Koszovóban nők ezreit erőszakolták meg a 25 évvel ezelőtt kirobbant konfliktusban, amely a szerb és az albán erők között tört ki a ma már független ország feletti ellenőrzésért. Sok nő még ma is küzd azzal, hogy megbirkózzon a szégyennel és a megbélyegzéssel.
Azok az álmok, amelyekbe Yllka még 1999-ben kapaszkodott, akkor foszlottak szét, amikor a szerb erők beléptek koszovói otthonába, és megerőszakolták.
„Minden előttem állt, de a háború tönkretett” – nyilatkozza Yllka a Szabad Európa balkáni szolgálatának halk és tétova hangon.
Akkor még csak 17 éves volt, és egyike annak a több ezer koszovói nőnek, akiket a szerb erők megerőszakoltak és akik a Human Rights Watch emberi jogi szervezet szerint a szexuális erőszakot az „etnikai tisztogatás” eszközeként használták.
Ma, 25 évvel a konfliktus kirobbanása után a nemi erőszak áldozatai még mindig küzdenek azzal, hogy megbirkózzanak a történtekkel a hagyományosan konzervatív társadalomban, Koszovóban. Sokan még mindig érzik a szégyen stigmáját, és vonakodnak beszélni róla vagy segítséget kérni.
A koszovói hatóságok tettek lépéseket a helyes irányba. 2014-ben Koszovó olyan törvényt fogadott el, amely elismerte a háború szexuális erőszakának áldozatait, lehetővé téve számukra, hogy havonta nagyjából 230 eurós (körülbelül 85 ezer forintos) nyugdíjat kapjanak.
Április 14-én Koszovó első alkalommal emlékezett meg a szexuális erőszak túlélőinek napjáról, hogy – a hatóságok szavai szerint – „elismerjék az 1998–1999-es háború áldozatainak fájdalmát”.
A most 42 éves Yllka számára az, hogy nemrég visszatért gyermekkori otthonába, az északkeleti Llap régióba, újra felelevenítette annak az 1999-es napnak a borzalmait.
A háborús bűncselekmények többsége – köztük a nemi erőszakok – 1999 márciusa és júniusa között történtek, amikor a szerb erők terrorizálták a koszovói albán lakosságot. 1999 márciusában, miután a nemzetközi közvetítéssel folytatott béketárgyalások meghiúsultak, a NATO légicsapásokat indított Jugoszlávia ellen, amelyek 78 napig tartottak, mielőtt Belgrád engedett.
„Amikor visszamentem a korábbi otthonom ajtajához, rossz érzésem volt… de megpróbáltam elnyomni” – meséli Yllka a Szabad Európának adott interjúban a Koszovói Központ a Kínzások Túlélőinek Rehabilitációjáért (KCRT) egyik irodájában, amely terápiát és egyéb segítséget nyújt a nemi erőszak és a koszovói háború más áldozatainak.
„Egy ideig nem voltam túl jól. Minden felzaklatott, még a napsütés is. Nem akartam látni a napot, sem a fényt. Semmit” – meséli Yllka.
A nemi erőszak előtt Yllka odavolt Endritért. Ennek a kapcsolatnak a koszovói háború hirtelen véget vetett, bár utána a fiatal koszovói férfi megpróbálta újraéleszteni, Yllka azonban nem volt biztos benne, és egy darabig kerülte.
Endrit nem tántorodott el, találkozott Dritával, Yllka unokatestvérével, aki tudta, hogy mi történt vele. „Azt hittem, csak azért jött át, hogy megtudja, hogy vagyok. Nem gondoltam, hogy ennél többről van szó” – mondja Yllka.
Azonban végül Endrit nyújtotta Yllka számára azt a támogatást, amire szüksége volt. „Mindent megtett értem. Ő volt a mindenem, a szerelmem… A mindenem, egy váll, amire támaszkodhatok” – mondja.
Később összeházasodtak, de a mai napig egyikük sem beszélt arról, mi történt vele a háború alatt, amiért Yllka hálás. „Amikor rossz pillanatom volt, és elöntöttek a könnyek, annyit sírtam, hogy majdnem elájultam. Próbáltam kiadni magamból, ami a lelkemben volt. Ilyenkor kopogott az ajtón, odament az ablakhoz. Folyton azt mondogatta, hogy menjünk orvoshoz vagy menjünk ki a városba. Nem érdekelte, mit szólnak a szomszédok” – mondja Yllka.
Bár Yllka hálás Endrit támogatásáért, aggódik, hogy más koszovói nők, akiket ugyanilyen csapás ért, nem ilyen szerencsések. „Isten segített nekem. Ahogy mondani szokták, ahol sötétség van, ott eljön a világosság. De nem mindenkinek. Egyesek számára ahol sötétség volt, teljes éjszakává változott. De miért? Egyetlen nő sem akarja ezt. Meg kell érteniük… Melyik nő akarná a megerőszakolást átélni?” – mondja.
Férje mellett a házaspár öt gyermeke is áldásnak bizonyult, ők adnak erőt. „Ahogy mondják, az anyák nagyon erősek, kőből vannak. Néha arra gondolok, hogy ha nem lennének a gyerekeim, teljesen megőrülnék” – mondja.
Ugyanakkor Yllka aggódik, hogy az átélt trauma valahogy hatással lehet a gyerekeire.
A koszovói háború alatt fizikai bántalmazásnak, köztük nemi erőszaknak kitett nők gyermekeinél magasabb a kortizol, a stresszhormon szintje egy kutatás szerint, amelyet a KCRT a dán Kínzás Elleni Intézettel együttműködésben márciusban tett közzé.
A KCRT 118 nőt és 119 gyermekét vizsgálta, és megállapította, hogy a túlélők gyermekeinek egy részénél a kortizol szintje vagy rendkívül magas, vagy nagyon alacsony volt. E kutatás eredményeként a központ elindított egy projektet, amely terápiát kínál a konfliktus során nemi erőszakot vagy kínzást elszenvedett személyek minden családtagja számára.
A nemi erőszak túlélői lehetőséget kaptak arra, hogy elvigyék gyermekeiket a KCRT pristinai irodáiba, ahol pszichológiai terápiát nyújtanak nekik. Yllka úgy döntött, hogy kipróbálja.
„A családterápia után én magam is nyugodtabbnak éreztem magam. Mindig aggódtam, hogy a gyerekek talán titkolnak előlem valamit, például a stresszt vagy a szorongást, de aztán a pszichológus azt mondta, hogy minden rendben van velük. Nagyon kedveltem ezeket a foglalkozásokat” – magyarázza Yllka, hozzátéve, hogy ez a négy év terápia segített neki a gyógyulásban.
„A terápia elején nagyon nehéz volt megnyílni és beszélni arról, hogy mi történt velem. Akkoriban úgy tűnt, mintha csak most történt volna. Most már szerencsére úgy érzem, hogy itt a családommal vagyok” – teszi hozzá.
Azt mondja, hogy a terápia hatására feltámadt, már nem szégyelli magát, ha valaki rápillant az utcán. Korábban nagyon defenzív volt, ha nem is rettegett, de meg volt győződve arról, hogy rájöttek a titkára.
„Amikor idejöttem, sok más nőt láttam. Azt mondták, hogy nem én vagyok az egyedüli. Akkor azt mondtam: rendben, nem én vagyok az egyetlen. Aztán sokkal jobb lett. Most úgy érzem… Ó, Istenem, mintha újjászülettem volna” – magyarázza Yllka halkan beszélve és láthatóan megkönnyebbülve.
Selvi Izeti, a KCRT pszichológusa szerint a szexuális erőszak okozta trauma kezelésének folyamatosnak kell lennie. Szerinte a terápia iránti igények megnövekednek, amikor a médiában szexuális erőszak eseteiről számolnak be, például a jelenlegi ukrajnai háború kapcsán. „Maga a szexuális erőszak kifejezés is traumát vált ki a túlélőkből, mert azonnal visszahozza azt a bizonytalanságot, amelyet akkor éreztek, amikor a traumatikus esemény megtörtént” – mondja Izeti.
A KCRT-ben 2007 óta végzett munkája során különösen fontosnak tartja a családterápiát. „Számunkra ez nagyon jelentős eredmény, mert nemcsak az anyák, hanem a gyerekek életében is változást értünk el. Megpróbáljuk megtörni a trauma hordozásának láncolatát” – hangsúlyozza.
Yllka gyerekei soha nem tudták meg pontosan, miért vettek részt a terápiás foglalkozásokon. Az ötgyermekes anya azt mondja, nem tervezi, hogy valaha elárulja nekik, mi történt vele. Ugyanakkor azt tanácsolja a koszovói háború alatti szexuális erőszak áldozatainak, hogy keressenek segítséget.
„Legyen bármilyen probléma, ha beszélsz róla valakivel, akiben megbízol, az segít. Leveszi rólad a terhet” – állítja.
Tudva, amit most tud, Yllka azt kívánja, bárcsak korábban kezdte volna a terápiát. Azt tanácsolja az erőszak áldozatainak, hogy azonnal kérjenek segítséget, figyelmen kívül hagyva minden szégyenérzetet, amit esetleg éreznek. „Még a gyerekek is észrevették rajtam a változást, különösen a nagyobbak” – mondja.
„Észrevették, hogy most már nyugodtabb vagyok. Azt mondták: Most annyira jól vagy, anya. Azt hittük, mindig olyan maradsz, mint a terápia előtt.”