Egy orosz nő, aki betegszabadságra ment az ukrajnai háborúból, úgy nyilatkozott a Szabad Európának, hogy ő és női kollégái is szisztematikus zaklatással és üldözéssel szembesültek a tisztek részéről, akik arra akarták kényszeríteni őket, hogy úgynevezett tábori feleségként szolgáljanak.
„Néha úgy tűnik, mintha valaki az ablakom előtt járkálna – mondta Margarita, egy orosz katonaorvos, aki az elmúlt két hónapban Belgorodban volt betegszabadságon, ahol pszichiátriai kezelésben részesült az ukrajnai orosz háborúban történt szolgálatát követően. – Néha úgy tűnik, hogy a tárgyak mozognak. Néha olyan, mintha valaki ülne rajtam. Állandó rémálmaim és pánikrohamaim vannak.”
Margarita valódi nevét megváltoztattuk, hogy megvédjük a lehetséges megtorlástól, amiért nyilatkozott a Szabad Európa North.Realities című műsorának. A nő elmondta, hogy terápiára jár és erős antidepresszánsokat szed, hogy megpróbálja feldolgozni mindazt, amit az Ukrajnába bevonuló orosz hadsereg tagjaként átélt. De a legjobban attól fél, hogy visszaküldik.
„Még akkor is, amikor mások vannak körülöttem, vagy amikor éppen lefoglal valami, akkor is folyamatosan látom a borzalmakat.”
Margarita elmondta, hogy az Ukrajnában töltött hónapok alatt, amikor orvosként szolgált, maga is súlyos szexuális zaklatásnak volt kitéve, és tanúja volt a vele együtt szolgáló nők zaklatásának, bántalmazásának és egyéb bűncselekményeknek. Olyan esetekről is beszámoltak neki, amikor a tisztek megfenyegették és bántalmazták azokat a katonákat, akik nem akartak harcba menni, és olyan katonákkal is találkozott, akik inkább megcsonkították magukat, hogy hazaküldjék őket.
A Szabad Európa meg tudta erősíteni Margarita életének és szolgálati múltjának alapvető tényeit, de nem tudta ellenőrizni az Ukrajnában töltött időszak részleteit, főként a háborús övezetből való tudósításokra vonatkozó orosz kormányzati korlátozások miatt.
„Meg akartak törni”
A 42 éves Margarita 2017-ben hagyta ott a hadsereget tizenegy évnyi, rádiósként eltöltött szolgálat után. A nyugat-oroszországi Belgorod városában telepedett le, de nehezen alkalmazkodott a civil élethez, és nem csinált másik karriert. 2022 nyarán elment a helyi katonai hivatalba a nyugdíjasstátuszát igazoló dokumentumért, és ott új szolgálati szerződést ajánlottak neki egy egészségügyi egységben.
Rémálmai elmondása szerint még azelőtt kezdődtek, hogy megfelelő egyenruhát kapott volna.
„Amint megérkeztem a Nyizsnyij Novgorod-i régióba, Novoszmolinóba, egy ezredes felfigyelt rám az alakzatban – emlékezett vissza. – Ő volt a 10. páncéloshadosztály parancsnoka. Azt mondta: Margó, gyere csak velem.”
„Elrendelte, hogy kapjak egyenruhát és jelentkezzek a parancsnokságán – mondta Margarita. – Miután jobban megismertem néhány embert, azt mondták: Az ezredes szemet vetett rád. Valószínűleg te leszel a tábori felesége.”
Amikor megkérdezte, hogy ez mit is jelent, azt mondták neki, hogy „főzni, takarítani és kényeztetni őt”, ami a szexuális kapcsolatra utalt.
Elmondta, hogy közel egy hónapig állt ellen a férfi egyre erősödő nyomásának, amikor az egységet az ukrajnai harci övezetbe küldték, ahol az orosz erők folytatták a 2022 februárjában indított széles körű, indokolatlan inváziót.
Amikor a tiszt rájött, hogy a nő nem lesz a „tábori felesége”, elrendelte, hogy tegyék pokollá az életét – számolt be a nő.
„Amikor megérkeztünk a frontra, végül az egészségügyi egységhez osztottak be – emlékezett vissza. – Az ottani tiszt közölte velem, hogy az ezredes elrendelte, hogy keményen büntessenek. Egy hónapig gyakorlatilag a szabadban éltem. Míg mindenki más épületekben vagy barakkokban volt elszállásolva, én a földön aludtam az út melletti mezei sátorban.”
„Néha nem kaptam meg a fejadagot sem – tette hozzá. – Meg akartak törni, hogy hajlandó legyek lefeküdni vele. De kitartottam. Amikor rájött, hogy nem fogok behódolni, áthelyezett egy tüzérségi egységhez, közel a fronthoz. Azt hittem, ott fogok meghalni.”
Hét nő
Margarita elmondta, hogy orvosi egységében hét másik nő is volt, 23 és 38 év közöttiek, akik mindannyian nyomásnak voltak kitéve, hogy a tisztek „tábori feleségei” legyenek.
„Egyikük egy hírszerző tiszthez került – mondta. – Egy másik egy tankparancsnokhoz. A harmadik egy gyalogsági tiszthez. Amikor megérkeztünk, senki sem tudta, mi folyik, és mire rájöttünk, már késő volt.”
Margarita azt mondta, hogy „a saját szemével” látta, ahogy az egyik tiszt meglőtt és súlyosan megsebesített egy katonanőt.
„Hogy részegek voltak-e, vagy féltékenység játszott közre, nem tudom – mondta. – De megpróbálta úgy beállítani, mintha az ukránok tették volna, még a saját karját is megsebesítette, és azt állította, hogy a nőt védte.”
A nő maradandó fogyatékosságot szenvedett és öt műtéten esett át, hogy helyrehozzák a sérüléseket, amelyeket a tiszt okozott.
„Most már otthon van, Burjátföldön, de ebben a hónapban vissza fog menni Moszkvába egy újabb műtétre” – mondta Margarita, hozzátéve, hogy a tiszt, aki az Akácia hívójelet használta, korábban többször is megverte a nőt.
Végül Margarita hét kolléganője közül szinte mind a hét a fenyegetések vagy a pokoli körülmények nyomására engedett a tiszteknek.
„Egyikük már szeptemberben behódolt – emlékezett vissza. – Egyszerűen azt mondták neki nyersen: Ez a fickó kedvel téged, és vele leszel. Ő is Belgorodból származott. Soha nem jött vissza az egységünkhöz.”
Elmondta, hogy egy közös ismerősük, egy katonai sofőr később azt mesélte, hogy a nő „alkalmazkodott” a körülményeihez.
„A legtöbb lány így tett – mondta Margarita. – Úgy döntöttek, hogy jobb a front mögött élni jó ételekkel és sok cigarettával.”
Később az egység egyik tisztje azt mondta Margaritának: „Eladtuk azt a nőt, és el fogunk adni téged is.”
„Erre úgy néztem rá, hogy hozzátette: Ugyan már, csak viccelek” – emlékezett vissza Margarita.
„Csak prostituáltak”
A „tábori feleségek” jelensége régóta az orosz és a szovjet katonai kultúra része. Alexander Wood Balsom angol történész egy 2018-as tanulmányában a következőket írta a nőkről a szovjet hadseregben a második világháborúban:
„Egyes kormánytisztviselők és katonatisztek ráerőltették magukat a női beosztottakra, mert úgy vélték, hogy joguk van »tábori feleségeket« (a katonai szakzsargonban gyakran a PPZs rövidítéssel hivatkoznak rájuk) tartani. Nem minden PPZs-kapcsolat volt a kényszer eredménye, mivel némelyik valódi közös érdeklődésből alakult ki, míg más kapcsolatokat a nők kezdeményeztek, hogy kihasználják a kivételezésből származó előnyöket.”
Marina Zajceva szentpétervári születésű. 2001-től 2006-ig az orosz hadseregben szolgált Csecsenföldön, 2019-ben vonult nyugdíjba. A Szabad Európának elmondta, hogy a „tábori feleségek” léte nyílt titok a hadseregben, és hogy saját pályafutása során találkozott a gyakorlattal.
„Néhány nő képes ellenállni, de vannak, akik védelmet keresnek – mondta Zajceva. –Én ellenálltam.”
Hozzátette, hogy a nők a zaklatás és a diszkrimináció számos más formájával is szembesülnek az orosz hadseregben. Elmondta, hogy egy tiszt pénzt próbált kicsikarni tőle előléptetésért cserébe.
Tapasztalatai alapján nem tanácsolná a nőknek, hogy katonai pályára lépjenek.
„Az orosz társadalom úgy tekint a nőkre a háborúban, mintha csak prostituáltak lennének – fejtette ki. – Ez igazán szomorú.”
Makszim Arzamaszcev szentpétervári professzor a munkahelyi szexuális zaklatásról szóló tanulmány szerzője. Kutatása szerint az orosz hadseregben dolgozó nők egynegyede tapasztalt már valamilyen szexuális zaklatást vagy visszaélést.
Valentyina Melnyikova, a betiltott Orosz Katonaanyák bizottságának munkatársa elmondta, hogy csak néhány olyan esettel találkozott, amikor katonanők nemi erőszakra vagy zaklatásra panaszkodtak a hadseregben. Úgy véli, hogy a legtöbb áldozat egyszerűen nem hajlandó ezzel előállni.
„Amíg hallgatnak, addig a visszaélések folytatódnak – mondta Melnyikova. – Hogy miért hallgatnak és miért tűrik a visszaéléseket, nem tudom. Ez egy kérdés a pszichológusoknak.”
Hozzátette azonban, hogy az orosz hadseregben a szexuális visszaélések áldozatai nem mind nők. Elmondta, hogy sok férfi fordult szervezetéhez nemi erőszakra vagy szexualizált erőszakra vonatkozó panaszokkal.
„A szovjet hadseregben mindent megvettek és eladtak, beleértve az embereket is – mondta. – Katonákat adtak el jobbra-balra. A bizottságunk 1989 óta dolgozik. Mihail Gorbacsov [volt szovjet vezető] alatt volt egy bizottság a hadseregben történt halálesetekkel és visszaélésekkel kapcsolatban, én is szolgáltam benne. Közel négyezer katona fordult ahhoz a bizottsághoz segítségért.”
Melnyikova elmondta, hogy nincs kétsége afelől, hogy egy orosz tiszt lelőheti a „tábori feleségét”.
„A második csecsen háború alatt voltak olyan esetek, amikor a tisztek egyik vagy másik ünnepnapon berúgtak, és rálőttek a katonáikra – mondta, utalva az 1999-ben kezdődő és hivatalosan 2009-ben véget érő konfliktusra. – Egyes sérülések nagyon súlyosak voltak.”
„Teljesen őrült”
Margarita elmondta a Szabad Európának, hogy néhány katona, akit sérülésekkel kezelt, bevallotta neki, hogy a tisztek kínozták és rálőttek a katonákra, amikor nem voltak hajlandók harcba vonulni. Elárulták neki, hogy néhány esetben a katonákat meztelenül tartották patkányoktól hemzsegő pincékben, amíg meg nem törtek.
Egy esetben a tisztek arra kényszerítették az ilyen katonákat, hogy ássák meg a saját sírjukat – állította.
„Ásattak egy gödröt, majd arra kényszerítették őket, hogy feküdjenek bele – mondta Margarita. – Másokat aztán fegyverrel kényszerítettek arra, hogy felülről lapátolják bele a földet.”
Miután az embereket betakarták, egy tiszt csak úgy belelőtt a gödörbe a fegyverével.
„Ha eltaláltak valakit, az pech – mondta. – Aki túlélte, az teljesen őrülten mászott ki a gödörből. Nem érdekelte őket, mi történik velük ezután.”
„Megkérdeztem az egyik katonát, hogy miért büntették meg, és azt mondta, hogy nem emlékszik semmire – idézte fel. – Olyan erősen fejbe verték, hogy elvesztette az öntudatát (…) Elég rossz állapotban volt (…) Sok ilyen fickó volt.”
Elmondta, hogy csak a legsúlyosabban sebesült katonákat küldték vissza Oroszországba gyógykezelésre. A többiek az ukrajnai oroszok által ellenőrzött ukrán Donyecki területen maradtak, hogy gyorsabban vissza lehessen őket küldeni a szolgálatba.
„Nincs mit tenni, csak amputálni”
Elmondása szerint a frontvonalakon olyan rossz körülmények uralkodtak, hogy egyes katonák inkább megcsonkították magukat, hogy hazaküldjék őket.
„Nem volt semmijük – mondta. – A fiúk a lövészárkokban éhesek voltak és rongyokban jártak. Hónapok óta nem kaptak fizetést.”
A frontharcosoknak nem volt lőszerük, gránátjuk és szállítóeszközük.
„Minden leállt, tönkrement vagy lerobbant – mondta az általa látott katonai járművekről. – Amikor a Nyizsnyij Novgorod-i régióban voltam, hatalmas szállítószerelvényeket láttam felszereléssel – tankokat, páncélozott személyszállító járműveket, önjáró tüzérséget (…) Egy ilyen vonaton szállítottak minket Ukrajnába, és mindig vártunk, amíg kirakodták. Azonban amikor a frontra értünk, szinte semmi sem volt, amivel háborúzni lehetett volna. Mi történt velük? Azt hiszem, eladták az ukránoknak, és nem én vagyok az egyetlen, aki ezt gondolja.”
Egyes, általa kezelt katonák saját maguk által okozott sérülésektől szenvedtek.
„Lábon lőtték magukat, mert a lövészárkokban töltött hetek után már járni sem tudtak – mondta. – A nyirkos és fagyos körülmények egyszerűen elrohasztották a lábukat. Amikor levették a csizmájukat, elborzadtam – ilyet még sosem láttam. Üszkösödés, beszáradt vér, még a lábujjaikat sem lehetett megtalálni. Nem volt mit tennünk, csak amputálni tudtuk.”
Margarita végül nem bírta tovább. Hazaküldték pszichiátriai kezelésre egy belgorodi civil kórházba.
Mindannak ellenére, amit átélt, és attól való félelme ellenére, hogy visszaküldik az ukrajnai háborúba, azt mondta, reméli, hogy visszatérhet a hadseregbe egy másik egységhez. Azt mondta, hogy nem a civil életre termett, és hogy a belgorodi fizetések túl alacsonyak ahhoz, hogy meg tudjon élni belőlük.
„Szeretnék segíteni a fiúknak legalább egy kicsit – tette hozzá. – Bennem van valamiféle befejezetlen kötelezettség érzése. Nem tudom – talán csak őrült vagyok. De igen, valószínűleg újra szolgálnék.”
