Viktor Lazar egy apró, narancssárga kígyóval osztja meg a háborúra néző erkélyét, ahonnan egy színházi távcsővel kémlel, egy olyan lakásból, amely, úgy tűnik, a világ peremén van.
A színházi távcső inkább csak vicc, szükség aligha van rá, a frontvonal szabad szemmel is jól látható. Az orosz és ukrán tüzérség dübörgése folyamatosan hallható, bár Lazar azt mondja, hogy neki már fel sem tűnik. Az erkélye alatt nagy kráter tátong, egy a sok közül. Közben a közeli utcában egy Grad rakétavető halad el.
Lazar becslése szerint az oroszok mindössze tíz kilométerre lehetnek. Miközben a háború már ötödik hónapja tart Ukrajna keleti és déli részén, Lazar és néhány szomszédja Harkiv hatalmas és szétbombázott Szaltivka negyedében éli kilátástalan életét, csapdába esve. Egyre többeket szólítanak fel menekülésre, de nem mindenki hajlandó erre.
Miközben a Kijev-környéki városokban és falvakban megkezdődött az újjáépítés, miután az oroszok hónapokkal ezelőtt kivonultak, és a világ nagyhatalmai már a hosszú távú helyreállításról tárgyalnak, Kelet-Ukrajnában még mindig nem alhatnak nyugodtan.
A szovjet időkben épült szaltivkai panelházakban egykor félmillió ember lakott, ez volt Európa egyik legnagyobb lakótömbje. Mostanra talán csak tucatnyian maradtak. Az épületek némelyike fekete a füsttől, míg mások födémről födémre omlanak össze.
„Ez az otthonom” – mondja a 37 éves Lazar félmeztelenül a rekkenő nyári hőségben, jobb karján egy géppisztoly-tetoválással. Kész harcolni az oroszokkal, de egyetlen fegyvere a konyhakés.
Szobája falán törött gitár lóg. Lazar, aki egyébként zenész, arról álmodik, hogy dühös koncertet ad Szaltivka visszhangos, kóbor macskás utcáin. Szebb napjain tömegeknek játszott Ukrajna második legnagyobb városa, Harkiv plázáiban, amelyek az újjáéledés jeleit mutatják – annak ellenére hogy a város közel van az orosz határhoz.
A Szaltivka lakónegyed ehhez képest szinte kihalt. A metró végállomásán túl még nincs aktivitás. Az üzletek zárva, a lakóházak ablakai betörve. Az egyikben egy asztalméretű betontömb lassan csúszik le a vasbeton rudakon, várva, hogy lezuhanjon.
Az elhagyott játszótereket felveti a gaz, lehullott, túlérett cseresznye szerteszét. A katonai lövészárkok üresen tátonganak. A felszakított falú lakások némelyikében még mindig ott lóg a ruha a szárítón.
Néha egy-egy autó próbál átjutni a romokon és a törmeléken. Lehet, hogy költöztetők, akik megpróbálnak megmenteni néhány bútort, vagy önkéntesek, akik segíteni jöttek.
Lazar háza előtt az emberek szerény konyhát raktak össze, ahol csengő is van. Ezzel jelzik, ha megjött az aznapi étel. A fakályhán teáskannában melegszik a víz, mellette lőszeres dobozokban tárolt szikkadó kenyér.
Áram már néha van, de víz még nincs a lakásokban. Lazar a pincébe jár fürdeni, ahol még jön némi víz a csapból. Most is oda tart. Két középkorú nő bukkan fel a sötét folyosón, frissnek tűnnek, ők is mosakodni voltak.
A 84 éves Pavel Govorjov egy olyan épület bejáratánál ül, amely éppen annyira törékenynek tűnik, mint ő maga. Két botot tart a kezében. Négy hónapig élt a pincében, mielőtt visszaköltözött a lakásába. A váratlan zajokra összerándul. Ha csak beszél a megpróbáltatásairól, máris könnyek csordulnak a szeméből.
„A gyerekeim nem segítenek. Miért kellene nekem ilyen élet?” – kérdezi összetörten.
Tisztában van vele, hogy a tél hamarosan kíméletlenül visszatér a fűtetlen paneltömbökbe.
A Harkiv körüli kisebb településeknél még mindig bizonytalan, hogy kinek a kezén vannak. Állítólag ez is része Moszkva stratégiájának, hogy lekösse az ukrán csapatokat, ne tudjanak mindenkit Donyeckbe küldeni, ahol az oroszok egész városokat pusztítanak el.
„Ezt senkinek sem kívánja az ember” – mondja a 14 éves Bogdan Netszov, aki egy behúzott függönyű lakásban él a családjával.
Egy másik szaltivkai épületben a lépcsőházban egy firka figyelmezteti a megszállókat, hogy „ha bejönnek, megölik magukat”.
Újra az orosz támadások középpontjába került Harkiv
Viktor Sevcsenko még mindig ezt a helyet hívja az otthonának, még akkor is, ha a mobiltelefonjával kénytelen világítani, hogy lásson is valamit.
„Ezt én mondom a világnak: elkergetjük Oroszországot. Mert hazafiak vagyunk, és ez a mi földünk, ahol élünk” – mondja borostásan, teát szürcsölve.
A tányérok összetörve hevernek lerombolt konyhájában. A falióra is megállt, ahogy az élet is ezen a környéken.
Sevcsenko leveszi az órát, és felhúzza.
„Működik – mondja kis büszkeséggel. – Jár.”
Bizonytalan járással, a ketyegő órával a kezében visszatér Szaltivka csendjébe.
