Vlagyimir Putyin orosz elnök háborúinak nehézségei elsősorban a szegényeket sújtják. Elég csak megkérdezni Vera Makszanova szakácsnőt a Komi Köztársaságból. A második csecsen háborúban elvesztette élettársát, Szemjon Tutrinovot, fiuk, Alekszandr Tutrinov pedig Ukrajnában halt meg.
A Komi Köztársaságban található, elhagyatott Kuratovo faluban Vera Makszanova szívszorító sikolya visszhangzott a hidegben, megzavarva a távoli település nyugalmát.
2002-ben jártunk. A hír, amely eljutott hozzá, lesújtó volt. Szemjon Tutrinovot, szerelmét és egyéves kisfia, Alekszandr apját megölték a csecsenföldi harcokban.
Két évtizedet ugrunk előre. A falusi lakótelep kopott folyosóin ismerős fájdalom visszhangzik. A kínok forrása ezúttal Alekszandr halálhíre, aki az ukrajnai háborúban esett el.
„Az egész falura ordítottam, sikítottam. Ez nem történhet meg! Nem halhat meg!” – mondta Makszanova a Szabad Európának a lakásában. Sírva emlékezett vissza a hír hallatán arra a 2002-es napra, amelynek emléke most mélyen összefonódott a 2022-es év friss gyötrelmeivel.
1999-es hatalomra kerülése óta Vlagyimir Putyin orosz elnök háborúkat indított az ellenszegülő Csecsenföld és a független Ukrajna ellen, hogy megpróbálja megerősíteni Moszkva ellenőrzését, demonstrálni Oroszország nagyhatalmi státuszát és növelni saját népszerűségét.
E kalandok belföldi áldozatai elsősorban Oroszország szegényei közül kerülnek ki, az olyan családokat sújtják, mint Tutrinovék és Makszanováék, akiknek nincs anyagi lehetőségük arra, hogy megvesztegetéssel kivonják magukat a kötelező szolgálat alól. Ez másoknak sikerül, miközben a szegényebbek (és nem csak Oroszországban) gyakran a hadseregben látják a jobb élethez vezető kevés társadalmi előrelépés egyikét.
„Hagyományos orosz értékek”
A Moszkvától 1200 kilométerre északkeletre fekvő Kuratovo a legnagyobb a mintegy kéttucatnyi falu közül – némelyik mindössze néhány lakosú –, amelyek a nevét viselő vidéki településcsoportot alkotják.
A település lakossága az elmúlt évtizedben közel negyedével esett, hétszáz főre zsugorodott, mivel az idősek meghalnak, a fiatal felnőttek pedig a városba költöznek.
A népesség csökkenése jól látható az elhagyott faházak számában – némelyiket már elnyelték a tájat tarkító fák és bokrok. Öreg traktorok és traktoralkatrészek hevernek csendesen az ápolatlan mezőkön.
A helyiek még mindig fatüzelésű kályhával fűtik otthonukat, mivel a földgázt még nem vezették be a településre. A Komi Köztársaság háztartásainak csak mintegy ötven százaléka van rákapcsolva a földgázhálózatra, ami jóval elmarad az ország 73 százalékos átlagától, annak ellenére hogy a régió közel van az energiahordozó-lelőhelyekhez.
Putyin kormánya első éveiben prioritásként kezelte a háztartások rákapcsolását a földgázhálózatra. Bár a földgázzal ellátott háztartások száma mintegy húsz százalékkal nőtt, a kormány nem tudta a meghatározott határidőn belül elérni a kitűzött célokat.
Kuratovóban van egy viszonylag új templom a Kreml azon programjának részeként, hogy elültesse a polgárokban a „hagyományos orosz értékeket”, bár nem világos, hogy ez prioritás volt-e a falusiak számára.
A Komi Köztársaságnak ebben a részében az átlagfizetés havi 43.580 rubel (162 ezer forint). Az olyan kisvállalkozásoknál, mint a kávézók és élelmiszerboltok, vagy a közszférában dolgozók jellemzően csak 26.000–35.000 rubel (97.000–130.000 forint) közötti összeget keresnek havonta.
Pedig a Komi Köztársaság gazdag természeti erőforrásokban, többek között kőolajban, fában és szénben. Keletre a Nyenyec Autonóm Területtel, Oroszország „földgáz-Mekkájával” és Hanti-Manysifölddel, az ország egyik legnagyobb olajvidékével határos.
A komi falusiakat hetekre vagy hónapokra elcsábítják viszonylag magas fizetésért, hogy otthonuktól távol dolgozzanak a természeti erőforrásokra épülő ágazatokban. Egy kuratovói telefonoszlopon elhelyezett tábla havi 55.000 rubellel (205 ezer forinttal) csábítja az embereket ilyen idénymunkára.
Összehasonlításképp: azok a fiatal férfiak, akik az ukrajnai háború előtt az orosz fegyveres erőkhöz szerződtek, jellemzően harmincezer és hatvanezer rubel (112.000–224.000 forint) közötti összeget kerestek havonta ingyenes lakhatás vagy lakhatási támogatás mellett. A teljes fizetés minden egyes előléptetéssel és szolgálati évvel emelkedik. A szerződéses katonák számos juttatásra is jogosultak, többek között támogatott jelzáloghitelre és ingyenes utazásra. Sokan azért lépnek be, hogy a kormány költségén lakást vásárolhassanak.
Alekszandr három fiatalabb féltestvérével, édesanyjával és mostohaapjával, Szergejjel élt egy kis, kétszobás lakásban, amelynek padlója göröngyös volt a nedvességtől, az öreg tapéta pedig már foltosodott. Ahogy Makszanova gyermekei nőttek, a lakótér egyre szűkebb lett.
Makszanova a lakást részben a Szemjon halála miatt kapott nyugdíjból vásárolta meg. Megpróbált spórolni, hogy Alekszandrnak lakást vehessen a legközelebbi városban, de nehezen boldogult a helyi óvodában szakácsként keresett havi húszezer rubeles (75.000 forintos) fizetéséből.
Putyin hatalomra kerülése egybeesett a nyersanyagárak fellendülésével, ami Oroszország talán legnagyobb gazdasági növekedési évtizedéhez vezetett, és széles körű népszerűséget biztosított számára. A 2010-es évek eleje óta azonban az orosz gazdaság nagyrészt stagnál a széles körű korrupció, a háború és a szankciók miatt.
Miközben Moszkva, Szentpétervár, Szocsi és néhány más oroszországi város továbbra is dollármilliárdokat kap szépítési projektekre, hogy megnyugtassák az olykor nyugtalan lakókat, az ország nagy részén, például a Komi Köztársaságnak ebben a sarkában alig javult a helyzet.
Putyin 2018-as választási kampányának részeként azt ígérte, hogy az évek során több százmilliárd dollárt fektet be az életszínvonal javításába, különösen a leszakadó régiókban. A nemzeti projektek – ahogy a programokat nevezték – olyan kulcsfontosságú területeket céloztak meg, mint az oktatás, az egészségügy és a lakhatás.
A háború, a korrupció és a rossz gazdálkodás miatt azonban az elmúlt öt év során kevés eredményt sikerült elérni.
„Talán Putyin tesz valamit az emberekért, de nem tudom, hogy mit” – mondta Makszanova a Szabad Európának.
Sorkötelesből szerződéses
Alekszandr, akárcsak az apja, 18 évesen bevonult a hadseregbe, ahol a 2007–2008-ban bevezetett változtatásokat követően kötelező szolgálatot kellett teljesítenie, amely ma már csak egy évig tart.
2020-ban, amikor lejárt a szolgálat, Alekszandr beleegyezett, hogy hároméves szerződést írjon alá.
Az orosz hadsereg megpróbált átállni a szerződéses katonákból álló, teljesen professzionális haderőre, de nehezen érte el a kitűzött célokat.
A magas bérekkel csábított, egyetemi végzettséggel nem rendelkező tizenéves sorkötelesek az elsődleges célpont.
„Szása megnyugtatott, hogy most nincs háború, nem történik semmi szörnyűség. Ez győzött meg, hogy beleegyezzek a döntésébe” – emlékezett vissza Makszanova.
Alekszandrra talán az a megtiszteltetés is hatással volt, amelyet a helyi kormányzati intézmények soha nem ismert apja iránt tanúsítottak.
Putyin több mint két évtizedes hatalma alatt sok erőfeszítést tett a „hazafias” nevelés népszerűsítésére az iskolákban, beleértve azt, hogy emlékműveket állíttatott a háborúban elesetteknek.
A 2010-es években felavatták Szemjon emléktábláját ugyanabban az iskolában, ahol a fia tanult. A tanárok szerint Alekszandr büszke volt apjára, aki posztumusz kapta meg a Vitézségi rendet.
Szemjon azután halt meg, hogy a gyalogsági harcjármű (BMP), amelyben utazott, Csecsenföldön aknára futott. Állítólag rávetette magát a bajtársára, és ezzel megmentette.
Az orosz BMP-k és harckocsik kevésbé védik a katonákat, mint a nyugati gyártmányú járművek, mivel lőszereiket egy körhintatípusú töltőben tárolják.
Amikor a páncélzatukon áthatol egy lövedék, vagy amikor páncéltörő aknára futnak, a lőszer petárdaként berobban, és megsemmisíti a járműveket. Szemjon, a tüzér, a lőszer tetején ült.
Teste olyan súlyosan megégett a robbanástól, hogy maradványainak azonosításához DNS-vizsgálatra volt szükség. Két hónappal később temették el Kuratovóban.
Alekszandr – apjához hasonlóan – tanklövész lett. Makszanova szerint 2021-ben, egy évvel szerződésének lejárta előtt már nagyon vágyott arra, hogy leszereljen és hazaköltözzön.
2021 márciusában hazament egy rövid pihenőre, éppen akkor, amikor Oroszország csapatokat kezdett telepíteni az ukrán határ mentén. Mielőtt a következő hónapban visszatért volna a szolgálatba, beugrott az óvodába, hogy elbúcsúzzon édesanyjától.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor az anyja életben látta.
„Az egész testemet megperzselték”
Tíz hónappal később Putyin bejelentette Ukrajna megtámadását. A háborút megelőző hetekben Alekszandr egységét az Oroszország által ellenőrzött Krímbe küldték.
„Amikor Putyin hadat üzent, mintha a szavával megölt volna. Az egész testemet megperzselték. A fiam ott van! Nem kaptam levegőt. Olyan voltam, mint egy zombi” – mondja Makszanova.
Alekszandr elmondta édesanyjának, hogy egységének időnként nem volt elég élelme. Az anyja szerint fájdalmasan soványnak tűnt a fényképeken, amelyeket küldött.
Egységét később Donyeckbe küldték, ahol a leghevesebb harcok folytak. Kevesebb mint két héttel azelőtt, hogy szabadságot kapott volna, súlyosan megsérült a csatában. A következő napon – 2022. július 2-án – meghalt a kórházban. Halálának körülményeit nem hozták nyilvánosságra.
Napokkal később, miközben Makszanova az óvodában éppen ételt készített, a kollégái szóltak neki, hogy sürgősen menjen be a szomszédban lévő helyi tanács épületébe. Amikor belépett, Alekszej Beljajev, a járási katonai tanácsos állt ott más katonai egyenruhás férfiakkal.
Elakadt a szava.
„Fogják be! – kiáltotta, mielőtt kinyithatták volna a szájukat, miközben befogta a fülét. – Ne merészeljenek mondani semmit! Egy szót se szóljanak!”
Egy évvel később még mindig dühös.
Putyinnak „nincs joga ilyen kisfiúkat háborúba küldeni” – mondja a fiáról és a több ezer másik fiatalemberről, akik Ukrajnában halnak meg.
„Hadd menjenek azok, akik idősebbek és tapasztaltabbak, és ne azok, akik még el sem kezdtek igazán élni – mondja. – Nem kellett volna háborút hirdetni. Egyszerűen a húsdarálóba küldték őket.”
Vlagyimir Ujba, a Komi Köztársaság vezetője és más regionális illetékesek Kuratovóba utaztak Alekszandr temetésére.
Attól tartva, hogy Ujba esetleg meglátogatja Makszanovát otthonában, a helyi tisztviselők gyorsan kicseréltették a háza felé vezető korhadó fajárdát, amit a lakosok már hónapok óta hiába kértek.
Múlt hónapban, az Oroszország napjaként ismert június 12-én a komi hatóságok két fényes, téglalap alakú fekete gránit emlékművet avattak fel Szemjon és Alekszandr vésett arcképével.
Az emléktáblák annak az általános iskolának a sárga, alumíniumból készült homlokzatát díszítik, ahol apa és fia tanult. Az emléktáblákon az áll, hogy a férfiak hősi halált haltak katonai szolgálatuk teljesítése közben Csecsenföldön, illetve Ukrajnában. Mindkettejüket Vitézi renddel tüntették ki.
„Szemjon és Alekszandr Tutrinov különböző korok hőse, akiket a hazaszeretet és a kötelességtudat egyesített. Apának és fiának nem volt megadva, hogy az életben megismerkedjen, de joggal lehetnek büszkék egymásra” – mondta Alekszej Prosuzsih, a területi kormány elnökhelyettese az ünnepségen.
Az iskolás gyerekeket, köztük Alekszandr öccsét, Bogdant is átviszik, hogy megnézzék az emléktáblákat és megismerjék az apát és a fiút – mondta Szvetlana Luskova, az óvoda vezetője.
Ez az egyik módja annak, hogy már fiatalkorukban elkezdjék felkészíteni a fiúkat a katonai szolgálatra.
„Túl gyakran”
Három gyermeke gondozása és a munka mellett Makszanova azzal tölti idejét, hogy meglátogatja fia közeli sírját.
„Túl gyakran” – mondja a férje.
A helyi temetőben Alekszandr sírköve egy mintegy harminc négyzetméteres, homokkal borított mezőben foglal helyet, amelyet régen gaz és bokrok leptek be.
A sírkő alig látható, még mindig a komi tisztviselők által adományozott nagy koszorúk borítják. Makszanova leguggol, hogy kihúzzon néhány gyomnövényt, amelyek kibújtak a homokból.
Legidősebb gyermeke halála miatt kártérítésként a szövetségi és a regionális kormány összesen 14,5 millió rubelt (54 millió forintot) fizetett Makszanovának, ami jelenlegi fizetése alapján egy élet munkájának felel meg.
Makszanova vásárolt egy autót és egy favágógépet, és lakást szeretne venni legidősebb lányának, Viktorijának Vizingában, a körzet legnagyobb városában, ahol szakiskolába fog járni.
Makszanova könnyedén vehetne egy nagy lakást a család számára is a harminc kilométerre fekvő, jómódúbb városban. Ez azonban azt jelentené, hogy hátrahagyná Alekszandrt, amit nem tud megtenni. Legalábbis még nem.
„Szeretnék itt maradni, hogy itt éljek” – mondja.