Az embernek az az érzése, hogy Hajnóczy Somából nem csak egy van, a többszörös világbajnok bűvész annyi mindennel foglalkozik egyszerre. Könyvet ír, társasjátékot fejleszt, zenél, videózik, ezer helyen lép fel. Közben házat vesz egy rászoruló családnak, és hajléktalanoknak „varázsol” pénzt.
Bűvészként mindent megnyert, amit meg lehet, és mindenütt fellépett, ahol fel lehet. Csinált közös műsort a győri filharmonikusokkal, fellépett börtönben, és mutatott trükköket hajléktalanoknak is. Közben őszintén vall arról, hogy korábban milyen méreteket öltött az életében a munkamánia. A Szelfi vendége Hajnóczy Soma volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
A teljes beszélgetés itt meghallgatható:
Mit jelent az, hogy valaki világbajnok bűvész? Hogy lesz valakiből világbajnok bűvész?
Hát úgy, hogy megnyer egy-két világbajnokságot. Nálunk háromévente van vb, olyasmi, mint a sportolóknál az olimpia, csak nem négy-, hanem háromévente. Első évben vannak az országos bajnokságok, onnan tudsz kvalifikálni a kontinensviadalra, és onnan tudsz kijutni a világbajnokságra.
Én 2009-ben Pekingben nyertem, ez volt életem legrosszabb és legjobb hete egyben. Azt a stresszt, amivel ez együtt jár, senkinek nem kívánom. Sírás, hányás meg egyebek – tényleg az az egy esélyed van. Tíz perced van, amibe bele kell sűríteni körülbelül tíz év munkáját.
Hogy lesz valakiből bűvész? Hogy indultál el gyerekként?
Világ életemben orvos vagy ügyvéd akartam lenni, csak a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy bűvész legyek. Nem, ez vicc. A bűvészet gyerekkori szerelem. Ugyanolyan szerelem, mint bármilyen más művészeti ág, a festészet, a zene vagy ilyesmi. Ahhoz, hogy valaki igazán jó legyen a bűvészetben, indokolatlanul sok munkát kell beletenni, ami valójában nem feltétlenül térül meg. Vagy ezzel kelsz, ezzel fekszel, az egész szemléletmódot magadévá teszed, vagy nem csinálod. Én nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, hogy tényleg ennyire kinövi magát a karrierem, meg hogy ilyen jó irányba megy el a dolog. Egyébként kontrollerként végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen, nagyon sokat könyveltem életemben, meg foglalkoztam sokat pénzügyekkel, és azt hittem, hogy egy mezei, úgymond halandó munkám lesz, de aztán nem ez lett, mert pont a diplomázás évében elkezdett felívelni a nemzetközi versenykarrierem. Hozzáteszem, hogy isten óvja azt a céget, ahol én kontroller lennék, mert abban nem lenne köszönet.
Hova tudsz még eljutni? Milyen távlat van ebben? Mert megnyertél mindent, fölléptél már mindenhol.
Nem tudom. Vegasban is voltam négyszer előadást tartani. Nekem korán megadatott a siker, a húszas éveimben körbeutaztam a világot. Egy picit elég is volt az utazásból. A vb-t követő hat-hét évben évi harminc-negyven külföldi utam volt. Az nagyon sok, már imádtam hazajárni. Ez egy tök érdekes kettősség, hogy van a siker meg az, hogy tényleg eljut mindenhova az ember fellépni, közben ez egy elég magányos műfaj. Nekem világos lett, hogy szeretnék egy picit jobban Magyarországra koncentrálni. Azt szoktam mondani, hogy Kecskeméten is ugyanúgy tapsolnak, mint Las Vegasban. Mostanra annyira kinyílt itthon ez az egész mindenség, amit csinálunk, hogy gyakorlatilag csak a saját önálló színházi előadásainkból, színházi estjeinkből, illúziómesteri előadásokból – ahol dedikáltan minket jönnek megnézni – megvagyok, tehát nem vagyok rákényszerülve céges haknikat csinálni. Azzal sincs persze gond, de ez így azért sokkal hálásabb és kényelmesebb.
Hogy látod magad mondjuk tíz-húsz év múlva? Nyitsz majd egy éttermet vagy egy kávézót?
Ez egy érdekes kihívás a szakmámon belül vagy legalábbis a bűvészeten belül, hogy hova tovább. Én éreztem egy kis motivációvesztést, miután tíz évemet elvitte a versenyzés, és mikor világbajnok lettem, ott ennek vége lett. Nálunk onnan nincs tovább. 2015 óta a világbajnoksági zsűriben ülök mint zsűritag, az egy jó lépés volt, amit szerettem volna. Az Arénában is tartottunk show-t, felléptem Európa legnagyobb színháztermében többször. Voltunk például a kínai újévi tévéműsorban. Kérdeztem a kinti producert, hogy mondja már, mégis mennyien fogják nézni. Mondta, hogy nem tudja, előző éves nézettségi adatok alapján körülbelül százmillióan. Azt hittem, valamit rosszul hallok. Volt egy belső útkeresés, azt kellett megérlelnem magamban, hogy mi az, amit igazán szeretnék. Most 38 éves vagyok, közeledek a negyvenhez, és úgy érzem, hogy kicsit paradigmaváltásban vagyok, csomó olyan dolog kezd el izgatni, a bűvészetnek meg a szakmámnak is a mélyebb rétegei, a színház mélyebb rétege, hogy hogy lehet embereket megmozgatni, hogy lehet mélyebb témákban, és esetleg a bűvészkedést nem csak mint célt, hanem mint eszközt használni a színpadon. A társadalmi dolgok is elkezdtek egy kicsit jobban érdekelni, hogy hogy tudunk az embereknek a szórakoztatásnál valamivel többet adni, vagy jobban kapcsolódni. Csináltuk tavaly év elején ezt a százforintos házprojektet, azt lehet, hogy láttad.
Láttam, és akartalak is kérdezni róla, igen.
Száz forintból indultunk, vettünk valamit, csináltunk egy videót, elárvereztük, vettünk valami nagyobbat, és így meneteltünk egy házig. A házat odaadtuk egy rászoruló családnak. Baranya megyében kiemeltünk egy mélyszegénységben élő családot, odaadtuk a házat. Bízom benne, hogy megváltoztattuk az életüket. Szóval nagyon érdekes volt. Amellett, hogy nagyon sok munka volt, egyszer-kétszer belerogytam a projektbe, de végigvittük az egészet, és nagyon büszke vagyok rá. Az is kijött belőle, hogy az alapítvány, akivel együtt dolgoztunk, két héttel az utolsó videó kikerülte után jelezte, hogy csak abban a két hétben több mint száz új adományozó érkezett, cégek, magánszemélyek szerettek volna segíteni.
Ez már önmagában valami.
Pont erről van szó. Szeretnék abban hinni, hogy ennek van hatása, és tényleg lehet a nézettséget, az elérést, a hírnevet jóra is használni. Nagyon szeretek szórakoztatni, ez egy tök jó kihívás, hogy hogy lehet egy picit megközelíteni az embereket, a társadalmat mélyebben, esetleg változást is létrehozni.
Van veled kapcsolatban egy olyan benyomásom, hogy folyamatosan projekteken kattog az agyad, folyamatosan jönnek-mennek az ötletek. Ez tölti ki a napodat? Folyamatosan mozgásban tartod magad?
Hiszek abban, hogy a kreativitás picit olyan, mint egy izom, amit lehet fejleszteni, tehát olyan, mint amikor sok fekvőtámaszt nyomsz, és jobban mennek a fekvőtámaszok. Ha sokat alkotsz, akkor majd jobban megy az alkotás. Nyilván jó, ha van hozzá készséged. Engem abszolút az tart életben. Én valójában nem bűvészkedni szeretek, nem előadni, nem társasjátékot fejleszteni, nem zenét csinálni, nem videókat készíteni – én alkotni szeretek. Csak a bűvészkedésben jó vagyok. Zenében középszerű vagyok, de azt is szeretem csinálni.
Tök mindegy, hogy mi, csak valami projekt kell. A pihenésben is lehet projektet találni, hogy oké, akkor most aktívan megyek sétálni, és egészségesebben eszem, csak hogy legyen valami fókusz. Ennek egyébként a rossz oldala is megvan. Elég sokat küzdöttem alvásproblémákkal, eléggé elkapott a munkamánia, folyamatosan alkotunk, mindig meg kell újulni a világban, amiben élünk. Arról nem is beszélve, hogy hajlamos vagyok, voltam arra, hogy ha nehézségek vannak az élet valamelyik területén, akkor rögtön a munkába menekülök. Ez nem megoldás, ez egy sebtapasz a problémára, tehát valójában nem jó. Közben meg elsorvad a többi életterület. Ez nagyon veszélyes tud lenni. Erre rá kellett ébredni, próbálok ellene tenni tudatosan, de mindig visszaesek egy kicsit, aztán megint próbálok kicsit ellene menni. Ez már jobban megy. Tíz éve képes voltam többször rosszullétig, betegségig, hányásig dolgoztatni magamat olyan projektekkel, amiket ráadásul szeretek csinálni.
Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó bűvész vagy illuzionista váljon?
Szerintem embere válogatja, hogy mi kell. Én magamról tudok mesélni. Azt gondolom, hogy bárkiből lehet bűvész, ugyanúgy, mint festő meg zenész is, más kérdés, hogy milyen festő vagy milyen bűvész lesz belőle. Nagyjából úgy lövöm ezt be, hogy szerintem húsz százalék a tehetség, és nyolcvan a munka. Ez azt jelenti, hogy ha nagyon keményen dolgozol, de nincs hozzá szinte semmi érzéked, akkor a közepes szint tetejét vagy a jó legalját el tudod érni, de tovább nem tudsz menni. Ha megvan a tehetséged, és jó esetben találsz egy olyan művészeti ágat – vagy esetemben egy előadó-művészeti ágat –, amiben jó vagy, akkor tudsz igazán kiemelkedni a többiek közül, de elkerülhetetlen, hogy beletedd a rengeteg munkát is. Anélkül nem megy. Szokták mondani ezt a tízezer órát. Szerintem az kevés. Én gyerekként nem voltam szórakoztató. Harmadik osztályban megszavaztak az osztályban a legcsöndesebb és legvisszahúzódóbb gyereknek, amire egy volt barátnőm annyit mondott, hogy jézusom, milyen osztálytársaid lehettek? De ez volt a helyzet. Elvarázsolt, magamnak való gyerek voltam, nagyon befele forduló. Meg kellett tanulnom, hogy kapcsolódjak a környezetemhez, az emberekhez, és ebben nagyon sokat segített a bűvészet. Találtam valamit, amivel a társaság középpontjába tudtam kerülni. Nagyon motyogva beszéltem, meg hadartam is. Évekig jártam beszédtechnikára, hogy kitisztítsuk. Nagyon sok olyan munka is volt a háttérben, ami nem feltétlenül a bűvészetről szólt direkten, hanem a személyiségfejlesztésről.
Vagy az előadói énem, amit a közönség lát belőlem. Ami engem jó bűvésszé tesz, az talán az, hogy szerintem önazonos vagyok a színpadon. Aki a hétköznapokban találkozik velem, vagy lát színpadon, az nem fog sok különbséget tapasztalni, bár nyilván a színpadon egy intenzívebb énem mutatkozik be.
