Az előttünk álló tél nem csak az európai gazdaságok és társadalmak tűrőképességét teszi majd erősen próbára, hanem az Európai Unió egységét is. Elsősorban az utóbbitól függ, hogy Európa dermesztő telét nem követik-e majd újabbak és újabbak.
Ha hinni lehet az időjárásjósoknak, a kivételesen forró és száraz nyár után az európai kontinens hideg téli hónapoknak néz elébe. Egy ilyen prognózis hallatán néhány évvel ezelőtt a legtöbben még megrántották volna a vállukat, ám az energiaszűke és a jószerével megfizethetetlen energiaárak miatt éppen ez az, amire Európának most a legkevésbé van szüksége.
Normális helyzetben a nagyjából félmilliárd európai közül 34 milliót sújt energiaszegénység, ám egyes kutatók, köztük Martin Vladimirov, a szófiai Demokráciatanulmányok Központjának energia- és éghajlatprogramokért felelős igazgatója attól tart, hogy hónapokon belül akár a százmilliót is elérheti azoknak a száma, akik nem lesznek képesek fizetni a fűtés- és villanyszámlájukat.
Recesszióba fordulhat a gazdaság
Néhány héttel a tél beköszönte előtt a földgáz és a villamos energia ára több mint duplája volt az egy évvel ezelőttinek, azt követően, hogy augusztusban tetőzött. Az uniós átlagban éves összehasonlításban tíz százalék körüli inflációt szakértők hatvan százalékban az energiaárak robbanására vezetik vissza, amelyek az alapvető élelmiszereket is megdrágították, nehéz helyzetbe taszítva főleg az alacsony jövedelmű fogyasztókat.
A baj nem jár egyedül: a szédítő mértékű energiadrágulás cégek sokaságát sodorhatja a tönk szélére, tömeges elbocsátások rémét előrevetítve. Egyre több elemző biztos abban, hogy a nemrég még szárnyaló európai gazdaság fokozatosan recesszióba süllyed. Egyes előrejelzések a negyedik negyedévben már 1,7 százalékos gazdasági visszaeséssel számolnak, és az OECD is recesszióközeli, 0,3 százalékos növekedést prognosztizál az eurózónának 2023-ra.
Az Európai Unió az elmúlt másfél évtizedben már hozzászokott ahhoz, hogy egyidejűleg több válságot kell kezelnie. A mostani multikrízis azonban jelentős különbséget mutat a korábbiakhoz, a koronavírus-válsághoz vagy a 2008-ban kipattant nagy pénzügyi válsághoz képest. Philipp Lausberg, a brüsszeli székhelyű Európai Politikai Központ (EPC) politikai elemzője szerint a legfőbb különbség a jelenlegi és a korábbi válságok között a monetáris politikai feltételek teljes megváltozása. Az alacsony inflációs környezet az államadósság-válság és a járvány idején is lehetővé tette a monetáris politikáért felelős Európai Központi Bank számára, hogy szinte nyakló nélkül vásároljon kötvényeket, megmentve a gazdaságot az összeomlástól.
Mitől más ez a válság?
A jelenlegi hiperinfláció azonban gúzsba köti a monetáris politika kezét. Az EKB az árdrágulás megfékezése érdekében nemrég 1,25 százalékra emelte az irányadó kamatlábat az eurózónában, ami még így is elmarad az amerikai jegybank 3,5 százalékos kamatszintjétől. Félő azonban, hogy a sorozatos kamatemelések recesszióba taszítják a gazdaságot, a csökkenő reálbéreken keresztül szociális válságot okozva, és lényegében az alacsony jövedelmű háztartásokra, továbbá a jobban eladósodott tagállamokra rakva a terhek java részét.
„A mostani helyzet döbbenetes hasonlóságot mutat a hetvenes évek stagflációjával. Ugyanúgy, ahogy akkoriban a hosszú időn át tartó expanziós monetáris politikát követően egy háború felfordulást okozott a nyersanyagpiacokon, magas inflációt és alacsony növekedést kiváltva” – von párhuzamot Philipp Lausberg az olajválság és a jelenlegi helyzet között.
A jelenlegi kockázatokat látva egyes közgazdászok az államadósság-válság visszatérésének veszélyére hívják fel a figyelmet az euróövezetben és az EU-ban. Ilyen helyzet állhat elő szerintük abban az esetben, ha a túl magas energia- és alapanyagköltségek miatt tömegesen dőlnének be vállalatok, magukkal rántva a nekik hitelező bankszektort. Tény, hogy a pénzügyi válságot követő évek szabályozói reformjai után az európai bankok sokkal biztosabb lábakon állnak, mint azelőtt. A pénzintézetek szanálására létrehozott uniós védőháló tűzereje mindösszesen 120 milliárd euró, ami – mutatnak rá szakértők – egy nagyobb bank megmentésére sem lenne elegendő.
A kockázatok növekedése ezért arra indíthatja a kormányokat, hogy végre-valahára komolyan elszánják magukat a bankunió és a tőkepiaci uniós projekt még hiányzó elemeinek pótlására. Az EU-ban még mindig nyolcvan százalékban a bankok hiteleznek a gazdaságnak, eltérően az Egyesült Államoktól, ahol a finanszírozás jobban megoszlik a pénzintézetek és a tőkepiac között.
A válságkezelés kulcsa az energiaárak letörése
Egy újabb gazdasági sokkhatás elkerülésének záloga az energiaárak visszaszorítása, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a földgáz és a villamos energia példátlan mértékű drágulása a fő felelős az elszabadult inflációért. Az EU az elmúlt hónapokban már számos intézkedést hozott a gáztárolók kötelező feltöltésétől kezdve a gáz- és az áramfogyasztás csökkentésén át az áramtermelői extraprofit plafonjának meghúzásáig. Általános vélemény szerint ezek az intézkedések szükségesek, de önmagukban nem elegendők az energiaárak letöréséhez.
A korábbi válságkezelések során az EU pénzügyi védőhálókat szőtt, hogy ezek segítségével mérsékelje a sokkhatást. Ennek az eredménye lett a közös adósságkibocsátáson alapuló, nyolcszázmilliárd euró összegű helyreállítási eszköz is. Ahogy várható volt, az energiakrízis is egyre inkább közös megoldásokért kiált, mert a sokszor eltérő logikán alapuló nemzeti intézkedések és állami támogatások súlyos torzulást okozhatnak az egységes belső piacon.
Jelképesen a biztosítékot most az a kétszázmilliárd euró összegű német támogatási terv ütötte ki az európai partnereknél, amely Berlin válasza lenne a gáz és a villamos energia árának elszabadulására. A német bejelentésre rögtön össztűz zúdult, a kritikák túlnyomó része annak szólt, hogy Berlin a szubvenciókkal versenyelőnybe hozná a saját iparát és üzleti vállalkozásait azokkal az országokkal szemben, amelyek nem engedhetnek meg maguknak hasonló kiadást.
Az Európai Bizottság francia és olasz tagja azonnal egy új, közös adósságkibocsátáson alapuló európai pénzügyi eszközt sürgetett az energiaválság elleni uniós fellépés érdekében. A német intézkedés, amely egyébként nem egyedi, csak elsőre brutálisan nagy összegnek tűnik, jól szemlélteti a nemzeti kormányok alapvető dilemmáját, jelesül azt, hogy a kormányok számára saját társadalmuk és üzleti vállalkozásaik igényeinek kielégítése az első számú prioritás, és csak utána lehet szó a közös európai érdekekről. Annál is inkább, mert a most leselkedő szociális válságból az elitekkel elégedetlenek szavazataira utazó populista pártok bizonyosan erőt merítenek.
Az energiaszolidaritás új arca
Az EU a szolidaritás jegyében már korábban elfogadott egy olyan jogszabályt, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy akár nem védett energiafogyasztóik hálózatról való lekapcsolásával segítsenek bajba jutott szomszédaiknak. De vajon mennyire életszerű az, hogy a pozsonyi kormány megvonja saját iparától az energiát, csak hogy a magyar vagy a cseh háztartások ne maradjanak fűtés nélkül? Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy ha Európa különböző árplafonokkal rendet akar teremteni a gázárakban, az energia adagolásának kérdését sem kerülheti meg. De ki mondja meg, hogy melyik ország melyik védett fogyasztója mennyi áramot és gázt kaphat? Többek között ezek a kérdések is válaszra várnak még.
A Bruegel brüsszeli székhelyű gazdasági agytröszt szerint a jelenlegi válságban a szolidaritás nem szükségszerűen több kiadást és költést jelent, hanem kisebb energiafogyasztást. A kereslet növekedése egy országon belül ugyanis az egész EU-ban felpumpálhatja a gáz- és áramárakat.
„Az alapvető szolidaritási intézkedésnek ezért nem abból kellene állnia, hogy az egyik ország kész pénzügyileg támogatni a másikat, hanem abból, hogy az energiafogyasztás csökkentését ösztönző támogatási tervet dolgoz ki, megpróbál felszabadítani minden lehetséges energiaellátási opciót, és abból, hogy kész szükséghelyzetben megosztani szűkös energiaforrásait a szomszédaival” – mutatnak rá a Bruegel szakértői, akik szerint ilyenformán az ellentmondásos német csomag is szolidaritási hozzájárulás lehet, ha csökkenti a német energiakeresletet.
Philipp Lausberg úgy véli, hogy a történelem értékes tanulságot kínál Európa számára. Az 1973-as olajválság idején az európai országok a nukleáris energiába és bizonyos mértékig a megújuló energiaforrásokba kezdtek befektetni, hogy így biztosítsák energiaellátásukat. Ám amikor a nyolcvanas években esésnek indultak az olajárak, a legtöbb ország megfeledkezett az elővigyázatosságról, és újra az Oroszországból és a Közel-Keletről importált szénhidrogénekhez kötötte a sorsát. „Európa gazdasági és politikai stabilitása érdekében ezúttal bölcsebben kellene eljárnunk” – vélekedik a kutató.
