Shemesh Assaf sürgősségi szakorvos, a Honvédkórház sürgősségi osztályának részlegvezető főorvosa, a Mazsihisz Szeretetkórházának főigazgatója Izraelben született, 1993 óta él Magyarországon. Az Európai Unió és az Egyesült Államok által is terrorszervezetnek minősített Hamász október 7-i támadássorozata után kitört háború láttán úgy döntött, orvosként tér vissza szülőhazájába, hogy ellássa az északi fronton egyre élesedő összecsapások áldozatait. Jelenleg a Naharija, a libanoni határtól mindössze tíz kilométerre fekvő központi kórház (Galilee Medical Center) sürgősségi részlegén dolgozik önkéntes orvosként.
Mikor érkezett meg Izraelbe?
November 9-én. El kellett intéznem a papírmunkát, lefordíttatni a diplomáimat, és elküldeni az izraeli külügyminisztériumba, hogy elfogadják a jelentkezésemet az önkéntesprogramra. Mellette huzamosabb időre úgy kellett otthagynom a Szeretetkórházat, hogy távolról irányítva is zavartalan legyen a működése.
Miért döntött úgy, hogy kimegy?
Nagyon nehéz volt kijutni, de tenni akartam valamit, kivenni a részemet a tennivalókból az egészségügyi szaktudásommal.
Hányszor volt riadó, amióta megérkezett?
Itt a környéken múlt héten volt két légiriadó. Az egyik fals riasztás volt, a másik alkalommal viszont 15 rakétát lőttek ki Naharija és Akkó irányába. Az előbbiben dolgozom, az utóbbi városban van a szállásom. A legtöbb rakétát leszedte az Iron Dome (Vaskupola) rakétaelhárító rendszer, a többi lakatlan területre hullott. A komolyabb sérüléseket nem ezek a rakéták okozzák, bár időnként előfordul, és a megsemmisítés után lezuhanó darabok is tudnak sérüléseket okozni, de a riasztórendszer, a kiépített óvóhelyek és az Iron Dome által biztosított lefedettség miatt ez ritkábban fordul elő. Kárt viszont sokszor okoznak, épületek, autók elég gyakran megrongálódnak a találatok miatt.
Hogyan befolyásolja ez a kórházi munkát?
Olyan kórházban dolgozom, amelyet már eleve úgy építettek, hogy a sürgősségi ellátás és pár más osztály, mint például az intenzív műtőblokkok jó része működőképesen üzemeltethető a rakéták, bombák ellen is védelmet nyújtó alagsorban.
Magyarországon 15 éve dolgozik a sürgősségi ellátásban. Mennyiben más mindez egy háború közepén?
Iszonyú nagy a stressz, hogy mi lesz ma este és mi lesz holnap reggel. Magyarországon a Covid-időszakot tudnám ehhez hasonlítani. Akkor például az emberek nem akartak bemenni a sürgősségi osztályra. Emögött félelem is van persze, de sokan nem akarják tovább terhelni az egyébként is túlterhelt rendszert. Itt pedig hozzájön, hogy nem akarnak kimozdulni az otthoni óvóhelyek adta védettségből, mert napi szinten több támadás is történik már itt, Észak-Izraelben, ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul. Míg délebbre már kialakult egyfajta menetrendszerű rakétázás, például a Hamász mindig az esti munkaidő vége felé lövi az ország legnépesebb, központi részét, Tel-Avivot és Gus Dant (tel-avivi régió), addig nálunk nincs rendszer. A Hezbollah teljesen hektikusan lövi ki a rakétáit. Hozzá kell tenni, hogy egyelőre nyolcvan százalékban katonai célpontokra, de nem csak oda. Civil településeket, leginkább az egyik legészakibb település, Kirjat Smona városát sokszor lőtték az elmúlt hetekben. Vagy teljesen civil célpont volt, ahogy már említettem, Naharija és Akkó is.
A háborús veszélyhelyzet miatt muszáj szabadon tartanunk az ágyak negyven százalékát. Emiatt hazaküldünk olyan betegeket is, akiket békeidőben biztosan bent tartottunk volna, most viszont legfeljebb visszahívjuk őket kontrollra. Elektív, vagyis tervezett műtétek gyakorlatilag alig vannak, mivel nem akarja terhelni senki sem a sebészetet, sem az intenzívosztályt, és az ágyszámlimit fenntartása is csak így biztosítható. Aki életveszélyes állapotban van, azt természetesen nem küldjük haza. Őket az alagsorban berendezett ideiglenes kórtermekben helyezzük el – már ha egy hatalmas helyiséget lehet kórteremnek nevezni, ahol függönnyel választjuk le az egyes szekciókat. Inkább úgy néz ki, mint egy menekülttábor. A kórházat eleve úgy építették, hogy 450 ágyat le lehet vinni a légópincébe, és ott folytatni az ellátást. Most is mindenki ott dolgozik, kivéve a földszinten, ahol mi vagyunk, a sürgősségi osztály, és az első emeleten, ahol az intenzív osztály és a műtők vannak.
Az ágyak szabadon tartására a rakétatámadások miatt van szükség?
Nem csak ez az oka. A libanoni határon vagyunk. A határ menti településeket mind kiürítették már, több tízezer embert elköltöztettek, viszont rengeteg katonai bázis van a környéken. Telitalálat esetén rengeteg sebesült katonával kell számolnunk.
Emiatt állandóan gyakorolunk. Egyrészről az ellátást, másrészt pedig azt, hogy légiriadó esetén hogyan tudjuk megvédeni a személyzet és a betegek testi épségét. Itt északon mindenki számít egy nagyobb csapásra.
Bármikor jöhet a telefon, hogy megindult egy átfogóbb támadás. Éppen ezért nekem az a feladatom, hogy lássam és tudjam, mi történik a sürgősségi osztályon, egyben lássák az én arcomat is minél többször, hogy kialakuljon a megfelelő munkakapcsolat. Rálátok az itt alkalmazott ellátási rendszerre az adminisztrációtól a műtőasztalig, így ha bejövök, már tudok önállóan dolgozni. Ha több sérült van, és több csapat kell az ellátásukhoz, akkor azonnal az egyik csapat vezetőjévé válok mint szakorvos. Elméletileg ugyan külsős ember vagyok, de a gyakorlatban a csapat tagja.
A kórháznak kiemelt szerepe van itt, északon, mert közel van a harcokhoz, és a hadsereg is a szárazföldi szállítást részesíti előnyben. Komolyan tartanak tőle, hogy az evakuációs helikoptereket is tűz alá vennék Dél-Libanonból. Másrészt a határhoz legközelebb itt van magas szintű traumaellátás, például nálunk van idegsebész, tehát akinek fejsérülése van, ide jöhet.
Hogy viselik ezt a betegek?
Az izraeliek békeidőben sokat panaszkodnak, most viszont mindenki csendes, és abszolút hálás a kórházi személyzetnek, nagy az összetartás, mindenki támogatja a másikat. Pedig itt aztán az izraeli társadalom minden szegmense megtalálható. A betegek és a személyzet soraiban is vannak zsidók, arabok, drúzok, oroszok. Szokások, kultúrák szempontjából is tarka egyveleg: vannak ortodox zsidók, muszlimok, keresztények, vallásos és nem vallásos emberek egyaránt. A kórház igazgatója például egy keresztény arab. A sérült katonák és az őket ellátó orvosok között is vannak zsidók és arabok vegyesen. Sok arab katona meghalt a háborúban, de a terroristák áldozatai között is szép számmal vannak arabok.
Hányan érkeztek a kórházba az elmúlt időszakban a háborúval kapcsolatos sérülésekkel?
Amióta itt vagyok – eddig, hiszen nem lehet tudni, mi lesz egy óra múlva – a Hezbollah megtámadott egy katonai bázist. Onnan két súlyosan sérült katona érkezett be hozzánk. Repeszek fúródtak a testükbe, de kemény erőfeszítések árán sikerült megmenteni az életüket. Összesen több mint ötszáz, a háborúval kapcsolatos sérülést szenvedő beteg érkezett október 7-e óta ebbe a kórházba. Közülük több mint negyven súlyos sérült, négy ideszállított katonát pedig már nem tudtak megmenteni.
Ön több mint 15 éve dolgozik a magyar sürgősségi ellátásban. Mi a különbség egy magyar békeidőbeli sürgősségi osztály és egy izraeli háborús sürgősségi osztály között?
Nemzetközi protokollok szerint dolgozunk ott is és itt is. Vannak itt más önkéntes orvosok, például Amerikából, ők is ugyanezeket az előírásokat követik. Egy súlyos sérült ellátása ugyanúgy zajlik a Honvédkórházban, mint itt. Ami fontos különbség, az a felkészültség, hogy ebben a kórházban akár 16 súlyos sérültet is el tudnak látni párhuzamosan, ha úgy hozza a szükség. Az otthoni számok ennél jóval alacsonyabbak.
Mennyiben más északon dolgozni, egy ilyen, a konfliktuszónához közeli kórházban, mint mondjuk Dél-Izraelben, a Gázai övezet szomszédságában?
Láthatjuk a videókon, ahogy Gázában akár tűz alatt is zajlik a helikopteres evakuáció, kihozzák a sebesülteket. Ahogy említettem, itt, északon ezt kerülik. Ez jól mutatja, mennyire más ellenség áll itt a határ másik oldalán. A Hamász fegyverarzenálja sem méreteiben, sem minőségében nem összehasonlítható a Hezbollah készleteivel és az általuk irányított terroristák képzettségével sem. Ráadásul a Gázai övezet környékén több nagyobb kórház is fekszik, ebben a régióban viszont csak a mi intézményünk és egy kisebb kórház Cfáton látja el a betegeket.
Ezek szerint még nem mutatták ki egészen a foguk fehérjét.
Messze nem. Ha itt rendesen kiszélesedik a háború, akkor teljesen másik világ jön. Emiatt is óriási a készültség itt, északon: látni lehet a harckocsikat szállító teherautókat, páncélosokat és a rengeteg katonát. Helikopterek, vadászgépek repülnek el rendszeresen, és a drónok zümmögését is gyakran lehet hallani.
Nem csak a katonai készültség nagy, a rendőri is. Ahhoz, hogy megértsük, miért, érdemes tudni, hogy 2021-ben, a mostaninál jóval kisebb gázai összetűzések idején sok helyen zavargások törtek ki az izraeli arab és a zsidó lakosság között a hátországban. Az izraelieket akkor megrémítette, hogy olyan városok is lángra kaptak, ahol erősen kevert a lakosság. Korábban szimbiózisban éltek egymás mellett az emberek például itt, Akkóban vagy Haifán, de más helyeken is.
Nagy volt a félelem, hogy ez megismétlődhet, és mindkét oldalon visszatérhet az akkori lincshangulat, ezért a rend fenntartása, főleg egy ekkora méretű háború idején, létszükséglet. Most viszont ennek a feszültségnek én a nyomát sem látom. Összhang van, mindenki együttesen elítéli, amit a Hamász tett.
A nagyszámú rendőri jelenlét mellett mennyiben más a hétköznapi élet, üresek az utcák?
Többnyire nyitva vannak a boltok, de Akkóban estefelé már alig találni nyitva tartó éttermet. Viszont voltam Tel-Avivban és Petach Tikván is, az ország középső részén, amióta itt vagyok. Ott majdnem tele voltak a helyek, pedig most nincsenek turisták sem. Sok izraeli így próbálja kiereszteni a gőzt, hiszen ott is napi szinten vannak légiriadók, és szinte minden családból van valaki, aki vagy északon, vagy délen teljesít katonai szolgálatot. Vagy van rokona, vagy ismerőse, vagy ismer valakit, akinek van, akit meggyilkoltak, elraboltak.
Ön látta már háború idején Izraelt? Mi változott azóta?
Az első öbölháború idején voltam katona. Az egyik legfontosabb különbség az Iron Dome. Akkoriban az Irakból kilőtt rakéták elől menekült mindenki az óvóhelyre, mert a jelenlegi helyzettel szemben akkoriban ha jött a rakéta, be is csapódott valahol. Folyamatos gyomorgörcsben éltünk.
Miért lett orvos?
Ramat Ganban születtem, Tel-Aviv külvárosában. Tizenhat éves koromban már jelentkeztem a mentőszolgálathoz önkéntesnek. Majdnem mindennap ott ültem a mentőn. Tizennyolc évesen bevonultam a hároméves katonai szolgálatra, és katonai elsősegélynyújtó, vagyis szanitéc lettem. A hadsereg után, 1993-ban jöttem Magyarországra tanulni, és itt ragadtam.
Katonaként dolgozott élesben?
Igen.
Hol és milyen körülmények között?
Hogy pontosan hol és mit csináltunk, arról nem beszélnék.
Izrael területén?
Persze, de akkor még Gáza is izraeli ellenőrzés alá tartozott.
Tehát járt Gázában.
Fél évig szolgáltam ott.
Akkor jól ismeri az övezetet.
Igen.
Vannak rokonai, ismerősei, akiket közvetlenül érintett október 7-e, vagy azóta a háború?
A bátyám olyan településen lakik, ahol még a támadás utáni negyedik napon is felfedezték terroristák egy kisebb csoportját a közeli mezőn. Az ő egyik gyereke sorkatona, a másikat behívták. Az öcsémet és az unokatestvéreimet is behívták. Ugyanígy sok ismerősöm vagy a gyerekeik is a hadseregben teljesítenek most szolgálatot. Vannak barátaim, akiknek a családtagjai ott voltak a Nova fesztiválon, ahol a terroristák több száz embert öltek meg – ők is az áldozatok közt vannak.
Egy másik fontos kapocs, hogy legalább két magyar lányról tudunk, akik túszok Gázában (a külügyminisztériumnak összesen öt olyan túszról van információja, akiknek magyar állampolgárságuk van, közülük hármat, egy nőt és két gyermeket, már szabadon engedtek – a szerk). Lehet, hogy ők nem a közvetlen családom, de ez is szorosan érint.
Ha egy ellenséges fegyverest hoznának be holnap a kórház sürgősségi osztályára, ellátná?
Igen. Nekem van egy esküm: el kell látni a sérültet. Pont.
A hadseregben is egészségügyisként dolgozott. Volt példa rá, hogy ezt tette?
Volt. Én nem nézhetek félre, amikor valaki ott vérzik el a szemem előtt. Még akkor is, ha tudom, hogy ellenkező esetben nem számíthatok hasonló bánásmódra.
Érdemes tudni, hogy ebben a kórházban rengeteg szíriai sebesültet láttak el a szíriai polgárháború első időszakában, mert ide nincs túl messze a szír határ sem.
Meddig marad kint?
Nem tudok sokáig maradni, mert Magyarországon vár a családom és a munkahelyem, ott élem az életem. Legfeljebb egy hónapig tervezek maradni.
2000 előtt a szemészeti ellátások egyharmadát libanoni állampolgárok vették igénybe díjmentesen, mielőtt az izraeli hadsereg elhagyta Dél-Libanont. 2006-ban, a második libanoni háború idején a kórház 33 napon át volt frontvonalban, és látta el legnagyobb számban a háború sebesültjeit egész Izraelben (1800 civilt és háromszáz katonát). Ekkor kapott találatot az épület, amely megsemmisítette a külső támfalat és nyolc helyiséget a kórházon belül. Ezután építették ki a kórház alagsori ellátórészlegét, amely háború idején képes átvenni a veszélyeztetett felső emeletek betegállományát, és védett helyszínt biztosítani az ellátásra. 2013-ban a szír polgárháború 1600 sebesültjét látták el itt.
