Egy Erdélyből származó pap a zempléni Olaszliszkára kerül plébánosnak. Hogy éli meg, hogy próbálja kezelni azokat a sebeket, amelyeket a cigánysoron elkövetett 2006-os lincselés okozott, és hogy kapcsolja ezt össze szülőföldje etnikai konfliktusaival? Podcastunk írott formában.
Előzetes beszélgetésünk során annyit tudtam meg önről, hogy erdélyi származású. Aztán az e-mail-címében láttam a Nyárádmente szót, ami Marosszéken van, Marosvásárhely közelében. Ez valami furcsa véletlen, hogy két olyan település is fontos az ön életében, ahol az etnikai összecsapások meghatározók voltak? Tudjuk, hogy 1990. március 15-én mi történt Marosvásárhelyen, és Olaszliszka is egy brutális pogromról, voltaképpen a magyarok és a cigányok egymásnak feszüléséről híresült el. Ez véletlen, vagy valamilyen módon ön kereste ezt a helyet?
A lelkipásztor, miután jelentkezik a szemináriumra, és elvégzi a hat év teológiai időszakot, a papnevelés időszakát, rábízza magát a Jóistenre, hogy melyik településre fogja őt küldeni a püspök, az érsek. Nem válogattam a települések között.
Hol kezdett? Romániában?
Itt, Magyarországon, Egerben tanultam. Utána Jászapátin voltam két évig káplán 2002-től 2004-ig. 2007-ig Sárospatakon voltam káplán, akkor visszakerültem a Jászságba, Jászjákóhalmára, és ott voltam öt évig plébános. ’12-ben jött egy kérdés hozzám, hogy elvállalnám-e Olaszliszkát. Mivel Sárospatakon voltam káplán, ami tizenkét kilométerre van Olaszliszkától, ismertem a Zemplént, ismertem Olaszliszkát is, mert jártam ide lelkigyakorlatot tartani. Ismertem nagyjából a közösséget.
A Zemplén a maga szépségével, történelmi múltjával és Erdéllyel való valamikori kapcsolatával is bátorságot adott arra, hogy bármilyen híre is van a településnek, bármilyen közhangulat is van, amikor Olaszliszkát hallják az emberek, elvállalom. Itt is emberek élnek, és ha pap vagyok, akkor nem válogathatok a települések között, hogy hova megyek, hova nem. Abban sem válogathatok, hogy hol milyen anyagi helyzet van. Egyszerűen ha a sors, a Jóisten, az elöljáróm küld, akkor elvállalom, abban bízva, hogy Isten segítségével képes leszek azon az adott településen abból a kegyelemből megosztani az ott élő emberekkel, amit én is kaptam az Istentől.
Mi az első, ami eszébe jutott, amikor hat évvel Szögi Lajos meglincselése után megkapta ezt a felkérést az elöljárójától? Biztosan ez a gyilkosság jutott elsőnek eszébe, nem?
Pont káplán voltam, amikor ez 2006-ban történt. Szögi Lajos temetésén is ott voltam Tiszavasváriban. Akkor is azon gondolkodtam, hogy nagyon nehéz, fájdalmas történet ez mindenkinek, magyarnak és a romák többségének ugyanúgy. Azzal együtt, hogy ez megtörtént, biztos, hogy ennek így kell maradnia? Biztos, hogy nincs semmiféle lehetőségünk arra, hogy közösen gondolkodjunk, előrenézzünk, és mindannyian megfogalmazzuk, hogy ilyet nem akarunk átélni többet? Nem akarunk ilyenben élni?
Nem akarunk gyűlöletet, nem akarunk szeretetlenséget, nem akarunk egy olyan világot teremteni magunkban, ami folyamatosan a feszültségekről szól, hanem próbáljuk megkeresni a lehetőségeket. Mert ha van Isten – és hitünk szerint van, a teremtett világ gazdagsága és sokszínűsége is ezt mutatja –, akkor minden, ami létezik, népek, nemzetek, kultúrák, teremtett világ, mind Isten kegyelméből van. Ha minden és mindenek magukban hordozzák az Isten kegyelmét, tehát a szeretetet, akkor valószínűleg lehetőség is van arra, hogy ezeket a képességeinket előbányásszuk, és megpróbáljuk egymás örömére megélni, és közösen megvalósítani a közös életünket.
Mikor jött el Erdélyből?
1990-ben Budapesten laktam. Két nagynéném, egy nagybátyám, unokatestvéreim ott éltek. Aztán az azt követő években jelentkeztem az egri szemináriumra.
A marosvásárhelyi március 15-ét még kint élte meg, vagy akkor már itt volt?
A szüleim székelyföldiek, nyárádmentiek. Én Kolozsváron születtem, mert ők az ötvenes években Kolozsvárra kerültek. Ott nőttem fel. A szüleim már elköltöztek a földi életből, de a családom jelentős része, unokatestvéreim ott élnek Székelyföldön: Marosvásárhelyen, Székelyhodoson és a környék településein.
A marosvásárhelyi véres összecsapások a románok és a magyarok között sokkolták annyira az erdélyi magyar és román társadalmat, mint a 2006-os Olaszliszka a magyarországit?
Természetesen nagyon sokkolt, hiszen átéltem az 1989. december 22–25-i eseményeket Kolozsváron. A főtéren harminckét ember meghalt, és négyszáznyolcvan ember került a kórházakba. Én dolgoztam akkor, nem voltam kint; egy lakótelepen laktunk a belvárostól öt-hat kilométerre. De akik a főtér környékén laktak, illetve a gyárakból, amelyek a belvárostól két-három kilométerre vannak, a munkások vonultak be a főtérre. Ezt láttam. Én nem mentem oda, a szüleimmel éltem együtt, és amúgy sem engedték volna meg, hogy kimenjek. A történetet átéltük, egész éjszaka lőttek a városban, hallottuk a lakótelepen. Nem tudtuk, hogy kik, miért meg hogyan. Emberek vonultak a lakótelepen, és kiáltották, hogy gyertek velünk.
Volt egy nagyon drámai párnapos időszak, amikor nem tudtuk, hogy mi lesz a kimenetel. De nagyon bíztunk abban, hogy belső és külső segítség által talán sikerül túljutni azon a rettenetes mélyponton, amelyben évtizedeken keresztül éltünk.
Visszatérve a kérdésre: Olaszliszka és az ottani események. Én azt látom, hogy van egy örömteli állapotunk, a Jóisten teremtett bennünket, van egy csodálatos lehetőségünk, a szeretet az életformánk megélésére. Bármilyen vallásúak, bármilyen nemzetiségűek vagyunk, bármilyen kultúrából jöjjünk, ez az adottság mindannyiunkban bennünk van, a teremtőnk így teremtett bennünket.
Mi, emberek sajnos ilyen-olyan evilági érdekek, evilági szempontok miatt képesek vagyunk ezt felülírni, képesek vagyunk olyan ideológiákat, olyan üzeneteket megfogalmazni, amely népet, nemzeteket, kultúrákat, vallásokat egymással szembefordít, és egy kibontakozó, szeretetteljes világ helyett – ez a katolikus egyház; a katolikus egyetemességet jelent, egymilliárd-háromszázmillióan vagyunk ebben a világban mint lehetőség – inkább a megosztottságot, a szétdarabolást, a szembefordítás világát tudja megteremteni.
Óriási élmény volt az a december, hogy győzött a forradalom. Kolozsváron dudáltak az autók, mindenki átölelte egymást, románok, magyarok, cigányok. Valami hihetetlen, óriási élmény volt, eufórikus állapot, szinte az őrület határán voltunk. A szabadság ránk szakadt, egy kemény diktatúra után kinyílt a világ.
Hadd említsem meg, hogy az előtte lévő időszakban a Szabad Európa rádión éltünk mindannyian. Zavarta mindenféle adó, recsegett, ropogott. Emlékszem, édesapám mindig hallgatta. Zúgott, édesanyám mondta, hogy fiam, halkítsd le, meghallják, elvisznek bennünket. A Szabad Európa tartotta bennünk a lelket, nagyon gazdag és érthető üzeneteket fogalmazott meg akár a magyar nyelvű, akár a román nyelvű Szabad Európa. Onnan tudtuk azt is, hogy mi történik Temesváron december 15-e óta. Honnan máshonnan tudhattuk volna? Erőt adott. Volt egy küzdelem, egy lelki, szellemi küzdelem, tiltakozott a belső énünk a diktatúra ellen, a rossz ellen, a megosztottság ellen, a szeretetlenség ellen. Nagy öröm volt, amikor átélhettük a szabadságot.
Ehhez képest nagyon hamar jött a kiábrándultság, hiszen három hónap múlva lényegében polgárháború tört ki Marosvásárhelyen. Az előbb mondta, hogy mindannyiunkban benne van ez a szeretetre való nyitottság, és ezt néha nem éljük meg, hanem helyette egymás ellen fordulunk. Azért a marosvásárhelyi március is azt mutatta meg, hogy az egy gerjesztett, a Securitate által gerjesztett folyamat volt. A Görgény-völgyi románok és a marosvásárhelyi magyarok egymás elleni etnikai feszülése mögött az új rezsim berendezkedéséhez szükséges feszültség keltése lehetett talán a célja. Ehhez képest 2006, Olaszliszka inkább egy artikulálatlan üvöltés volt. Voltak mögötte társadalmi feszültségek, együttélési problémák, de az inkább egy artikulálatlan robbanás volt.
Azt látom, hogy a Jóisten kegyelme és szeretete nélkül, Jézus életformája és üzenete befogadása nélkül az ember eléggé árválkodik ebben a világban. Nehezen talál olyan fogódzókat, alappilléreket, olyan üzeneteket és tanításokat, amelyek alapján emberségesebb és teljesebb életet tudna élni.
A tudás is nagyon fontos. Hogy imádkozunk, az egy dolog. De a tudás és az ismeret rendkívül fontos. Mert ha nincs egészséges tudás, egészséges ismeret, akkor nagyon vad és buta dolgokat tudunk elkövetni. Én ezen események, akár a marosvásárhelyi, akár az olaszliszkai történetek mögött tudatlanságot is látok. Nagyon kemény előítéletet, kölcsönösen.
Ezek otthon, Erdélyben a románok és a magyarok között a történelmi múlt körül gerjesztett feszültségek. Mindig visszatérünk a múlthoz. Ha visszatérünk, akkor mindig fogunk találni negatív, múltbeli dolgokat, sérelmeket, amelyeket folyamatosan életben tartunk, és amelyek sajnos nem tudnak elszabadítani bennünket attól, hogy ne ismétlődjenek meg ugyanazok a borzadályok, amelyek korábban megtörténtek, hanem – lehet, hogy kisebb intenzitással, de – mi magunk is átéljük.
A cigánysággal kapcsolatban itt, Olaszliszkán vagy országosan én azt látom – a kedves magyarországi emberek ezt jobban tudják –, hogy volt nekik egy életformájuk ’90 előtt, ami ’90 után megváltozott.
A szocialista ipar segédmunkás tömege voltak.
Megváltoztak a lehetőségeik. A megváltozott lehetőségekben nem annyira a a győztes réteg közé került ez a népesség. Ez elég sok feszültséget gerjesztett bennünk. A mindennapos megélhetés küzdelmei és nehézségei a gyereket nevelő embereknél rengeteg feszültséget, idegőrlő, dramatikus belső világot tudnak teremteni. Különösen mi, férfiak tudjuk azt, hogy mit jelent, hogy teljesíteni kell a közösségem, családom felé, és milyen borzalmas állapot, ha nem tudok teljesíteni feléjük.
Biztos, ha ezeket nem kezeljük, ha nincs, aki kezelje, ha nincs egyfajta párbeszéd, nincs egy kibeszélése a problémáknak, és valamiféle közös, valódi válasz megkeresése ezekre, akkor idővel itt-ott-amott – lásd marosvásárhelyi román–magyar probléma, olaszliszkai ügy – ezek nagyon vad és nagyon fájdalmas eseményeket tudnak eredményezni.
De ezeket meg lehetne előzni. Katolikus pap vagyok: a katolikus szellemiségben, az egyetemesség szellemében Ferenc pápa nagyon sokat beszél erről mostanában. Nagyon igyekszik globális szinten népek, nemzetek, vallások békés együttélésére és kölcsönös tiszteletére és szeretetére – ami alapvetően jézusi üzenet és jézusi lelkület – buzdítani.
Ha ezt nem vagyunk képesek megélni, megjeleníteni, képviselni, akkor sajnos együtt kell éljünk a növekvő feszültségekkel, ki nem beszélt problémákkal és bajokkal, és egyszer csak csattan valahol ez a nyomorúság ártatlan emberekre, fájdalmasan ártatlan emberekre. Aztán tovább bonyolódik, újabb feszültségeket szül, és eljutunk arra, hogy nincs megoldás, csak teljes káosz és zűrzavar.
Vagy pedig megállunk, gondolkodunk, és azt mondjuk: biztos, hogy így akarjuk folytatni, biztos, hogy semmi más megoldásunk nincs, csak a dzsungel törvénye, az állatok törvénye, az Ószövetség adok-kapok, szemet szemért, fogat fogért törvénye? Akkor lassan mindannyian vakok leszünk, mindannyian fognélküliek leszünk. Akkor közösen és egyetemesen elvesztettük a kibontakozásnak, a szeretetnek, a kölcsönös átölelésnek és közös életnek a lehetőségét.
Nem tudom, hogy volt-e ilyen pillanat Olaszliszka után, amikor megállt volna a magyar és cigány társadalom, és kicsit szembenézett volna azzal, ami történt. Hiszen két év múlva elkezdődtek a romák elleni rasszista sorozatgyilkosságok, amelyek egyáltalán nem jutottak el a magyar társadalom mélytudatáig. Olaszliszka eljutott, érthetően. Az etnikai falak nagyon erősek. Azt gondolom, hogy ez a megállás és végiggondolás még nem történt meg. Ön, amikor idejött Olaszliszkára 2012-ben, egy olyan mediátori, közvetítői szerepet is szánt magának, mint amiről az előbb beszélt?
Volt nekem egy áldott jó segítőm, tanácsadóm ebben a témában. Jászjákóhalmán voltam 2007 és 2012 között plébános. Ott volt egy áldott jó lélek, Évike, aki virágokkal foglalkozott, Jászberényben virágstandja volt. Minden hétvégén hatalmas virágokkal ajándékozta meg a jászjákóhalmai templomot. Ő egy roma nő volt, rendszeres templomba járó.
Megkérdeztem tőle, hogy Évike, megyek Olaszliszkára, hogyan kezeljem a romákat? Mit kezdjek Olaszliszkán? András atya, tessék lemenni hozzájuk. Nem szabad külön lenni tőlük, mert az rossz. Tessék lemenni hozzájuk, tessék velük beszélgetni.
Megfogadtam a tanácsát. Idekerültem 2012. augusztus 1-jén. A templommal szemben lévő területen él a romák többsége. Az első héten az egyik esti szentmise után kijövünk a liszkai templomból, és reverendában elindultam lefele, mondjuk így: a cigánysoron. Több mint két órát ott voltam köztük. Kijöttek, behívtak a lakásukba. Jöttem köszönteni önöket szeretettel, itt vagyok én, római katolikus pap, plébános, hogy megismerjük egy kicsit egymást. Behívtak: Jézus szíve-kép, Mária-kép, ilyen kép, olyan kép a falakon. Nagyon nagy szeretettel fogadtak. Azt mondták, hogy hozzájuk még pap nem jött le. Örömmel töltötte el őket, hogy én lementem. Katolikus vagyok, egyetemes vagyok, nekem minden emberhez kivétel nélkül küldetésem van. Nem válogathatok ember és ember közül. Ha az Úristennek ez így jól van, ahogy teremtette, akkor nekem is jó kell legyen úgy a teremtés, olyan formában, amiben élek és ami van.
Ez volt a kezdés. Az követően elkezdték hozni a gyerekeket megkeresztelkedni, mert nagyon sokan nem voltak megkeresztelve. Amióta itt vagyok, kilenc éve már, körülbelül 220 cigánygyereket megkereszteltem.
Megerősödött közöttük a vallásosság?
A katolikus egyház felé mindenképpen erősödött. Az iskolában akkor hat római katolikus hittanosom volt, most van negyvenkilenc. Az ő vallásosságuk egy bizonyos értelemben egy sajátos vallásosság, ezt mindannyian tudjuk.
Van itt egy gyülekezet is, ami nagyon régóta foglalkozik velük, egy dél-koreai protestáns gyülekezet. Ők lent, a cigányok által lakott területen megvettek egy házat, ez a Halleluja Ház, ahol minden héten foglalkoznak velük. Itt, a Zemplénben ez a dél-koreai gyülekezet több helyen kifejezetten a roma pasztorációval foglalkozgat.
De nekünk is ez a feladatunk, történelmi egyházaknak, hiszen együtt élünk, és nem egy külön bejáratú gyülekezet vagyunk, egyeseknek fenntartott vallási közösség, mert akkor a szektásodás hibájába esünk bele, hanem egyetemesek vagyunk. Ebben minden lélek meghívást kapott arra, hogy megtalálja saját életének az értelmét, célját, megtalálja embertársait, és így a Jóisten kegyelmében értelmes életet tudjon élni.
A kilencvenes években Magyarországon klasszikus pogrom volt. Voltak skinheadtámadások, köztük gyilkosság is. Ott volt a rasszista sorozatgyilkosság, illetve Szögi Lajos meggyilkolása Olaszliszkán. De ezek nem pogromok a szónak abban az értelmében, hogy egymásnak feszül két etnikai közösség, és általában a többségi nekimegy a cigánysornak, ahogy ez szokott lenni. Magyarországon egyetlenegy ilyen volt a kilencvenes évek elején, Kétegyházán. Romániában viszont, pontosabban Erdélyben, nem Ó-Romániában, legalább negyvenről adtak számot, ott nagyon sok volt. A magyarok, székelyek sokszor nekimentek a cigánysornak. Ott mintha a két etnikum közti különbség élesebben robbant volna. Mivel magyarázza ezt?
A világban nagyon sok ilyen jellegű feszültség van. A kulturális különbséget rossznak éli meg egyik vagy másik csoport. Alapvető kulturális különbségek vannak. Ezek nem az ember által választott kulturális világok, hanem mindenki beleszületik egy kulturális közegbe, egy kulturális tradícióba, abban szocializálódik.
Ha ezeket mi úgy éljük meg, hogy ez erősebb kultúra, tisztább kultúra, jobb kultúra, a másik pedig rosszabb, alantasabb kultúra, alatta van a másiknak, akkor már magunkban hordozzuk azt a fajta szellemiséget, hogy van a magasabb rangú és van az alacsonyabb rangú ember. Egy kasztrendszer alakul ki pszichésen. Ugye önző az ember, és tetszik neki, hogy én egy magasabb rendű, rangú kultúrájú csoporthoz tartozom, szemben a másikkal, amelyik alacsonyabb rangú.
A cigányok között is találkoztam ilyennel. Gyerekek között. Mondják nekem, hogy a pap bácsi cigány. Gyerekek, én magyar ember vagyok, székely ember vagyok, nem vagyok cigány. Nem, pap bácsi szeret minket, pap bácsi csak cigány lehet. Mert a parasztok nem szeretnek minket. Számára a magyar paraszt. Ugyanúgy megvan az, hogy lenézem a magyart, és a pap bácsi csak cigány lehet, mert szeret engem.
Mélylélektani, pszichológiai, drámai dolog alakult ki minden csoportban egymással szemben. Ez globális probléma, és ezt mi is megéljük. Megéltük otthon is ezt a fajta különbözőséget is. Az egyházaknak ebben óriási szerepük és lehetőségük van. Pontosan az egyház, nem a politika küldetése ez. Mert a politika egyéni érdekeket akar érvényesíteni, és nem az össztársadalmi, összközösségi felemelkedésnek és szeretetnek a világát akarja megteremteni. Az egyháznak nagyon nagy feladata, mindannyiunk nagyon nagy feladata, hogy azt az evangéliumot, amit Jézus saját életével bemutatott, továbbadjuk.
Mert mit látunk Jézusnál? Elmegy a rómaihoz. A római a zsidó számára egy megszálló, egy idegen, aki elviszi az ő pénzét, adót kell fizetni Rómának satöbbi. Ott van az az óriási feszültség. Jézus ezt a feszültséget saját magában nem hordozza, és a környezetében sem ezt képviseli. Sőt ezt a feszültséget oldja, a falakat döntögeti lefele. Példának mutatja be a szamaritánust, az irgalmas szamaritánust. Aki mint kevert népességű csoport lenézett volt a zsidók által. Az utcanőt megmenti, aki ki tudja, milyen bűnöket, erkölcstelenséget követett el. Megmenti ezt a bűnöst. Vámos Mátét meghívja, Zakeushoz elmegy.
Mindaz, amivel Jézus foglalkozik, mindazokkal, akikkel foglalkozik, megváltoznak. A maguk szűk látókörű, beszűkült szellemiségéből egyszer csak a szeretet világára nyílnak meg. Onnantól kezdve nincsenek ellenségek, hanem emberek vannak, lehetőségek, küldetések és feladatok. Megszűnik a negatív szemlélet, pozitív szellemiség, pozitív lelkiség költözik az emberbe. Ezután már nem szempont az, hogy különböző kultúrájú, különböző népcsoporthoz tartozó, különböző bőrszínű, különböző vallású a másik. Ez nincs. Mert Isten világában ilyen nincs. Ezek az emberi gondolkodás termékei, emberi kategóriák. Ebben nekünk, az egyházaknak van óriási feladatunk és óriási lehetőségünk, hogy az embereknek ebben segítsünk.
De a politika mégiscsak egy adott közösséget próbál megszervezni, és a közösségteremtésnek hagyományosan a nacionalizmus, az etnokulturális azonosság felmutatása nagyon erős kötőanyaga. Így lehet a legkönnyebben a politikai közösséget megteremteni. Nem akarok aktuálpolitizálni, de látjuk Magyarországon is ennek az erejét és a politika általi kihasználását. De a régiónkban mindenütt megfigyelhető ez. Vagy akár ha Amerikában nézzük a feketék és a fehérek közti, az elmúlt évtizedben sokkal explicitebbé váló feszültségeket. Ezek mind az etnokulturális közösségek vitalitását mutatják. Át lehet ezeket a kötőanyagokat valahogyan vagdosni?
Visszatérve a marosvásárhelyi esetre: milyen érdekes, hogy a hegyekből, a Görgény völgyéből a román egyszeri, hétköznapi embereket pont az ortodox egyház hülyítette. Lejátszott nekik egy filmet, ami ki tudja, a világ melyik részén, a Fülöp-szigeteken, akárhol játszódott. Azt mondták, hogy nézzétek, a ti fiaitokat, lányaitokat, akik már korábban Vásárhelyre költöztek, a magyarok ütik, verik és ölik. Szerencsétlenek kapákkal, ásókkal mentek megvédeni a saját gyermekeiket egy békés városba, ahol békességben éltek az emberek. Ahol csupán annyi történt, hogy előtte pár nappal a magyarok egy százezres felvonulással próbálták értésére adni az ország vezetőinek, mindenkinek, hogy mi is itt élünk, magyarok, szeretnénk magyar iskolát, orvosi egyetemet satöbbi. Csak azt szeretnénk, ami korábban volt. Alapvető emberi jogok ezek.
Csak itt is megint a nacionalizmus és a történelmi múlt a probléma, hogy a románok minden ilyen jellegű természetes alapjogot óriási veszélyként élnek meg pszichológiailag, ami elvezet oda, hogy elveszíti Erdélyt. Ez a rettenetes félelme, ha meglát egy magyar táblát.
Annak idején a bátyám mesélte Kolozsváron, hogy a munkahelyén ha bármilyen szakmai konfliktus volt két ember között, egyik román, másik magyar, akkor a román rögtön odavágta, hogy mi van: kell Erdély?
Romániában az ország egy részét féltik, Magyarországon viszont állandóan az ország egészét kell megvédeni, legalábbis a politikai kommunikáció szerint, mert az egész országot akarják folyamatosan elveszejteni külső, idegen, titokzatos hatalmak.
Azt látom, hogy a magyar társadalom is, különösen a vidéki társadalom lélektanilag nagyon sok fájdalmat hordoz magában. Én is keresem az okokat, próbálom vizsgálgatni. Nagyon sok fájdalmat hordoznak az emberek. Megint a múltbéli sérelem, amelyeket újra és újra aktualizálnak, újra és újra megélnek vagy életszerűvé próbálnak tenni.
Innentől kezdve nagyon nehéz egy nyitott, kölcsönös szeretetre épülő jövőbeli világot megteremteni, ameddig ezek a fájdalmak élnek, és vissza lehet hozzájuk térni, az ötvenes évek drámai eseteihez, a padláslesöpréshez satöbbi. Ezért említettem a vásárhelyi történetet, mert ott is ugyanaz volt, csak más szempontok alapján, de a pszichológiai, lélektani alapjai megvannak a védekezésre, bezárulkozásra, hergelésre épülő üzeneteknek. Megtalálják a helyüket, mert sajnos voltak és vannak olyan alapok, melyekre ezeket sajnos újra érvényesíteni lehet.
Beszélgetek fiatalokkal, különösen náluk látjuk, hogy ők nem nagyon értik már, hogy mi a probléma, miért van ez. Mert ő élni akar, alkotni akar, karriert akar építeni, ő egy szabad világban akar élni. Ő már nem nagyon akar foglalkozni a múltbéli, történelmi, nagyon és valóban több oldalról is fájdalmas dolgokkal, mint az I. világháború, a II. világháború, az ötvenes évek, ’56. Végig lehet sorolni. Itt nagyon sokrétű és nagyon sok oldalról jövő, egymást nem tisztelő, hanem egymáson uralkodó nagyon fájdalmas történetek zajlottak.
Olaszliszkán megbékélt egymással a magyar és a cigány közösség?
Én azon vagyok a magam egyszerű képességeivel. Hála istennek a református lelkész úrral és a görögkatolikus parókus atyával nem akarjuk a feszültséget szítani, mert békétlen világban élni lehet, és azt meg is lehet teremteni. De egy békés világban is lehet élni, és azt is meg lehet teremteni.
Ha megvan a képességünk arra, hogy inkább egy békésebb világot próbáljunk teremteni azzal, hogy megpróbálunk szót érteni, kommunikálni egymással, akkor valószínű, hogy inkább nyertesei vagyunk, magyarok is és a roma közösség tagjai is. Mint állandó feszültségben élni, és a múltbéli sérelmek folyamatos életben tartásával soha be nem fejeződő nyomorultságot, pszichológiai, drámai állapotot teremteni.
De végül nem felelt arra a kérdésre, hogy megbékéltek-e. Csak azt mondta, hogy önnek és lelkésztársainak mi a szándéka.
Én nem tudom, hogy az emberről és az emberi közösségekről ebben a világban bárhol, bármilyen feszültségben ki tudjuk-e jelenteni, hogy gyönyörűen megbékéltek. Nem nagyon látok ilyet.
