A céges karrierjéből kilépő román férfi az ország legelszigeteltebb falvaiban élők életének fotózásával találta meg hivatását.
Mihnea Turcu sikeres bukaresti bankár volt, akinek 2009-ben minden oka megvolt arra, hogy hosszú és jövedelmező vállalati pályafutásra számítson. Aztán még abban az évben egy napon minden megváltozott, miután lehajolt, hogy bebújjon egy öregember kunyhójába a romániai Máramaros megyében.
Az otthonában ülő „tündérszerű falusi ember” megnyílt Turcu előtt. Több órán át beszélgettek az életről és a spiritualitásról.
Napokkal később bukaresti irodájában Turcu így emlékezett vissza: „A szemem a számítógépet bámulta, de a szívem messze volt, bent, az öregember kis szobájában.”
A fotós, aki mostanra ötvenezer követőből álló, rendkívül elkötelezett közönséget gyűjtött össze Instagramon, a Szabad Európának elmesélte, hogyan vágta sutba ezek után banki karrierjét, és vetette bele magát a teljes munkaidős fotózás bizonytalanságába.
Annak ellenére hogy munkahelyén folyamatosan emelkedett a fizetése – amit szeretett –, Turcu azt mondja, hogy „kezdett valami másra vágyni. A szabadságra, a kinti létre.”
„Úgy éreztem, hogy mivel évente csak húsz nap szabadságot kapok, elveszítek valamit az életben, valamit, ami elmúlik, és soha nem kapom vissza” – emlékszik.
Turcu ezután nekilátott, hogy csökkentse a kiadásait, törlessze adósságait, és kiszámolja, mennyi pénzre van szüksége évente a túléléshez.
2013 végén kilépett a bankból, és főállású fotóskarrierbe kezdett.
„Miután beadtam a felmondásomat, bementem a fürdőszobába, és sírtam – mondja. – Nagy félelemmel kezdtem neki a fotózásnak.”
A kezdő fotós az elején a vállalati világban lévő kapcsolataira támaszkodva szerzett fizetős munkákat, hogy törleszteni tudja a számláit. De amikor csak tehette, napokig tartó kirándulásokra indult vidékre, hogy igazi szenvedélyének hódoljon: a vidéki romániai élet fényképezésének, amely néhol ma is ugyanúgy néz ki, mint egy évszázaddal ezelőtt.
Turcu hozzáállása szokatlan abban a tekintetben, hogy hajlandó a vidéki élet esztétikai szépségére és arra a gyakran sivár valóságra is összpontosítani, amellyel Románia legszegényebb falusi lakosai szembesülnek azokon a területeken, amelyeket a fiatalabb generációk nagyrészt elhagytak.
Az Instagramon eltöltött, évekig tartó ismeretlenség után (ahová csak a technikailag tökéletesebb és legkicsiszoltabb fotóit posztolta) Turcu azt mondja, hogy 2021 őszén változtatott a megközelítésén, és egyfajta naplóként kezdte kezelni a közösségi médiát.
„Azt gondoltam: a francba! Felteszek mindent, ami jelent valamit nekem, függetlenül a minőségtől” – mondja.
Ahogy az emberek elkezdték megosztani Turcu képeit, különösen a diaszpóraközösségek körében, akik gazdasági okokból kénytelenek voltak elhagyni a vidéki Romániát, a fotós rájött, hogy „ez nem rólam szól, hanem a témáimról. Felmerült bennem: miért tartom távol a képeket az emberektől?”
A vidéki emberekről készített intim portréi mellett Turcu gyakran részletes leírásokat is posztol a fotók elkészítése előtti és utáni pillanatokról.
A bővített képaláírások részben abból fakadnak, hogy csalódott a fotóriporteri munka korlátaiban, amelyet – mint mondja – alaposan tanulmányozott, mielőtt megkezdte volna fotóspályafutását.
„Nem hiszem, hogy egy kép lefedheti az egész történetet. Vannak érzéseim. Ott vagyok jelen. Az emberek egy bizonyos vidéki szókincset használnak. Mindez hatással van rám” – mondja.
„Néha sírni szeretnék. Próbálom minél jobban megőrizni a találkozásokból származó érzéseket, és szavakba önteni, anélkül hogy túlzásba esnék.”
2023 januárjában meghalt az a máramarosi férfi, akinek egyszerű és jámbor élete annyira megihlette a fotóst. Turcu azt mondja, azt tervezi, hogy a róla készült fényképekből és közös beszélgetéseikből könyvet készít.
„Egy júniusi napon ültünk a fűben, és azt mondta: Figyelj, most énekel a kakukk. Néhány nap múlva abbahagyja az éneklést, és ez azt jelenti, hogy a nyári napok ismét rövidülni kezdenek” - emlékszik vissza.
„Rengeteg tudása volt a minket körülvevő természetről. Mindez most két méterrel a föld alatt van. Elvesztettük.”
