Miközben Dubajban, az ENSZ-klímacsúcson több európai ország is helyeselte a napokban azt az amerikai kezdeményezést, hogy drasztikusan felértékeljék a nukleáris energia fontosságát a 2050-es klímasemlegesség elérése érdekében, Németország első atomerőmű-mentes tele előtt áll. Kiderülhet végre, hogy tévedtek-e a németek?
Len Ackland 2009-ben írt egy rövid tanulmányt arról, hogy a németek tényleg hülyék-e, hogy le akarnak mondani az atomenergiáról. Sokan odafigyeltek a Chicago Tribune egykori riporterére, a coloradói egyetem Környezetvédelmi Újságíróközpontjának alapítójára, az amerikai tudományos-oknyomozó újságírás doyenjére, mert Ackland e területen legendás, feddhetetlen és pedáns újságírónak számított. A Bulletin of the Atomic Scientists máig hivatkozott, a csernobili atomerőmű-balesetről szóló különszámát (1987) is ő szerkesztette, tizenhárom évvel később pedig legalább ekkora visszhangot keltett, amikor megírta Rocky Flats történetét. A dokumentumregény (Making a Real Killing: Rocky Flats and the Nuclear West, 1999) az évtizedekig titokban, Denver közelében üzemelő, atomfegyver-alkatrészeket gyártó komplexumról szól; az eltitkolt plutóniumtüzekről és más nukleáris szennyezésekről, valamint a vállalati és állami szintű felelőtlenségről.
A fukusimai katasztrófa előtt két évvel, a már akkor egymásnak feszülő német politikai nézeteket és akciókat összerendezve Acklandnak valójában egyetlen, de többszörösen összetett kérdése volt: vajon reális elképzelés-e, hogy az árammixben 2009-re épp csak 15 százalékig felkapaszkodó zöldenergia-szektor 2020-ra (vagy annak környékére) elérje a negyvenszázalékos határt, és ha igen, akkor ezzel vajon képes lehet-e kiváltani az aktuálisan 28 százalékos tortaszeletbe kapaszkodó atomerőműveket? Mindezt ráadásul úgy kellene produkálni, hogy az előrejelzések alapján várhatóan nőni fog az energiafogyasztás (tehát az áramigény), és meg kell kezdeni a szénerőművek kivonását is az egyenletből.
A többdimenziós feltételrendszer teljesítése nem tűnt reálisnak. Az Energy Charts adatbázisából előhívható, 2009-re vonatkozó ábra azt is átláthatóvá és érthetővé teszi, hogy az amerikai újságíró-professzor miért jutott arra a következtetésre, hogy a cél inkább nem az.
2023 novembere mégis így alakult a németországi villamosenergia-termelés mennyiségi, illetve üzemanyagforrás alapján történő felosztása szerint:
A német energiaszektor átalakulása-átalakítása még korántsem ért véget, de a 2023 végi pillanatfelvétel alapján nem lehet igazolni azt a magyar sajtóban is fel-felbukkanó állítást, hogy „az Energiewende megbukott”.
Nem Merkel tévedése
A német atomerőművek bezárási folyamatának gyakori leegyszerűsítése, hogy az egész igazából Angela Merkel hibája, hogy mindez a 2005–2021 között hatalmon lévő kancellár hibás helyzetértékeléséből vezethető le, és hogy a fukusimai tragédia után túl gyorsan, túl hirtelen meghozott kormányzati döntés következménye. (Hasonlóan téves meggyőződés, hogy Németországot a francia atomerőművek árama, a francia import tartja életben. Érdemes olykor a francia rendszerirányító adataira pillantani ez ügyben, de azt is elfogadni, hogy az európai villamosenergia-hálózat már nem így működik.) Az atomenergiával leszámoló Németország tényleges indokai és motivációi Merkel hivatali idejétől jóval messzebbre nyúlnak vissza. Ezért is érdemes a több mint ötvenéves történet elejéről kezdeni a magyarázatot.
A hetvenes években bukkantak fel az atomerőmű-ellenes polgári megmozdulások és civil szerveződések, de a következő évtizedre fordulva már egyre kevésbé figyelmen kívül hagyható hatással voltak a belpolitikára. Már 1977-ben is húszezren jelentek meg a gorlebeni sóbányába tervezett nukleáris anyagraktár (hulladéklerakó) elleni első tüntetésen, 1981-ben pedig százezren vonultak utcára a brokdolfi atomerőmű építése ellen tiltakozva (amelyet ettől még megépítettek, de végül 2021-ben bezárták). Az „Atomkraft? Nein, danke!” szlogen a Zöldpárt megszületését és kormányra kerülését is segítette.
A csernobili katasztrófa – ahogy Európában mindenhol – Németországban is azzal a következménnyel járt, hogy felfüggesztettek minden nukleáris építési projektet. Az akkori NSZK-ban úgy is maradt: ezután már nem kezdtek új építésébe. Az idén tavasszal leállított utolsó reaktorok – Isar 2, Emsland és Neckarwestheim – ugyan csak 1988-ban álltak termelésbe, de az építésük 1982-ben kezdődött. (Az Arneburg közelébe tervezett Stendalt, amelyet 1983-ban kezdtek építeni, már nem fejezték be: az orosz technológiára épülő, négyblokkos keletnémet atomerőmű csak 15 százalékos készenlétig jutott, és a német egyesítést követően hivatalosan is törölték a beruházást. Ebben az időben a kísérleti projekteket – gyorstenyésztő reaktorok, illetve egy tóriumos reaktor – mind elkaszálták.)
A németek atomerőmű-ellenességének gyökerei valójában nem az erőmű-katasztrófáktól való félelembe, hanem a nukleáris hulladék kezelésével kapcsolatos anomáliákba és veszélyekbe kapaszkodnak, valamint abba, hogy megkérdőjelezik az atomenergia tisztaságát (főként az elhasznált üzemanyag és más radioaktív hulladék kezelhetőségét és ártalmatlaníthatóságát illetően). 1996-ban például egy francia nukleárishulladék-szállítmány utaztatása miatt a rendőrökkel is összecsaptak a tüntetők. A fukusimai erőmű-katasztrófát követően bejelentett kormányzati döntés így valójában egy már hosszú ideje érlelődő társadalmi-politikai igényre adott kormányzati válasznak tekintendő. Pláne, hogy már 2002-ben jogszabály született arról, hogy nem épül több atomerőmű, és 2021 végégig bezárják a meglévőket. Ez kiolvasható az atomenergia részarányának változásából; a 2000-ben 29,5 százalékos tortaszelet 2011-ben 17,6 százalékosra fogyott, majd tovább.
Mégsem múlt el nyomtalanul, hogy 2011-ben úgy módosították a kereteket, hogy az akkor működő 17 reaktorból nyolcat végleg és azonnal bezártak, a többit pedig jellemzően leállíttatják, ha elérik a 35 évnyi működési-termelési időhatárt. Az érintett cégek (az E.ON, az RWE és az egyébként állami tulajdonú EnBW is) beperelték a kormányt, és kártérítést követeltek. A bírósági ügyet végül csak 2016-ban zárta le a legfelsőbb bíróság azzal, hogy a kormány döntése jogszerű volt, nem kell fizetnie emiatt. Az energiacégek ettől még időről időre felrótták Merkelnek, hogy köpönyegforgató (az atomstop bejelentése előtt pár hónappal még arról egyeztetett velük, hogyan lehetne meghosszabbítani működési engedélyeiket), és ez is magyarázhatja, hogy az érintett cégek végül még a távozó Merkeltől is kicsikartak maguknak egy kis extra fájdalomdíjat.
A nukleáris korszak lezárásáról szóló döntés azonban nem változott, a lépésről lépésre leépített atomerőművi kapacitásokat pótolták, így nem volt rendszerszintű akadálya annak, hogy 2021 végén a hatból három blokkot leválasszanak a hálózatról, és 2022 végén az utolsó három reaktort is kivigyék az áramtermelési fázisból, lezárva a német atomkorszakot.
Meddig marad a szén?
Annak ellenére maradt az atommentesítés az Energiewende egyik alaptézise, hogy 2015-től nyilvánvaló lett, hogy az Európai Unióban felerősödő klímavédelmi igény elsőként az energiaszektort veszi célba, és ez bonyolultabbá teszi a német szerkezetváltást. Az elvárás, hogy minél hamarabb drasztikusan kezdjék el az energiaszektorban a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését, a szénerőművek kivonásának felgyorsítását igényelte – márpedig a németországi barna- és feketeszén-tüzelésű erőművek összesen az árammix majdnem 45 százalékát jelentették abban az évben.
A tengeri (offshore) és szárazföldi (onshore) szélerőművek, illetve a napelemes rendszerek térnyerése és e termelőkapacitások felfuttatása ellenére Németországnak továbbra is támaszkodnia kell a szénre – és a korábbiaknál nagyobb arányban a földgázra. Ezek a változások, ha nem is ilyen arányban, korábban is tervezettek voltak, a nagy terv azonban, ami akár 2050-ig kitolja a szén helyett a földgáz használatát, megdőlt. Ezzel együtt is igaz, hogy a német kőszénből (feketeszén) nyert árammennyiség arányát a 2015-ben mért 19,2 százalékról idén már tíz százalék alá nyomták (novemberrel bezárólag 8,4 százalékra), a barnaszén 25 százalékos arányát pedig 18 százalékig sikerült levinni.
A tartalékba, illetve újra termelésre kész állapotba visszaállított szénerőművek ugyan nem támogatják e folyamat megszakítás nélküli folytatását, de jó fókuszban tartani ez ügyben, hogy a hivatalos német szénexitre ma is a 2038-as céldátum érvényes. Ezen keresztül kell értelmezni Christian Lindner pénzügyminiszter minapi kirohanását is – aki a koalíciós kormányban az atomerőművek újranyitásával is kacérkodó, de Olaf Scholz által gyorsan helyretett szabaddemokraták (FDP) vezetője –, aki egy lapinterjúban azt mondta, hogy amíg nem rendeződik az európai energiahelyzet , „véget kell vetnünk azoknak az álmoknak, hogy 2030-ban kivonható a szén az áramtermelésünkből”. Azt is hozzátette azonban, hogy Németországnak még gyorsabban kell lehetővé tennie a megújuló energiás növekedést (és bővítenie kell a hazai gáztermelést is).
Amikor a kormányok, a beruházók, az ipari lobbisták az atomerőművek biztonságos működéséről, a 0–24 órás, heti hétnapos, teljes kapacitáson olcsón áramot termelő forrásról beszélnek, egy tétel rendre homályban marad: az, hogy az urániumpiac is élénken reagál az energiapiaci projektígéretekre. Az üzemanyaggal kapcsolatban az sem kerül gyakran elő, hogy az uránbányászat világszerte embertelen és egészségtelen körülmények között zajlik, és az is inkább csak az ukrajnai háború óta, hogy az oroszokat nem könnyű megkerülni. (Az uránbányák mellett a dúsítók az üzemanyag-ellátási lánc igazán fontos elemei – utóbbi globális piacának több mint 45 százaléka orosz, illetve orosz érdekeltségbe tartozik. Az EU új forráskiváltási törekvése egyelőre arra volt elegendő, hogy a kazah, a nigeri, de leginkább a kanadai természetes urán mennyiségének növelésével mintegy megfelezte a korábban harminc százalék fölötti orosz beszállítói részarányt.) Ahogy a Paksi Atomerőmű francia üzemanyagra átállíthatóságával kapcsolatban szeptemberben megírtuk: elméletben nincs különösebb akadálya a váltásnak, de valószínűbb, hogy a nyugati cégek nem tudnak majd egyből és akadálytalanul az orosz reaktorok alternatív beszállítóivá válni, mivel „az eltávolodás az orosz nukleárisüzemanyag-ellátástól időigényes, költséges és komoly technikai kihívásokat jelent”. Az uránium piacán azonban egyre nehezebb nem észrevenni az irányváltást – jellemzően azt, hogy főként Európában, de eddig csak politikai ígéretekben újjáéledt az atomerőmű-építési kedv. Az uránium több mint háromszorosára drágult hosszú ideig tartott árának. 2019-ben alig 25 dollárt kellett fizetni érte egységenként, nemrég viszont átlépte a nyolcvan dollárt. Az évek óta tartó lassú emelkedés idén nyáron váltott magasabb tempóra: alig pár hónap alatt 45 dolláros árszintről jutott nyolcvan dollár fölé. Már nem elképzelhetetlen az sem, hogy rövidesen akár a 2007 májusi rekord (140 dollár/font) közelébe is eljusson. Az olcsó, kiszámítható árú üzemanyag mítoszának is annyi.
Döglött ló zöld mezőben
Az uniós árampiaci reformtervezet elfogadása leginkább a német–francia egymásra mutogatáson akadt el, azon, hogy Franciaország – és a mögé besorolt kelet-európai országok – az atomerőművekre is érvényesíteni szeretnék az elérhető támogatásokat, és belenyúlnának a brüsszeli kalapba akár az üzemidő-hosszabbításokhoz is. Németország ezt viszont ellenzi azon az alapon, hogy a működő atomerőművek olcsón termelnek, így Brüsszel azt támogatná, hogy az atomerőművesek torzíthassák az árampiacot – minden olyan új, zöldenergiás beruházást hátráltatva ezzel, amelyek új kapacitásokat hozhatnának. Leonhard Birnbaum, az E.ON energiaszolgáltató óriásvállalat vezérigazgatója korábban ennek feloldását javasolta Berlinnek, amikor amellett érvelt, hogy a kompromisszumkészebb megközelítés a célravezetőbb. Szerinte az elérendő célt inkább az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának gyors, drasztikus csökkentésében kellene a német kormánynak meghatároznia, és fel kellene adnia, hogy rá akarja erőltetni másokra saját atomstop-politikáját.
Az atomerőművek tiszta, karbonmentes, így az EU által támogatható energiatermelő technológiaként való elismeréséért indított, Franciaország vezette offenzíva, valamint az amerikai nukleáris ipari bejelentkezések (Lengyelországtól kezdve Románián át Ukrajnáig új atomerőművek építésére, valamint arra, hogy az oroszok helyére lépjenek) sikeresnek tűnnek, igaz, még csak ígéretek vannak. Az atomenergia kivezetésével a vállalt iparági szerkezetátalakítás egy részét már elvégző Németországhoz képest azonban a legtöbben jó, ha e tervek konkretizálásáig eljutottak. A hálózati infrastruktúra és az új energiaforrások (főként a hidrogén, de a szélerőművek és a napelemes rendszerek még nagyobb mértékben) rendszerbe építése minden tagország számára sokba fog kerülni. Ehhez képest tűnik árulkodónak, hogy Olaf Scholz szerint – sok más, a németek számára fontos érv mellett – az a baj az atomerőművekkel, hogy túl sokba kerülnek. A kormányfő egy interjúban nemrég úgy fogalmazott, hogy a nukleárisenergia-termelés „Németország számára döglött ló”, mivel „aki új atomerőműveket akar építeni, annak 15 évre lenne szüksége ehhez, és erőművenként 15-20 milliárd eurót kellene ráköltenie”. Ők már másra fogják.
