Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Christo utópiája: egy háborúmentes, diadalívek nélküli világ


A Diadalív becsomagolás folyamata, ahogy a párizsi Avenue Foch-ról látszik 2021. szeptember 13-án.

A Christo és Jeanne-Claude csapata által becsomagolt Diadalív üzenetét boncolgatta a Szabad Európának dr. Olivia Muñoz-Rojas Oscarsson Párizsban élő független kutató, aki rendszeresen publikál különböző sajtóorgánumokban, köztük a spanyol El Paísban és az argentin Clarínban. Muñoz-Rojas véleménye a témában különösen érdekes, mert kutatásai kiterjednek a politikai esztétikára, a háború utáni újjáépítésre, valamint a háborúk és a diktatúrák kellemetlen örökségeire is.

Az El País-ban nemrégiben megjelent véleménycikkében azt írta, hogy A Diadalív becsomagolva, Párizs, 1961–2021 névre hallgató kiállítás egy másik kelet-európai művész munkásságára emlékezteti.

Nos, ez egy félreértéssel kezdődött. Szeptember elején beszélgettem valakivel a Diadalív becsomagolásáról, és egy pillanatra összekevertem a bolgár származású Christót Krzysztof Wodiczkóval, azzal a lengyel művésszel, aki arról ismert, hogy közterületeket alakít át kritikus módon.

Ez a félreértés valahogy gyümölcsöző volt, mert rájöttem, hogy Wodiczko 2010-ben szintén benyújtott egy művészeti javaslatot a Diadalívre vonatkozóan, amely a mai napig nem valósult meg. Wodiczko szerint a Diadalív mindenekelőtt háborús emlékmű, egy anakronisztikus szimbólum a mai Európában. Azt javasolta, hogy az emlékművet alakítsák át a Háborúk Megszüntetésének Intézetévé, és fedjék be egy csipkeszerű állványszerkezettel, amely lehetővé tenné, hogy a közönség annak tekintse, ami valójában – az ő szavaival élve –, „egy gigantikus kulturális mintadarab, háborúskodó múltunk relikviája”.

Látogatók a kiállítás utolsó hétvégéjén 2021. október 2-án
Látogatók a kiállítás utolsó hétvégéjén 2021. október 2-án

Wodiczko projektjéhez képest, amely kifejezetten kritikus szemszögből foglalkozik az emlékmű természetével, Christo és Jeanne-Claude műve számomra különösebb szándék nélküli, pusztán játékos művészeti alkotásnak tűnt. Ahogy azonban napról napra, a dugóban elakadva figyeltem A Diadalív becsomagolva című alkotást, rájöttem, hogy hatalmas utópikus potenciál rejlik benne. Azáltal, hogy látszólagosan lecsökkenti az ív méretét, egy mobil, gondosan becsomagolt csomaggá alakítja át, így elképzelhetővé teszi, hogy akár el is távolíthatjuk vagy máshol helyezhetjük el. Majdnem úgy, mintha egy régi bútordarab lenne, amire már nincs szükségünk a lakásban: becsomagoljuk és elrakjuk. Nem azt mondom, hogy ez Christo és Jeanne-Claude üzenete. Azt mondom, hogy a jó művészet ezt teszi: megnyitja a képzeletet, lehetővé teszi, hogy szabadon képzeljük el és vizionáljunk más világokat; ebben az esetben egy háborúk és háborús emlékművek nélküli világot. Az utópia inkább a jövőről szól, mint a múltról.

Érdekes, hogy maga Wodiczko is ilyen utópikusan jellemezte Christo és Jeanne-Claude munkáját, rámutatva arra, hogy „tanult reményt hordoz és harcos optimizmus veszi körül”.

Ön azt mondja, hogy a becsomagolás elképzelhetővé teszi, hogy a Diadalívet egyszerűen eltávolítsuk, mint egy régi bútordarabot. Úgy gondolja, hogy a háborús emlékműveknek nincs helyük Párizsban vagy a háború utáni Európában?

Gyakran idézem Walter Benjamin német gondolkodó jól ismert szavait: „nincs olyan dokumentuma a kultúrának, amely ne lenne egyúttal a barbárság dokumentuma is”. Ha minden olyan épületet vagy emlékművet le kellene bontanunk vagy el kellene távolítanunk, amelynek falain úgymond ott a vér és az emberi szenvedés, nagyon kevés maradna. Könnyű belátni, hogy egy háborús emlékművet szimbolikusan beszennyez a halál, a háború és az abúzus, de mit kezdjünk például az összes olyan európai kastéllyal és kúriával, amelyet a rabszolgaságból származó pénzből építettek? Vagy hogy egy újabb példával éljek, mit kezdjünk azzal az infrastruktúrával, amelyet a második világháború alatt és után kényszermunkával építettek a kontinensen?

Általában nem hiszek a kellemetlen műemlékek eltávolításában, de úgy gondolom, hogy kezdenünk kell velük valamit. Valamit, ami nyilvánosan foglalkozik a múltjukkal, megkérdőjelezi vagy feltárja, hogy tanulhassunk belőle. Ez történhet állandó vagy átmeneti művészi beavatkozásokkal vagy akár egy egyszerű táblával is, amely elmagyarázza az adott épület vagy emlékmű eredetét. Azt is gondolom, hogy nincsenek univerzális megoldások. A demokratikus társadalmak munkájának része az is, hogy megvitassák kellemetlen örökségüket és kreatív megoldásokat találjanak, amelyek néha csak a saját kontextusukban fordulnak elő. Azt is el kell fogadnunk, hogy a népharag pillanataiban – amikor egy diktátor megbukik vagy egy társadalmi mozgalom, legyen az metoo vagy a BLM (Black Lives Matter – szerk.) alakul ki, felmerül a késztetés, hogy eltávolítsuk az adott elnyomással kapcsolatos szimbólumokat. Ez egy kulturális folyamat része.

Megkezdődött a Diadalív kicsomagolása 2021. október 4-én.
Megkezdődött a Diadalív kicsomagolása 2021. október 4-én.

Magyarországon ezt úgy oldották meg, hogy a vasfüggöny leomlása után a szocialista rendszer szobrait egy, a fővároshoz közeli parkba szállították, amely ma múzeum. Budapesten, külföldről nézve, léteznek-e még olyan emlékművek vagy szobrok, amelyek kellemetlennek?

Nem vagyok túlságosan jártas a magyarországi helyzetben, de tudom, hogy néhány évvel ezelőtt heves reakciókat váltott ki, hogy Budapesten emlékművet állítottak a nácik összes áldozatának. Orbánt azzal vádolták, hogy szándékosan összekeveri az áldozatokat és az elkövetőket, hogy ezzel is szépítse a magyarok felelősségét a zsidók deportálásában. Sajnos a politikai pártok, kormányok mindig hajlamosak arra, hogy a saját kényükre-kedvükre átírják a történelmet.

Spanyolországban az elmúlt évek során számos, a Franco-diktatúra tagjai vagy szimpatizánsai előtt tisztelgő utcanevet változtattak meg a köztársasági ellenállás tagjainak tiszteletére, amelyeket mihelyst a jobboldali önkormányzat került a hatalomra, visszaváltoztattak. Az ilyen helyzetekben, amikor nincs konszenzus a múlttal kapcsolatban, talán az a legfontosabb, hogy a vita legalább még tart. Egyesek szerint ez az „emlékezet háborúja”, amely legalább nyitva tartja a múltat, és arra kényszeríti a társadalmat, hogy ne felejtsen. Véleményem szerint a múlttal folytatott harcok legrosszabb következménye az amnézia.

Ha már szóba került Franco, elmondható, hogy Spanyolországban is hatalmas politikai és kulturális változás követte Franco halálát. Ott mi történt a Franco-korszak emlékműveivel?

Amikor Franco 1975-ben meghalt, nem igazán történtek változások. A demokráciába történő átmenet zökkenőmentessége kompromisszumokon, amnesztián és – egyesek szerint – amnézián alapult: magunk mögött kell hagynunk a múltat. Harminc évig nem történt semmi a spanyol polgárháború és az azt követő diktatúra emlékével és örökségével kapcsolatban. De egyre kínosabbá vált a helyzet, hiszen a győzteseket továbbra is tisztelték a köztereken, míg innen teljesen hiányoztak a köztársaságiak, azaz a legyőzöttek és elnyomottak.

Aztán a baloldalnak 2007-ben sikerült elfogadtatnia az úgynevezett történelmi emlékezet törvényét. Ez valószínűleg szükséges lépés volt, de véleményem szerint nehéz törvénybe foglalni a történelmi emlékezetet mint olyat, amely annyira képlékeny és többrétegű jelenség. Mindenesetre azóta Spanyolországban – ahogy a világ más részein is – felélénkült az emlékezet feldolgozásával történő munka. Magam is részt vettem egy olyan projektben, amelynek célja a Pamplonában található, a francóista elesettek emlékére épített második legnagyobb bazilika jövőjével foglalkozott.

Wodiczkóhoz hasonlóan azt javasoltam, hogy a bazilikát alakítsuk át egy dokumentációs központtá, amely a háború és a diktatúra kontextusában foglalkozna az örökséggel és az emlékezettel. A projekt lényeges része volt, hogy kiemelkedő művészeti alkotások is helyet kapjanak benne, amelyek emléket állítanak a köztársasági oldalon elesettek számára, és a toleranciát ünneplik. Egyik javaslatom, amely provokatívabb gesztusnak is tekinthető, az volt, hogy a kriptát, amelyből néhány évvel azelőtt két prominens francóista tábornokot exhumáltak, alakítsuk át kávézóvá. Amikor Londonban éltem, gyakran látogattam a St. Martin-in-the-Fields-templom kriptájában lévő kávézót. Természetesen egy ilyen kezdeményezés nehezebben képzelhető el katolikus környezetben, de úgy gondoltam, hogy érdekes lenne rávenni az embereket, hogy a kriptát kávézóként képzeljék el, hogy mentálisan deszakralizálják ezt a szimbolikusan nagyon terhelt teret. Ismétlem, a képzelet ereje felszabadító lehet.

Olivia Muñoz-Rojas Oscarsson
Olivia Muñoz-Rojas Oscarsson

Amikor korábban azt említette, hogy nincsen konszenzus a múltat illetőleg, arra gondoltam, hogy ez még a jelenben történő események értelmezésével kapcsolatban is így van. A francia kormány egyes kritikusa szerint Macron katonai államot hozott létre azzal, hogy mind a terrortámadások, mind a járvány idején drasztikus megszorításokat vezetett be. Ebben a kontextusban Christóék műalkotása lehet, hogy még utópisztikusabb képet sugall, mint amelyet eredetileg elképzeltek?

Nos, igen, mint mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy Christo és Jeanne-Claude szándéka egy háború nélküli utópisztikus világ megidézése volt. Christo azonban kompromisszumok nélküli szabad művészként jellemezte magát, és ez a hozzáállás igen jól hangzik egy olyan időszakban, amikor, azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy egyre kevésbé vagyunk szabadok. A biztonság nevében és az állítólagos nulla kockázat elérése érdekében – legyen szó terrortámadásról vagy vírusról – a társadalom egyre inkább hozzászokik a feltételes szabadság új formájához, ahol a kormány határozza meg a jogok és szabadságok gyakorlásának feltételeit. Ez aláássa azt az előfeltevést, hogy egy demokratikus társadalom részeként rendelkezünk elidegeníthetetlen alapjogokkal és szabadságjogokkal, amelyeket csak nagyon kivételes és különleges körülmények között lehet korlátozni, és megfordítja a dolgot: az válik kivételessé, hogy ezeket a jogokat és szabadságokat feltétel nélkül gyakorolhatjuk. Bár ez globális tendencia, és Franciaország nem az egyetlen demokrácia, ahol a szabadságnak ez a fajta eróziója zajlik, azt mondanám, hogy itt ez most különösen nyilvánvaló.

Ebben az összefüggésben a művészet, amely a hithez hasonlóan túllép az itt-és-moston, erős felszabadító hatással bírhat. Talán ezért fejeztem be A Diadalív becsomagolva című kiállításról szóló írásomat úgy, hogy azt képzeltem el, hogy ez egy csomag vagy játék, amellyel a gyerekek képzeletbeli, de kézzelfogható városokat építenek. Ez végső soron a szabadság iránti mélységes hitem és késztetésem kifejezése volt.

A Diadalívet most csomagolják ki. November 11-re, az első világháború végét jelző fegyverszünet és emlékezés napjára visszakapja eredeti formáját. Ha Christóhoz hasonlóan fizetni tudna azért, hogy azt csináljon a Diadalívvel, amit akar, mit tenne vele?

Valószínűleg növényekkel és virágokkal borítanám be, vagy gyerekek rajzaival, vagy szövegekkel és versekkel, amelyekben az emberek elképzelik azt a világot, amelyben szívesen élnének. Vagy talán mindkettővel, igen: rajzokkal és versekkel. A szabadság és az utópia emlékműve lenne!

Mit szólnának az elesettek utódai ehhez? Nem lenne ez tiszteletlen a hősökkel szemben?

Szerintem meglátnák benne a szépséget és az értelmet. Elvégre van a természeten vagy különösen a virágokon kívül bármi más, ami szebb és alkalmasabb arra, hogy a halottaink előtt tisztelegjünk?

XS
SM
MD
LG