Zsámbéki Gábor osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, már harmadévesként megkapta első főszerepét a Katona József Színházban, ahová egyenes út vezetett a diploma megszerzése után. Életének felét ebben a társulatban töltötte, amelynek most is tagja, és amely a szakmaiságot, a védőhálót, az inspirációt jelenti számára. Úgy látja, hogy az elmúlt évek támadásaiból, megpróbáltatásaiból megerősödve került ki ez a közösség. A Szelfi vendége Ónodi Eszter színművész volt. Ez a podcast szerkesztett, rövidített változata.
Egy interjúban azt mondtad, hogy ez a pálya a folyamatos kiszolgáltatottságról szól. Huszonöt éve vagy a Katona József Színház társulatának tagja. Mit jelent a kiszolgáltatottság, mire gondoltál?
A kiszolgáltatottság a szakmánkból adódik. Színész vagyok, akkor dolgozom, ha valaki rám gondol, ha kapok egy szerepet egy filmben, egy színházi előadásban. Én még abban szocializálódtam, hogy a következő egy-két-három-tíz hónapom attól függ, látom-e a nevem a próbatáblán, vagy sem. Amikor a Katonába kerültem, ez konkrétan úgy történt, hogy megvolt a premier mondjuk pénteken, és a következő hétfőn lehetett látni a próbatáblán, benne vagyok-e a következő két hónapos folyamatban, vagy sem. Ez tényleg kiszolgáltatottá tett, hiszen nem tudtunk előre tervezni. De ez már jó ideje megváltozott. Ma már évad végén tudjuk, mi vár ránk a következő teljes évadban. Lehet látni, hova tudok még elköteleződni, milyen filmes munkákat tudok elvállalni.
A kiszolgáltatottság egzisztenciális bizonytalanságot is jelent. Sok művész, aki interjút adott nekünk, arra panaszkodott, hogy nincsenek tévéjátékok, kevés a szinkron- és rádiófelkérés. Te is így érzed?
Így érzem, igen, bár azért azzal vitatkoznék, hogy megszűnt a tévés munka. Tévéjátékok valóban nincsenek, sorozat viszont elképesztően sok készül. Itt inkább a minőséggel vannak gondjaim. Az, hogy ennyire sok sorozat készül, le is nyomja az árakat. Én is kaptam már olyan telefont, ahol megmondták, hogy elhívnak a castingra, de ennyi van a büdzsében a napidíjra. Amit mondtak, az körülbelül az az összeg volt, nem viccelek, mint a pályakezdésem idején. És itt most nem arról beszélek, hogy én azóta hova jutottam, hanem effektíve az elmúlt húsz év inflációjáról. Ilyen értelemben a kiszolgáltatottság még nagyobb. Kérdés, hogy meddig mondhatok nemet. Most még meg tudom tenni, de kerülhetek olyan helyzetbe pár év múlva, hogy kénytelen leszek elvállalni annyiért, amennyit kínálnak.
A pályát most kezdőknek nehezebb vagy könnyebb a helyzetük, mint amikor te voltál kezdő?
Sokkal nehezebb. Igaz, amikor én kezdtem a pályát, nem voltak sorozatok meg tévéjátékok. Volt egy-két nagyjátékfilm, amibe bekerült az ember, ha szerencséje volt. Én elég sokat forgattam. Viszont számíthattál arra, hogy színházban kapsz fix szerződést. 1998-ban végeztem a főiskolán, akkor két színészévfolyam volt, a Zsámbéki-osztály és a Benedek-osztály. Szerintem a mi évfolyamunk lehetett nagyjából az utolsó, ahol egy vagy két kivételtől eltekintve mindenkinek lett fix színházi szerződése. Hatunknak a Katonában, ami nagyon szuper volt. Vannak, akik talán kevésbé frekventált helyen kezdtek, de mindenki kapott fix szerződést. Ez ma már egy-két végzősnek ha sikerül, az összes többi arra kényszerül, hogy projektmunkákat, sorozatokat vállaljon el. Nem irigylem a fiatalokat.
Zsámbéki Gábor osztályában végeztél, már főiskolásként főszerepet kaptál a Katonában, ahová a diploma után egyenes út vezetett. Ezzel párhuzamosan a filmes karriered is elindult. Nem okozott ez konfliktust? Könnyen kiadtak a színházból?
Én akkor faltam a munkát. Workaholic voltam, azt éreztem, hogy mindent ki kell próbálnom, kezdőként a szakma minden szeletébe bele kell kóstolnom.
Ebben azért benne lehet az is, hogy az ember nem szívesen mond nemet, mert fél, hogy nem hívják újra.
Persze, pályakezdőként az ember nem is nagyon fontolja meg, hogy akár nemet is mondhat egy ajánlatra. Ezt a szakmát tényleg csak úgy lehet megtanulni, hogy csinálod. Rengeteg tapasztalatot szereztem minden szempontból ebben az időszakban. Akkor egy picit még rigorózusabb volt a Katonában az elengedés. Éppen azért, mert Zsámbéki Gábor, aki a mesterem, és csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, nagyon komolyan vette a művészszínházi létet. Voltak konfliktusok. A rendszerváltás utáni időszakról beszélek, akkor indult a kereskedelmi televíziózás, akkor kezdték forgatni a közönségfilmeket, amelyek nem feltétlenül képviseltek magas művészi értéket. Voltak beszélgetések arról, mi az, amit el kell egy katonás színésznek vállalni, és mi az, amit nem.
Mostanra a szakma sokkal megbocsátóbb lett, és azt is látom, hogy semminek nincs következménye. Az ember bármit elvállalhat, mert nem tudja magát kiírni, és ezt most nem feltétlenül jó értelemben mondtam.
Az elengedésre visszatérve: tudok ellenpéldát is mondani. Volt olyan filmes felkérésem, amelyben a producer beígérte a hatalmas hollywoodi neveket, A kategóriás filmről beszélt, és arról, hogy nagyon szeretnék, ha én képviselném Magyarországot egy elég jelentős szerepben. Ehhez azonban az kell majd, hogy fél évre a Katonából kéredzkedjek el, mert nem fognak alkalmazkodni a színház műsortervéhez. Hosszas egyeztetések eredményeként végül elengedett a színházam, ami fantasztikus dolog volt abban az időben. Természetesen a filmből nem lett semmi, én pedig a Katonában elbuktam egy főszerepet. Ez is benne van a pakliban.
Bölcsészdiplomád is van, angol–magyar szakon végeztél az ELTE-n. A nyelvtudás segít abban, hogy nemzetközi produkciókban szerepelj?
Egyáltalán nem, ez nem így működik. Keresnek vagy nem keresnek. Nagyon kevés külföldi produkcióban szerepeltem. Egy dologra viszont büszke vagyok: amikor itt forgott a Houdini című sorozat, abban Adrien Brody édesanyját játszhattam, és volt pár közös jelenetünk. Ez nagyon csalóka, mert az ember hiába beszél jól angolul, egy hollywoodi produkcióban az, hogy te magyar vagy, nagyon leszűkíti a szereplehetőségeidet. Szinte biztos, hogy csak kelet-európai bevándorlót fogsz alakítani. Én is elsősorban azért játszhattam Houdini anyját, mert magyar asszony volt.
Egy hollywoodi produkció a bevételről szól. Ha van egy kelet-európai karakter, hiába veszel részt egy háromfordulós castingon, és leszel akár az első háromban benne, ha a másik két versenytársad egy száz- vagy negyvenmilliós ország színésze, ahol a film nagyobb bevételt produkálhat, ott a pénz fog diktálni.
Az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb sorozatában, az Aranyéletben kaptál főszerepet. Méghozzá elég kalandos módon, mert ha jól tudom, eredetileg nem veled képzelték el, de végül a rendezőt cserélték le.
Így volt, igen. Az HBO-nál az összes akkoriban készülő sorozat, a Társas játék és a Terápia castingjára is elmentem, elég sokáig el is jutottam, majd mindkét produkciónál kiestem az utolsó lépcsőfoknál. Valahogy az volt bennem, hogy én biztos nem vagyok szimpatikus az HBO-nak, van ilyen. Az Aranyélet castingjára is hívtak, azt mondtam, három a magyar igazság, erre még elmegyek, aztán ha ez sem jön be, akkor tényleg nem kell ezt erőltetni. Nem is jött be. Az a rendező, akit akkor felkértek a sorozatra, nem engem választott. El is engedtem a történetet, így alakult, majd lesz más. Majd eltelt két-három hónap, és felhívtak. Akkor már Dyga Zsombor, a sorozat későbbi vezető rendezője volt a vonal túlsó végén. Elmondta, hogy az előző rendezőtől megváltak, őt kérték fel. Szeretne még egyszer megnézni egy általa összeválogatott castinggal. Így került be Thuróczy Szabolcs, Döbrösi Laura és Olasz Renátó is. Az első pillanattól kezdve annyira jó volt közöttünk a kémia – utálom ezt a szót, de nem jut eszembe jobb –, hogy nem volt kérdés: ennek a csapatnak kell ezt megcsinálnia.
Terhelésben mit jelent egy ilyen több évadból álló sorozat készítése?
Az egész produkcióval az volt a nehézség, hogy nagyon keveset forgattunk nyáron, pedig a magyar filmek és sorozatok, éppen a színészek színházi elfoglaltságai miatt, általában nyáron készülnek. Az Aranyéletnek voltak olyan etapjai, amelyek nyáron forogtak, de sokszor forgattunk a színházi évad közben is. Így volt például a sorozat első évadánál. Áprilisban kezdtük el a munkát, ráadásul a helyszín, az üvegfalú ház és a jelenetek maguk is csak az éjszakai forgatást tették lehetővé. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy vége lett a Katonában az előadásnak este tízkor, beültem egy autóba, elvittek a forgatásra, és másnap reggel 7-ig, 8-ig, ameddig tudtunk, dolgoztunk. Így ment ez hosszan. Közben voltak előadásaim esténként. Ez pusztító. Talán fiatalon lazán veszi az ember, de én akkor már elmúltam negyvenéves, megérezte a bioritmusom.
Szerinted miért szólt Magyarországon akkorát az Aranyélet? Az erős társadalomkritika miatt? Ha ez Amerikában készül, mekkora karriert futhatott volna be?
Akkorát, mint az Ozark vagy az Utódlás vagy a Breaking Bad. Jó, persze, csak viccelek, de azt gondolom, hogy ez valóban egy nagyon igényes produkció, a rendezői és az operatőri munka is kiemelkedő. Nyilván, szerepe van annak is, amit mondasz, hogy van benne egy nagyon erős társadalomkritika, de emellett iszonyatosan jó a sztori is. Éppen ezért érzek borzalmasan nagy fájdalmat, egyben dühöt és értetlenséget is, hogy a sorozat harmadik évadja egyszerűen eltűnt az HBO felületéről. Fel nem foghatom, mi történhetett.
Huszonöt éve vagy a Katona társulatának tagja. Az életed felét ott töltötted. Csapatjátékos vagy? Fontos neked, hogy legyen körülötted társulat?
Abszolút csapatjátékos vagyok. Talán emiatt van az, hogy soha nem is volt még monodrámám vagy önálló estem. Számomra a partner annyira hozzátartozik a színpadi létezéshez, hogy szerintem az én színészi munkámnak a harminc százaléka biztos, hogy nem belőlem, hanem az engem körülvevőkből, a darabból, a rendezésből, a partnerekből jön. Én így tudok igazán jól működni, ilyen alkat vagyok. Biztonságot is ad, tudom, hogy ha ínségesebb idők vannak, nincsenek más munkáim, akkor is mindig számíthatok új szerepre. Ez nagyon fontos, főleg az utóbbi időkben, amikor már annyira bizonytalanná vált minden. Nem beszélve arról, hogy Zsámbéki Gábor osztályába jártam a főiskolán, ez pedig valahogy ezt a típusú utat jelölte ki számomra. Én így, egy kicsit katonás szemüvegen keresztül látom a színházat úgy általában. Nem is nagyon tudom másképp.
A Katonának drámai fordulatot hozott 2019 vége. Akkor robbant a Gothár-ügy, magát a színházat hurcolták meg, zaklató színháznak bélyegezték. Ezt kívülről nézni is nagyon nehéz volt. Hogyan tudta a társulat feldolgozni?
Sokkos állapotba került az egész társulat. Rengeteget beszélgettünk, rendszeres volt, hogy előadások után összegyűltünk. Ráadásul tényleg annyira felgyorsultak az események. A Gothár-ügy, az SZFE modellváltása miatt kialakult helyzet, a tüntetések. Ültünk, és azt kérdeztük egymástól: van még ennél is lejjebb? Vagy már az alján vagyunk? Nem titkolom, pszichológus jött a színházba, akinek erre igénye volt, csoportosan is, egyénileg is lehetett vele beszélni. A színészek borzasztóan érzékeny emberek, ebből építkeznek, ebből élnek. Egyéni habitustól is függött, hogy kit mennyire viseltek meg a történtek. Hónapról hónapra jött egyre több szörnyűség, a folyamat a Covidban csúcsosodott ki 2020-ban. Fél év leforgása alatt ilyen nehéz időszakot, nem emlékszem, hogy valaha is megéltem, de a színházunk sem.
Azt mondják, hogy ami nem pusztít el, az megerősít. Hogy érzed, a társulat megerősödve került ki ebből?
Azt gondolom, a társulat erejét mutatja már eleve, hogy nem volt kibeszélés. Együtt tudtunk maradni ebben az egész történetben. Nem vagyunk egyformák, nyilván mindenkinek megvolt a történtekről a véleménye, de ettől függetlenül voltak olyan alapvetések, amiben mindenki egyetértett. Igen, talán megerősödve jöttünk ki belőle.
Fontos, hogy egy színház politizáljon?
Mit jelent a politizálás? Azt tartom fontosnak, amit Shakespeare mond: tükröt tartani a természetnek. Ez egy közösségi műfaj. Esténként összegyűlik a színházban több száz ember, akiknek valami közös dologról kell beszélni. Ez nem feltétlenül jelent egy konkrét ügyet, bár van, amikor a Katona konkrét eseményekre reflektál, gondolok itt Az Olaszliszkaira. De például a Nóra is éppen azáltal közügy, hogy mindenkinek a magánéletére reflektál. Az a fontos, hogy valamiben közös nevezőre kerüljön arra az estére az a néhány száz ember.
Nem szólalsz meg gyakran társadalmi témában, de amikor például a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél a modellváltást végrehajtották, kiálltál az egykori iskolád mellett. Mikor gondolod úgy, hogy állást kell foglalni társadalmi ügyekben?
Amikor azt érzem, hogy öklömnyi a gyomrom, és ha ezt valahogy nem ventilálom ki, megbolondulok. Annyira abszurdnak éreztem, ami az SZFE-vel történik, hogy tudtam, oda kell mennem. Láttam egy fotót, az egyetemfoglalás másnapján készülhetett. Zsámbéki Gábor, aki már nem mozog annyira könnyen, kiült a főiskola előcsarnokának a tetejére, egymagában. Ő volt az első ember, aki az őrt állást elindította. Ez a fotó beleégett a retinámba. Ott ül az én hetvenakárhány éves mesterem a főiskola tetején, és demonstrálja, hogy lehetetlenség, ami történik. Akkor szoktam megszólalni, kitenni egy posztot, amikor azt érzem, nem tudok a tükörbe nézni másnap, ha valamit nem tettem az ügyben.
A politika, a közélet mennyire szivárog be a művészi munkádba? Hogyan tudod távol tartani magadtól, például egy próbafolyamat közben?
Szerencsés vagyok, hogy ezt a szakmát választottam. Egy színésznek van lehetősége arra, hogy mint egy búrát, maga köré vonja a hivatását, és tényleg csak arra koncentráljon, egy főpróbahéten az legyen a legfontosabb probléma, hogy vajon Tartuffe ki fog-e minket lakoltatni, vagy sem. A közélet valószínűleg ugyanúgy hat rám is, mint rád, de szerintem a nem színházzal foglalkozó emberekkel összevetve mi, színészek járunk jobban, mert van egy várkastély, egy elefántcsonttorony, amelybe be tudunk kuckózni, és tényleg csak azzal foglalkozni, ami minket érdekel.
Milyen feladatok várnak rád ebben az évadban?
Évad végén lesz egy bemutatóm a Kamrában, egy kortárs magyar dráma, Horváth Péter Jóccakát című darabját fogjuk előadni Ascher Tamás rendezésében.
A teljes beszélgetést itt nézheti, illetve hallgathatja meg:
