Násztya Szubbotyina, egy 24 éves moszkvai nő egy évet töltött Szibériában tanárként, ahol a diákjait és Jevszino zord tájait fotózta. Szubbotyina saját szavaival magyarázza el, mennyire mélyen megérintette a hely és az emberek.
Azt mondják, hogy Moszkva nem Oroszország. Amikor másfél évvel ezelőtt a barátaim elkezdtek távozni a szülővárosomból, választás előtt álltam: beljebb költözzek Oroszország szívébe, vagy külföldre menjek. (Szubbotyina kimondatlanul az ukrajnai invázió miatt kezdődő emigrációs hullámra utal.)
Én azt a döntést hoztam, hogy Oroszországban maradok.
2022 szeptemberében útnak indultam egy iskolába, a délnyugat-szibériai Novoszibirszki területen található Jevszinóba. Kinevezésemet az Új Tanár Jótékonysági Alapítványon keresztül kaptam, egy olyan szervezet révén, amely a regionális oktatás támogatásával és fejlesztésével foglalkozik, új tanárok toborzásával, képzésével és a távoli iskolákba történő kihelyezéssel.
Magammal vittem a fényképezőgépemet, és megörökítettem az emberek és tájak iránti vonzalmamat.
Új kezdetek: csövek mindenütt
Ahogy közeledünk Jevszino felé – amely egy kisváros nagyjából hatezer fős lakossággal –, a látványosság, ami fogad, az a települést körbeölelő távfűtési csövek hálózata. Bármerre fordulunk, mindenütt feltűnik a csövek mintázata.
A csövek itt a lakóhely részei. A helyiek mindenfélére használják őket: a csöveken ülve beszélgetnek, játszanak, söröznek, csókolóznak, buliznak és ünnepelnek születésnapot.
A csövek végigfutnak a házak mentén és távolabb, a mezőkön, amelyek végén egy hosszú út húzódik, összekötve Novoszibirszket Mongólia határával.
Az autók és a mindenütt jelen lévő csövek közé szorult mező egyike azon kevés helyeknek Jevszinóban, ahol az ember elmerülhet a természetben.
A szénbányák
Jevszino egy kiterjedt szénmezőn fekszik. Az itt bányászott szén – más néven antracit – a legfinomabb minőségű és legrégebbi szén a Földön.
A helyi üzem neve EL 6. 1974-ben építették. A bejáratnál lévő forgókapukhoz hasonlóan alig változott. Az üzem kibocsátása nemcsak ártalmas, de különösen veszélyes is az egészségre.
A legmagasabb központi kéményből fekete, viszkózus füst (a szénlepárlás maradványa) száll az égbe. A régió rekorder abban, hogy itt a legmagasabb a tüdőbetegek aránya az országban.
A helyi orvosok azt javasolják, hogy aki teheti, hagyja el a környéket. Más városokból és falvakból azonban Jevszinóba jönnek az emberek, mert az erőműben, akárcsak a szénbányában, van munka, pénzt lehet keresni.
Az iskolám és a gyerekeim
Több mint hétszáz gyerek jár az iskolánkba, egy hatalmas épületbe, benne világos, tágas, napfénnyel teli termekkel. Szibériában mindennap süt a nap.
A gyárkémények füstje hol látszik, hol nem; látszólag nem számít, hiszen mindenütt ott van.
Jevszinóban az élet ismétli önmagát. Az emberek szerelmesek lesznek, összeházasodnak, gyerekeket szülnek, akik felnőnek, és abba az iskolába járnak, ahol talán a szüleik találkoztak.
Az Új Tanár Jótékonysági Alapítvány egyik felhívása (és az egyik ok, amiért ide kerültem) az, hogy a tudást oda vigye, ahol szükség van rá.
Amikor megtudtam, hogy zenét fogok tanítani, és hogy főként egy általános iskolában kell majd dolgoznom, nagyon feldúlt voltam. Inkább főiskolai vagy egyetemi tanárnak képzeltem magam, mint általános iskolai pedagógusnak. De idővel a kicsik belopták magukat a szívembe.
Van valami egészen különleges az iskolámban. A rendes tanórák után zene tölti meg a termeit, köztük az irodámat. A végtelenségig ismétlődik ugyanaz a dallam, a maga véletlenszerűen megszólaló részleteivel. A hangok nem engedik, hogy elfelejtsem, hol vagyok.
Az osztályomban van egy régi, egyhúros balalajka. Egy magas polcon áll, megközelíthetetlen, éppen ezért vonzó. Végre találtunk egy okot, hogy levegyük a polcról: beszélgetés az orosz népi hangszerekről.
A balalajka egyik kis kézből a másikba került. A gyerekek olyan gyengéden bántak vele, hogy megdobbant a szívem. Néha a gyerekek csínyt hajtanak végre, és „művészi faragásokkal” díszítik az asztalokat, de a hangszerrel tisztelettel bántak.
A tanári munka megterhelő. Néhány nap mintha egy életen át tartana. Sok a váratlan helyzet, találkozás és búcsú.
Gyakran készítek képet a gyerekekről órán és szünetben. Különösen szeretek portrét csinálni róluk, amikor a nap az arcukra süt. Mindig odarohannak, hogy megnézzék az új képeket, amelyeket kinyomtatok, és kiakasztok az irodában.
Szerdánként a buszon
Az iskolánknak van egy sárga busza, amely reggel felveszi a gyerekeket, és iskola után hazaviszi őket. Mivel sokan a településen kívül élnek – és a brutális szibériai téli hőmérséklet miatt – a busz az egyetlen módja annak, hogy eljussanak az iskolába.
Mindig nagyon várom a szerdát, amikor csatlakozom a diákokhoz a buszon. Ilyenkor beszélgethetek az első osztályos Vikával, aki beavat a játékok világába és az első osztályosok életének összetettségébe. Ott van a negyedikes Tyimofej, aki csodálatos táskákat varr magának, és fodrász szeretne lenni.
Amikor a gyerekek leszállnak, finom ebédet kívánok nekik, és emlékeztetem őket, hogy ne felejtsék el megcsinálni a házi feladatukat.
Visszafelé a sofőr mellett ülök, aki egy szomszédos faluban gazdálkodik, és szereti a méheket. Csodálatos társ és bizalmas.
A buszozás nagyszerű, a gyerekek teljesen másképp nyílnak meg. Boldogan beszélnek az életükről és a problémáikról. Az iskolában erre gyakran sem erejük, sem idejük nincs, így a busz a kinyilatkoztatások titkos, mozgó szobája.
December
Az irodámat csillámos szalagokkal díszítettem fel. Ez nagy port kavart: a gyerekek elbújtak benne, számolták a csíkokat, beledugták az ujjukat, hogy érezzék a statikus elektromosságot.
A gyerekek szülei közül sokan a novoszibirszki baromfifarmon dolgoznak. Szilveszterkor sapkát ajándékoztak az alkalmazottak gyerekeinek, a diákok legalább fele viselte ezeket az iskolában. A sapka népszerűsége abban rejlik, hogy világít, amit a gyerekek nagyon élveznek.
Mit lehet csinálni Jevszinóban?
Természetesen a távfűtési csöveken kívül vannak más helyek is, ahol el lehet tölteni az időt a szabadban. Van egy újonnan épített park, amelynek közepén szökőkút van, és pavilonok állnak az utak mentén. Ez a középiskolások kedvenc helye, akik esténként itt lógnak.
A park közelében van egy posta, a bejáratnál kerekesszékes rámpával. Ezt, a csövekhez hasonlóan, a gyerekek aktívan használják.
Kedden és csütörtökön foci
Az iskolánkban futballklub működik. Én magam nem igazán szeretem a focit, de hetente legalább egyszer megpróbálok elmenni és megnézni, hogyan kergetik a srácok a labdát. Két lány is van ott: Maja és Angelina. Nagyszerűek! Mélyrehatóan tanulmányozták a játékot, felelősségteljesek, és bátran játszanak.
Nemrég Maja büszkén azt mondta: „Heti hét edzésem van.” Angelinának, aki a szerelések mestere, mindig véres horzsolások vannak a lábán.
Az osztályt Tolja Peremityin vezeti, aki Jevszinóban nőtt fel. Olyan jól játszott, hogy felfigyeltek rá, és bevették a nagypályás sport világába. Tolja nemcsak a strandfoci megbecsült mestere, hanem világbajnok is.
Idén Tolja hazatért, és az iskolában állt munkába. Most ő a vitathatatlan tekintély azok számára, akik korábban nem tisztelték a tekintélyt.
Végre megérkezik a tavasz
A hosszú, havas tél után végre visszatér a tavasz, pont akkor, amikor már úgy tűnik, hogy egyáltalán nincs több erő, és a tanulásnak soha nem lesz vége. Ezt szorosan követik a tavaszi ünnepek, amikor a hó elolvad, a nappalok hosszabbak lesznek, és egyetlen végtelen víztócsa önti el Jevszino összes utcáját.
Évzárás
Zenére tanítottam a gyerekeket, cserébe az életre tanítottak engem.
A kémények fekete füstje, a szénpor és a baromfiudvarok szaga ellenére a szibériai iskolában töltött évem a napfény melegében fürdött, és kezdettől fogva szeretettel és boldogsággal telt.
