meglepő módon engedünk bepillantást. Tudja, amikor a Sztálin halálát forgattam, visszanéztem Charlie Chaplin A diktátor című filmjét, amely vígjáték az antiszemitizmusról és a brutalitásról. Ez volt az ő módszere arra, hogy egy szélesebb közönségnek – először az amerikai közönségnek, majd a nemzetközi közönségnek – elmagyarázza, mi történt Németországban.
Lehetne azzal érvelni, hogy már nem folyik meggyőzés a médiában és a közösségi médiában? Ez inkább kizsákmányolás.
Nem meggyőző. Ez kármentesítés ott, ahol az imázsuk megsérült. De alapvetően a saját gazdaságuk, a vállalatuk gazdaságának fenntartásáról van szó, bármi áron. Tudja, a Facebook egész történetében Mark Zuckerberg [a Facebook anyavállalata, a Meta vezérigazgatója] azt mondta: Sajnálom, hogy nem jól csináltuk. Legközelebb jobban fogjuk csinálni. Az elmúlt 15 évben mindig próbálta jobban csinálni. Bármelyik másik cég, bármelyik politikus kibukna, bármelyik másik céget bezárnák.
