Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Surányi: A kormányzati pénzszórás miatt úgy érzik a magyarok, hogy jobban élnek, de keserűen fognak ébredni


Surányi György, a jegybank volt elnöke, közgazdász

Évente kapunk egy Marshall-segélynyi összeget az Európai Uniótól. Surányi György közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke szerint ezzel kivételes, példátlan mértékű külső támogatás érkezik Magyarországra. Úgy gondolja, hogy Szlovákia, Románia és Lengyelország hatékonyabban használta fel ezeket az összegeket, és gyorsabb a felzárkózásuk is. Surányi György év végén volt podcaststúdiónk vendége, ez a korábbi beszélgetés szerkesztett leirata.

Ön szerint 2010 óta a gazdaságpolitika mennyire élt az Európai Uniótól érkező, vissza nem térítendő támogatások lehetőségével? Nevezhetjük az uniós pénzeket egyfajta Marshall-segélynek is?

Ennél valamivel többről van szó, mert az Európai Uniótól olyan összegű támogatás érkezett Magyarországra, ami messze felülmúlja a Marshall-segély mértékét. A Marshall-segély összességében az adott ország GDP-jének két-három százaléka volt. Ehhez képest mi évente kapunk a magyar GDP három-négy százalékának megfelelő transzfert. Kivételes, példátlan mértékű külső támogatás érkezik Magyarországra. (A Marshall-terv nemzetközi segélyprogram volt a II. világháború után, azok a – jellemzően – nyugat-európai országok vehették igénybe, amelyek az újjáépítésben hajlandók voltak az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködni – a szerk.)

Ennek ellenére a magyar gazdaság teljesítménye 2010 és 2020 között nem nevezhető kiemelkedőnek, a gazdasági növekedés éves átlaga ebben az évtizedben nem érte el a három százalékot sem. A magyar gazdaság termelékenységnövekedése évi átlagban egy százalékra tehető, messze elmarad a régiós országok teljesítményétől. Láthatóan bekövetkezett a felzárkózás a nyugat-európai országokhoz, de a mértéke elmarad Szlovákia, Románia, Lengyelország felzárkózásának mértékétől. Egy területen van jelentős javulás, amely közvetlenül az uniós transzfereknek köszönhető: csökkent az ország nemzetközi adóssága

Surányi az uniós pénzekről: évente kapunk egy Marshall-segélynyi összeget
please wait

No media source currently available

0:00 0:30:45 0:00

Ha a belső pénzügyi folyamatot tekintjük, akkor már messze nem ennyire kedvező a kép. 2020 végére a magyar állam eladósodottsága formailag körülbelül ugyanannyi, mint tizenkét évvel ezelőtt volt. Tartalmilag azonban lényegesen magasabb, mert közben megszüntettük a magánnyugdíjpénztárakat. Ennek következtében egy olyan feltételes kötelezettségvállalás, a nyugdíjak kifizetése szállt vissza a magyar államra, amelynek hatására nem nyolcvanszázalékos a GDP arányában az adósságrátánk, hanem kilencven-kilencvenöt százalék. Ez magasabb, mint tíz-tizenkét évvel ezelőtt.

Tehát az államosított nyugdíjpénzeket lényegében elégettük?

Azt lehet mondani, igen. Ahelyett hogy a teljes összeget az államadósság csökkentésére fordította volna a kormány, az összegnek csak mintegy harmada ment adósságcsökkentésre.

Talán az a kormány javára írható, hogy a külföld felé csökkent az ország sérülékenysége. A kabinetnek volt egy világos gazdaságpolitikája, amely szerint befelé, az állampolgárok felé kell eladósodni. Az, hogy extra kamatot fizettünk a lakosságnak, most az infláció miatt emelkedő kamatszinteknél vissza fog ütni?

Megfelelő arányokat kell kialakítani az adósság szerkezetében. Az sem jó, ha nagyon nagy mértékű a külföld felé történő eladósodottsága egy országnak, az sem jó, ha nulla. Egy nyitott, kis gazdaságnak, mint mindennek az életben, valamiféle egészséges arányt kell megtalálnia. Ebből a szempontból fontos és valóban pozitív, hogy a külföld felé való eladósodásunk lényegesen csökkent, és normális szintre állt be ebben az időszakban. Amilyen erőltetetten a magyar jövedelemtulajdonosokkal kívánta a kormányzat finanszíroztatni az államadósságot, az a másik véglet felé való kilendülés volt.

Ennek érdekében elválasztotta egymástól az intézményi piacot a lakosságitól, és egy úgynevezett kettős kamatrendszer jött létre. Amíg a magyar állam a tőkepiacon 2019-ig nagyjából 2,5-3 százalék körüli kamaton tudott hozzájutni tízéves forrásokhoz, addig a lakosság irányába a Magyar Állampapír Plusznál átlagosan öt százalékot fizetett, a Prémium Magyar Állampapírnál pedig 4,5-5 százalékot. Egyrészről sokkal drágábban finanszírozta magát az ország, másrészről a mesterségesen leszorított hozamok kiszorították a komoly intézményi befektetőket a piacról.

Komoly gondot fog jelenteni, hogy a Magyar Nemzeti Bank tárcájában rengeteg ilyen lakossági állampapír van. Ahogy a piacon emelkednek a hozamok, ez az MNB-nek komoly gondokat és masszív veszteséget fog okozni.

Matolcsy György jegybankelnök gyakran hangoztatta, hogy az MNB sikerességének egyik mértéke az intézmény nyereségessége.

Most a saját csapdájába esik a Magyar Nemzeti Bank, mert teljesen nyilvánvaló, hogy idén veszteséges lesz a jegybank. Egy monetáris politika lehet kiváló akkor is, ha a jegybank eredménye negatív, de lehet csapnivaló akkor is, ha hatalmas nyereséget termel. Nyilvánvaló, hogy a veszteség jelentékeny részben abból fog keletkezni az MNB-nél, hogy kifejezetten téves monetáris politikai döntéseket hozott.

Olyan fix kamatozású kölcsönök tömegébe ült bele a jegybank, mint például a növekedési hitel, ahol az eszközoldalon nulla vagy nagyon alacsony kamatozású eszközök vannak, forrásoldalon viszont egyre magasabb kamatot kell kifizetni. Ez nem atomfizika. Ennek az a végeredménye, hogy hatalmas vesztesége lesz a jegybanknak.

Mindenki tapasztalja, hogy ha elmegy vásárolni, egyre több pénzt kell a kasszánál hagynia. Novemberben 7,4 százalék volt a fogyasztói árak növekedési üteme. Miért ilyen magas az infláció?

A 7,4 százalékból 2-2,5 százalékot külső hatások magyaráznak. A kormány és a jegybank előszeretettel csak a külső hatásoknak és a pandémiának tulajdonítja az inflációt. Pedig a fogyasztói árak emelkedési üteme már a járvány előtt, 2020 januárjában 4,7 százalékot tett ki. Teljesen egyértelmű, hogy kétharmad arányban belföldi okai vannak a megugró inflációnak. Ennek a legfontosabb jelzője az, hogy 2017 és 2019 között a magyar gazdaság az úgynevezett potenciális, organikus növekedési lehetőségénél másfél-kétszer gyorsabban növekedett. Ilyen esetben a költségvetésnek és a monetáris politikának is anticiklikusan, vagyis a ciklust csillapítandóan kell működnie.

Erre mondják a közgazdászok, hogy megy lefelé az autó 200-zal, és még a kormány nyomja a gázt.

Pedig fékezni kellene, persze óvatosan, hogy ne essünk ki a szélvédőn. A magyar fiskális politika ehelyett a gázra lépett. A magyar gazdaság külső egyensúlya 2017-től folyamatosan romlik, a gazdasági növekedés messze gyorsabb volt, mint amit normálisan a gazdaság elő tudott volna állítani. Eközben folyamatosan ömlöttek be az Európai Uniótól érkező támogatások. Ez hozzáadódva a költségvetés 2-2,5 százalékos hiányához nagyjából négy-öt százaléknak megfelelő pluszkeresletet hozott létre a magyar gazdaságban, ami élénkítette és fűtötte a gazdaságot.

Magam is azt gondoltam 2016–2017 között, hogy most lehetséges az, hogy a termelékenységnél gyorsabban emelkedhessenek a reálkeresetek. A gond az, hogy 2018–2019-ben is két számjegyű volt a bérnövekedés. Ha egy gazdaság három-öt százalékkal növekszik, és eközben a bérek tíz-tizenkét százalékkal nőnek, abból komoly infláció fog kialakulni.

Eközben a monetáris politika is egyértelműen az inflációt fűti, mert hagyta a forint árfolyamának leértékelődését. Egy kis, nyitott gazdaságban ha leértékelődik a forint árfolyama, az az inflációt erősíti. A jelenlegi benzinárak nagyjából ötven forinttal lehetnének olcsóbbak, ha a forint nem 365–368 körül mozogna az euróval szemben, hanem normális, 330–340 közötti sávban lenne.

A jegybank annyi likviditást, pénzt önt a gazdaságba, hogy a monetáris politika oldaláról is táplálja sajnos az inflációt. Indokolt volt a cégeknek jutatott növekedési hitel 2015-ig, de utána, amikor már újra két számjegyű növekedése volt a hiteleknek, ki kellett volna vezetni.

Mi az oka annak, hogy a kormány és a jegybank állandóan stimulálja a gazdaságot? Nem kellene a jó időkben félretenni a szűkösebb évekre?

Minden észszerű gazdaságpolitikának az a célja, hogy az emberek minél jobban éljenek. Ehhez egy jó szerkezetben, vagyis fenntartható pályán, versenyképesen megvalósuló növekedés szükséges. A probléma akkor van, ha a döntéshozók azt hiszik, hogy az árfolyam leértékelése, a két számjegyű hitelállomány növekedése, a felelőtlen költségvetési költekezés és a bérek két számjegyű növekedése nem fogja a külső-belső pénzügyi egyensúlyt felborítani.

A döntéshozók szerint ez az úgynevezett magasnyomású gazdaság. Pedig a rendszerbe való felelőtlen pénzbeöntés nem magasnyomású gazdaságot, hanem túlfűtöttséget, inflációt és a külső egyensúly romlását eredményezi.

A gyorsuló infláció és emelkedő kamatok mellett milyen életünk lesz januártól, mit hoz a közeljövő?

Januártól lesz két-három hónap, amikor a kormány egészen példátlan pénzszórása miatt ideiglenesen úgy fogják érezni a magyarok, hogy jobbá válik a helyzetük. Majd keserűen fognak ébredni, mert ennek hatására az infláció még magasabbra fog menni. Amikor a pénzszórás, a szavazatvásárlás lezárul, akkor szembesülnek azzal, hogy újabb pénzszórásra nincs lehetőség. Ellenkezőleg, vissza kell fogni a költekezést. Ugyanakkor az árak már magasan lesznek. Tehát a sztenderd normális jövedelmek, a nyugdíjak és a bér kevesebbet fog érni, mint most.

A kormányzati kommunikáció szerint az ország ereje, hogy egy erős, kétharmados felhatalmazás áll a kabinet mögött. A statisztikai adatok szerint a gyengébb kormányzati felhatalmazással rendelkező versenytársaink – Szlovákia, Csehország, Lengyelország – jobban sáfárkodott az uniós pénzekkel. Lehet köze a korrupciónak ahhoz, hogy nem sikerült az uniós pénzeket hatékonyabban felhasználni?

Egyértelmű, hogy ha a rendelkezésre álló erőforrásokat verseny nélkül vagy cinkkelt lapokkal osztják, a hatékonyság elszomorító lesz. Ez azonban nem csak a magyar kormány bűne, az Európai Unió is vétkes, mivel a korrupció ellentétes a magántulajdonon és a versenyen alapuló piacgazdaság elveivel. Azzal, hogy horribilis összegek kerülnek uniós támogatásként magánzsebekbe, lecsökken a megtérülési követelmény, miután olyan kevéssé hatékony helyekre allokálja ezeket az erőforrásokat, ahol túláraznak, lopnak, csalnak, hazudnak.

Az uniós támogatásokat csak az államadósság csökkentésére vagy olyan szektorokra kellene költeni, ahol nem a piaci mechanizmusok, nem a verseny kell hogy alapvetően szabályozza a folyamatokat. Ilyen például az oktatás, az egészségügy, a kutatás-fejlesztés, a szociális szféra, a kultúra.

Emellett érdemes lenne közös uniós infrastrukturális fejlesztésekre is költeni. Számomra érthetetlen, hogy az EU nem képes egy egységes, európai légi irányítási rendszert létrehozni. Nem vagyunk képesek egy olyan vasúti rendszert kialakítani, hogy Nagy-Britanniától Bulgáriáig vagy Svédországtól Horvátországig gyorsabban lehessen utazni. Egy ilyen projektet nemzeti keretek között megvalósítani nagyon drága lenne, másrészt ezek valóban kontinentális méretű koordinációt igényelnek.

Ha piaci szereplőkhöz juttatunk uniós támogatásokat, akkor kialakul egyfajta egyensúlytalanság? Tehát az a gond ezzel, hogy ha egy cég támogatáshoz jut, akkor mesterséges versenyelőnyt élvez azzal szemben, aki nem kapott pénzt?

Egyértelműen igen. Ennél még nagyobb baj, ha ezt korrupt módon osztják el – az katasztrófa. De ha nem korrupt módon osztják el, akkor is. Az ingyen pénz a jövedelmezőségi, a megtérülési követelményeket mérsékli. Tehát olyan beruházásokat tesz piacképessé, amelyek a piacon nem állják meg a helyüket. Ha pedig megállja a helyét, és mégis kap pénzt, akkor egészen egyszerűen ellopja a pénz vagy – udvariasabban fogalmazok – kiveszi azt a pénzt.

  • 16x9 Image

    Wiedemann Tamás

    Wiedemann Tamás a Szabad Európa budapesti irodájának újságírója. 2007 óta ír gazdasági témájú cikkeket. Dolgozott a Magyar Hírlapnál, a Napi Gazdaságnál, a Magyar Nemzetnél és a G7-nél. 2009-ben a Robert Bosch Alapítvány és a Berliner Journalistenschule ösztöndíjasa volt Berlinben.

XS
SM
MD
LG