Közben egyre több tanulmány születik arról, hogy Szenegál sivatagos területei alatt – több száz méter mélyen – hatalmas vízlelőhelyek lehetnek, amelyeket az elmúlt évtizedek csapadéka jól feltöltött, és amelyek nyújthatnának átmeneti megoldást a vízhiányra egy olyan térségben, amelyet várhatóan a legsúlyosabban sújt az éghajlatváltozás. Ez akár át is alakíthatná a régió mezőgazdaságát, ahol jelenleg a megművelt földterületeknek csak három-öt százalékát öntözik. A távoli észak-szenegáli falu, Tata Bathily helyzete viszont jól szemlélteti, mennyire költséges és nehéz lesz ezeket a víztározókat feltárni.
Víz, ami nincs – legalábbis a felszínen, csak lent, valahol mélyen
A szenegáli Matam régióban, ahol a hőmérséklet akár 50 Celsius-fok fölé is emelkedhet, a helyiek a falutól néhány kilométerre lévő kiszáradt folyómederbe ástak gödröket, onnan gyűjtik össze az iszapos vizet, amelyet a gyerekek is megisznak még akkor is, ha rosszul lesznek tőle.
5
„Nem iszunk eleget, nem mosakszunk és nem mosunk – mondta a negyvenéves Oumou Drame, egy ötgyermekes anya a Reutersnek. Drame hajnal előtt szokott felkelni, hogy palackba töltse a régi kút maradék vizét, mielőtt délelőttre elfogyna. – Éjjel nem alszunk, otthon hagyjuk a gyerekeinket, hogy vízért menjünk. Néha órákon át kell víz után kutatnunk”
6
Tata Bathily lakosai gödröket ástak a falutól néhány kilométerre lévő kiszáradt folyómederben, és összegyűjtötték az oda szivárgó iszapos vizet, amelyet a gyerekek lenyelnek még akkor is, ha rosszul lesznek tőle
7
A gödrök természetellenesnek tűnnek a sík, poros síkságon, mintha bombázás okozta volna őket. A lakosok összegyűlnek a gödrök szélénél, és hosszú botokra erősített vödrökkel halásszák ki belőlük csaknem cseppenként a kincsnek számító vizet