„Olyan produkciók nyomultak be a színházba, amelyekhez nem szívesen adom sem a színház nevét, sem a sajátomat” – fogalmazott a Szabad Pécsnek adott interjúban a Pécsi Harmadik Színház februártól visszavonuló alapító-igazgatója. Vincze János Jászai-díjas rendező többnyire a kisember mellett áll ki darabjaiban. Az intézményt korábban az eladósodott önkormányzat akkori fideszes vezetése eladta. Az elismert színházi műhely most ismét anyagi nehézségekkel küzd.
A tavalyi, a színház színészei, társművészetek képviselői és civilek összefogásával zajló sikeres színházmentési akció után újra hasonló anyagi helyzet felé halad a pécsi Uránvárosban található, magas szakmai színvonalon működő színházi műhely.
Vincze János az egyetem elvégzése után 1974–1977-ig a pécsi 500. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola diákszínpadát vezette (Ötszázas Színpad), amelynek volt tagjaiból, középiskolásokból és egyetemi, főiskolai hallgatókból alapította meg 1977-ben a ságvári művelődési házban a Pécsi Nyitott Színpadot, majd ennek alapjain hozta létre 1986-ban a Harmadik Színházat. 1995. január 1-jétől ez az alternatív színház Pécsi Harmadik Színház néven Pécs Megyei Jogú Város Közgyűlésének határozata alapján önkormányzati és állami támogatásban részesülő, társulat nélküli, produkciókra szerveződő hivatásos színházzá vált. 2018-tól a Pécsi Harmadik Színház a várostól Moravetz Levente színész, rendező, író tulajdonába került. Vincze János a színház ügyvezető igazgatójaként dolgozott tovább, valamint a pécsi Nemzetiben, Szolnokon, Veszprémben, Kolozsvárott és a Budapesti Kamaraszínházban is rendezett.
Mi vezetett oda, hogy lemondott ügyvezető igazgatói posztjáról? Mi változott tavaly óta?
2023. december 31-én szerettem volna befejezni a munkát. A Pécsi Harmadik Színházat egy kft. üzemelteti, ezért a gazdasági év végét tartottam a váltás tisztességes időpontjának. Ez jogszabályi kötöttségek miatt február 8-ra tolódott.
Azt a fajta minőségi működést, amit ez a színház képviselt és amit a nevében hordozott, egy ideje már nem látom biztosítottnak. Olyan produkciók nyomultak be a színházba, amelyekhez nem szívesen adom sem a színház nevét, sem a sajátomat. A Pécsi Harmadik Színház kénytelen a nevét adni hozzájuk, mert Pécs város vezetése a 2017–2018-as év fordulóján eladta a színházat, így kikerültünk az önkormányzati-minisztériumi fenntartású konstrukcióból. Az is fontos, hogy kiemelt státuszú színház voltunk, csak az kaphatott a költségvetésből (nem pályázati úton – a szerk.) állami támogatást, aki ezt a minősítést elnyerte. Mi önálló sorként benne szerepeltünk a költségvetésben. Azzal, hogy az önkormányzat eladta a színházat, megszűnt a kiemelt státuszunk.
Az akkori, fideszes vezetésű önkormányzat annyira eladósodott, hogy igyekezett megszabadulni sok intézményétől. A Gazdasági Minisztériumból érkező csődgondnoki csapat felügyelete alatt dolgozott az önkormányzat, az egyik első döntésük volt a Pécsi Harmadik Színház eladása. Mekkora költségtől szabadult meg így Pécs önkormányzata?
Éves szinten húszmillió forintot spóroltak. De nem csak ez húzódott meg a döntés mögött. Úgy értesültem, hogy az akkori kormányzat arra kérte a városvezetést, hogy nevezzen meg olyan épületeket, amelyeket nem fog tovább használni. Úgy tudom, a mi épületünk is rajta volt a listán, amelyen több épület szerepelt a városban, nagyon nehezen értékesítették őket. Az okozta a problémánkat, hogy eladták a színházat is. Az elmúlt öt-hat évben egyre romlott a pénzügyi helyzetünk. A régió, ahogy a város is, meglehetősen szegény, szponzorunk nem volt, egyedül a színházi tao kínált lehetőséget számunkra. (A kulturális taót, azaz a társaságiadó-kedvezményt a nettó jegyárbevétel mértéke alapján lehetett igénybe venni nyolcvanszázalékosan, azaz százegységnyi eladott jegy után mintegy 180 egységnyi összegből gazdálkodhattak a színházak, de visszaélések miatt ezt eltörölték, a színházi szakma egy kis részének rossz döntései miatt a teljes szakmát büntetve, több társulatot végleg ellehetetlenítve.)
Milyen kapcsolatban volt Moravetz Leventével, a későbbi tulajdonossal?
Rendezett nálunk korábban gyerekdarabokat, musicalt, de még egy Radnóti Miklósról írt darabját is színpadra vitte. De játszási lehetőséget is kért a Pécsi Harmadikban az üzleti színházához. Befogadtam Moravetz Levente előadásait, mert az utánuk járó taopénz minket illetett. Megegyezésünk szerint az összeg kétharmadát kapta a Pécsi Harmadik Színház, egyharmadát a Moravetz Produkció. Akkor vált izgalmassá a kérdés, amikor megszületett az eladásunkról szóló városházi döntés. Nekem akkor kellett volna abbahagynom a színházvezetést. De ezt csak ma, visszatekintve tudom kimondani. Akkor még elkezdtem kapálózni, mint Örkény István egypercesében a matróz. Egy évvel azután, hogy létrejött a pécsi városháza által generált konstrukció, megszüntették a taót.
Ön, aki akkor már harmincvalahány éve vezette a színházat, nem akarta volna megvenni a Harmadikat működtető kft.-t? Úgy tudom, mindössze kétmillióért adta el a város.
Nekem nem adták el, Moravetz Leventének igen. Más megegyezések is voltak a háttérben, de így meg tudtuk őrizni a Pécsi Harmadik Színházat. Sokfelé mondták, hogy ez a színház a város egyik értéke. Pro Communitate díjat is kaptunk a várostól, engem művészeti díjjal jutalmaztak.
2023-ban arra a hírre, hogy súlyos anyagi gondok vannak, fenyegetett a színházi további működése, összeállt egy kreatív csapat, ami a jelenleg és a korábban itt játszó színészekből, a társművészetek képviselőiből és a színház rajongóiból állt, és nagyjából 25 millió forintot gyűjtöttek össze a közönségtől, szponzoroktól.
A tavasz csúcsa március 15-e volt, akkor rendeztünk egy gálát. Március 15-e amúgy is a kedvenc ünnepem. A rendszerváltozásig nem volt szabad úgy ünnepelni, ahogy én gondoltam. Megható és döbbenetes volt ez az este. Tényleg csődhelyzetben volt a színházunk akkor, hatalmas segítséget jelentettek a jegyek – 10, 15 és 25 ezer forintos jegyár is volt azon az estén. Az előadás végén felajánlásokból terített asztalok, borkóstoló várta a nézőket. Patartics Zorán Ybl-díjas pécsi építész volt a fő mozgatórugója a folyamatnak, Bacskó Tünde és Tamás Éva színművész is sokat tett, és sorban léptek fel a művészek térítésmentesen egész tavasszal. Nagyszerű emlékeim vannak az adománygyűjtésről.
Ez az, amiért eljutottam a lemondásomig. Pont azokat az előadásokat nem tudjuk játszani, ami miatt létrejött a színház! Szakonyi Adáshibáját például még bőven műsoron lehetne tartani, a Bányavirág, az Előttem az élet című előadásunkat vagy a Piszkavasat ugyanúgy…
A Pécsi Harmadik régebbi előadásai nagy létszámúak voltak, az ön által rendezett Hallelujában több mint harminc színész szerepelt.
Az anyagi kényszer miatt jó ideje már kisebb szereplőgárdával játszunk, de most már azt sem tudjuk vállalni, mert nem finanszírozza az előadás bevétele a kiadásokat. Azt a fajta színházat, amit szeretek csinálni, a mai körülmények nem engedik. Gyakorlatilag kinyitni sem tudunk, mert nincs rá pénz. Hiába nyerek tíz-tizenötmilliós pályázatokat egy-egy előadás rendezésére, ha a színház épületét is fenn kell tartani és azt a néhány embert is ki kell fizetni, aki megépíti a díszletet, szervezi az előadást, felveszi a telefont, viszi a könyvelést, és takarít.
Az alapműködésünk finanszírozása veszett el akkor, amikor eladták a színházat 2018-ban. Hat évig folyamatosan variáltam, a pályázati pénzekből előlegeztem meg a napi kinyitás költségeit, aztán valahogy mindig utolértük magunkat: a pályázati pénzből létrejött előadások is megszülettek. De a 2022/2023-as évadban már az elevenünkbe vágtak a megoldatlan problémáink. A nekünk adományozott 25 millió megelőzte a színház anyagi csődjét, helyrebillentette a büdzsénket, egészen addig, amíg megjelentek a pályázati kiírások. Amit tavaly augusztusban nyertünk működésre, az most már elfogyóban van.
Kijelenthetem, hogy ugyanott tartunk, ahol tavaly tartottunk. 2024-nek 14 millió forinttal vágunk neki, ennyi van a kasszánkban. Augusztusig sehonnan nem várható támogatás. A színház havi működése nyolcmilliót emészt fel. De nem is ez a fő oka a lemondásomnak – már zavar, hogy egyfolytában a pénzről beszélek –, hanem az, hogy azt a színházat, amit csináltam, azt a minőséget, azt lehetetlen folytatni. Ha nézem a havi műsorainkat, az látszik, hogy erőteljesen benyomult egy másfajta minőségű színház, egyfajta üzleti színház az előadásaink közé.
Az elbulvárosodás zavarja?
Igen, de a műfajjal nincsen semmi baj, csak ehhez nem akarom adni az arcom. Megmutattam az utolsó rendezésemben – Fergeteges komédia –, hogy tudok olyan előadást csinálni, ami inkább a szórakoztatást helyezi előtérbe (a Szabad Pécs színikritikája az előadásról itt olvasható), de abban is törekedtem a minőségre, a közönség igényes szórakoztatására.
A szórakoztatást egyáltalán nem tartom rossz dolognak, de azokhoz az előadásokhoz, amelyek most nálunk műsoron vannak, nem szívesen adom a Harmadik Színház nevét. Nem vagyok vidám attól, hogy ilyen irányba kényszerült a színház. Közben ugyanezt látom, hogy az ország dolgai sem abba az irányba haladnak.
Még a rendszerváltozás előtt rendeztem meg Sławomir Mrożek Emigránsok című darabját, egy pincében adtuk elő, a színház szomszédságában. Nánay István kritikájában úgy írt róla, hogy az előadás arról szól, hogy az értelmiségi „nem leli honját a hazában”. Mrożek darabja úgy lett átköltve magyarra, hogy belekerült Hofi Géza és a Himnusz is. A rendezésemben szilveszter éjjelén játszódik a csata a két ember között – Mikuli János és Pilinczes József volt a két színész –, fölöttünk mindenféle dolog folyt a csövekben, mert a munkásszálló pincéjében rendeztem meg az előadást. Időnként megálltak a szálló lakói a pinceablak előtt, és ott vizeltek. Az Uránbánya pinceklubjából hasítottuk el a játszóteret, így a sörözésből távozó emberek is feltűntek, benéztek, volt, hogy beszóltak, hogy „Ti meg mi a …-t csináltok itt?”
Nemrég múlt 75 éves. A vezetői pozícióról való lemondás után tovább dolgozik azért? Vagy elege lett a színházcsinálásból?
Nem lett elegem. Sőt az utolsó rendezésemet is élveztem, hogy a színészeket miként lehet egy kicsit változtatni. Fodor Zsóka jó példa erre. Radnóti Zsuzsától kérdeztem meg a véleményét – tudtam, hogy Békéscsabán a Macskajátékban ő alakította Giza szerepét. Zsuzsa azt mondta nekem, hogy Zsóka kiváló színésznő, és nagyszerű volt Gizaként. Mondjuk nagy csatát folytattunk azért, hogy mikor hová néz – mert szinte mindig kifelé akart játszani, és olyankor akart befele játszani, amikor pont fordítva kellett volna. Nagyon jóban lettünk.
Az anyagi ügyekkel való állandó foglalkozás miatt kikopott az, ami miatt a színházban vagyok: hogy a színészekkel együtt létrehozunk valamit, és létrejön egy belső légkör, amiből alkotni lehet. Az alkotás folyamatának a lehetőségei is megszűnnek, mert gyakorlatilag már évtizedeken keresztül azt kapom a nyakamba, hogy a fennmaradásért küzdünk. De amíg van perspektíva, addig lehet küzdeni! Már korábban abba kellett volna hagynom ezt az egészet, amikor egyre cirkalmasabban alakultak az ügyek. De ne értsenek félre, nem Moravetz Levente személyével van bajom, úgy is felfoghatjuk az ő színre lépését, hogy megmentette a színházat azzal, hogy megvásárolta.
Mert az önkormányzati szándék a megszüntetés volt?
Inkább az, hogy a Pécsi Nemzeti Színházba olvadjon be az intézmény. De annyira felkészületlenek voltak akkor az önkormányzatban, hogy azzal sem voltak tisztában, hogy az a pénz, amit kiemelt színházként kaptunk, ebben az esetben elveszne. Nem tudták, hogy egy intézmény nem pakolható be egy másik égisze alá. Azt mondták, hogy legyünk ott egy műhely.
Vári Éva Kossuth-díjas színésznő az ön pályájáról megjelent könyvben Pintér Bélához hasonlította az ön tevékenységét. Számomra csak az a kérdés, hogy ön az idősebb Pintér vagy ő egy ifjabb Vincze János. Önök mindketten színházformáló egyéniségek. Ő egy társulatot mozgatott, ön állandó társulat nélkül intézményesült.
Amatőr társulatként indultunk, egyetemi közegből. Egy pénzzel rendelkező vállalat – Mecseki Ércbányászati Vállalat – és az induló Janus Pannonius Tudományegyetem közös fenntartásában jött létre a Nyitott Színpad, ebből lett a Pécsi Harmadik Színház. Tehetséges emberek találkoztak, akár színészek, akár tervezők, akár én is ide sorolom magam, és idetaláltunk, az egykori Ságvári Endre Művelődési Házba.
Egy aranyos, téglagyári munkásnőből lett igazgató vezette az akkori művházat, Horváth Jenőné, akit a mai napig is nagyon becsülök. Látta a Jónás könyve című musical-előadásunkat, amit a szakmunkásképzős diákokkal csináltunk, és tetszett neki. Pilinczes József is játszott benne, a ma az egyetemen tanító neves kritikus P. Müller Péter is gitározott nálunk.
Egyre nagyobb vállalásaink lettek: jöttek az Örkény-előadások. Nagyjából a vígszínházi ősbemutatóval párhuzamosan készült a mi Pisti a vérzivatarban-bemutatónk. Amikor Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye megnézte az előadást, nagyon zokogott utána.
Pintér Béla társulatát én hívtam meg először Pécsre. Pintér Béláék is azt a fajta kortárs színházat képviselik, amely reagál a körülötte zajló világra. De nem csak őt hívtam, Vidnyánszkyékat is, vagy a „botrányos” Krétakört, és a Bárka Színházat is vendégül láttuk egy fél éven át, amikor felújították a színházukat.
Én mindig azt mondom büszkén, hogy sohasem politizáltam. Nem éreztem sem ide-, sem odatartozónak magam. Aki Pécsett hatalmon volt, ha jobb-, ha baloldal, mindig a másik oldalhoz tartozónak érzett. Egy Molière-nek valahogy másként kell léteznie. Talán azért nem nekem adták el a Pécsi Harmadik Színház tulajdonjogát, mert nem voltam eléggé Molière? (Molière legendásan sok kompromisszumot kötött színháza fenntartása érdekében .)
A Harmadik Színház egy másik korszakában, a nagy létszámú előadások után párfős előadásokat tudott létrehozni. Erről több színész mondta azt, hogy szinte terápia volt számára. Ebből az időszakból talán a legnagyobb sikerű rendezése az 1997-ben bemutatott Kvartett volt, amit egy idő után átvett a Budapesti Kamaraszínház, és tíz év után csak azért maradt abba az előadás, mert maga a színház szűnt meg. Hogyan változott a Harmadik Színház ekkoriban?
Már akkor elkezdődött az, hogy valahogy maguknak az előadásoknak kellett volna fenntartaniuk önmagunkat. Egy sokszereplős előadás még akkor is nagyon sokba kerül, ha a színház műszakja kis létszámú. De már 1997 előtt is ebbe az irányba fordultam, ez is molière-i dolog, hogy mindig kitaláltam, hogy mit lehet csinálni nagyon kevés pénzből. Közben meg is szerettem a kamaraműködést.
Az ötfős Tóték című rendezésemről írta Sándor L. István kritikus, hogy neki az tűnt fel, hogy a sokszereplős előadások után nem a nagy, világszínpadi működések kezdtek el érdekelni, hanem a lélek működése. Ahogy Shakespeare fogalmazott: „Színház az egész világ”, de engem akkor már az kezdett benne érdekelni, hogy „színész benne minden férfi és nő”. Először pusztán anyagi megfontolásból dolgoztam kevés színésszel, aztán rájöttem, hogy mennyire jó ennyire intim körülmények között próbálni.
Úgy tudom, senkit nem engedett be a próbákra a színészek kívül. Miért?
Nem engedtem be vendégeket a próbákra, mert a színészek akkor elkezdtek azoknak szerepelni, és azok a próbák nem érnek semmit. Még a nyilvános főpróbákat sem szeretem. Izgalmasabb, ha a premieren látják nézők először az előadást.
Ha egy ilyen előadás Budapesten születik meg, mi történik?
Ma már sajnos egyre gyengülőben vagyunk. Régebben jöttek kritikusok előadást nézni. Ma főleg csak budapesti előadásokat díjaznak, vidékre el sem jutnak, de ami fontos: legalább a fővárosi alternatív színházak előadásait is díjazták. Nem lehetett volna átvinni az itteni színházat Pestre, hívtak is, rendeztem is párszor a Budapesti Kamaraszínházban, ott mentek a Spiró György-rendezéseim.
A Kvartett a pécsi szereplőkkel került át Pestre – Vári Éva, Márton András, Krum Ádám és Töreky Zsuzsa –, és ott is sikert aratott. Sokat jelentett az is, hogy eljutott az előadás Finnországba, New Yorkba, Cambridge-be, Washingtonba, New Brunswickbe és Torontóba is. 254-szer ment. A tévében is bemutatták. Ez azért történhetett meg, mert megjelent egyszer az előadáson az akkori külügyminiszter, Jeszenszky Géza, aki abszolút más politikai nézetek oszt, mint Spiró György, és mégis azt mondta, hogy ennek az előadásnak el kell jutnia az amerikai magyarokhoz.
A Kvartett megtekintése után a ’44-es és az ’56-os menekültek majdnem összeverekedtek, hogy egy Amerikában élő magyar nem ilyen „szar”, mint amit Márton András játszott, nem ilyen érzékeny! Ott lökdösték egymást a kinti magyarok. De ez még 2000-ben történt.
A politika mennyire szólt bele a színház működésébe? Gondolok itt akár az öncenzúrára vagy egy-egy pártbizottsági beszólásra és a mai helyzetre.
A rendszerváltás előtt elég rossz tapasztalataim voltak. Idekerült Pécsre a nyolcvanas évek elején Molnár Gál Péter, aki pártolta a rendezéseimet. Ő hozta el Nógrádi Róbertet (színész, rendező, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi igazgatója 1962–1988 között), aki magától nem nézte volna meg az előadásainkat.
Az is érdekes volt, amikor megkértek, hogy rendezzem meg a Pécsi Nemzeti Színházban Pilinszky Gyerekek és katonák című darabját. Be is hívtak a pártbizottság agitációs és propagandaosztályára. Ott rám kérdeztek, hogy én miért akarok pont Pilinszkyt rendezni. Megkaptam azt is, hogy nagyon tehetséges vagyok, de már az Örkény-rendezésem sem volt jó irány. Azt kérdezték, hogy tudom-e, hogy ez nem jó irány. Akkor még nem tudtam, hogy tíz évig be volt tiltva Örkény darabja. És hogy ezek után mit akarok a Pilinszkyvel.
Nógrádi Róbert is behívatott, és egy German nevű szovjet rendező darabját ajánlotta a figyelmembe, mondván, ha megcsinálom, nem a kamarában, hanem a nagy színházban mutatnák be. Már próbáltunk. Akkor azt találtuk ki, hogy a Nyitott Színpaddal összefogva csináljuk meg. Csak közben meghalt Pilinszky, akkor meg Nógrádi azt kérdezte, hogy be tudnánk-e azonnal mutatni a darabot.
Akkor is nemet mondtam. A Mrożek-darabunkban egy Népszabadságot gyújtottunk meg, azért is behívattak a pártbizottságra. Amikor Örkény Forgatókönyvét rendeztem, azt is be akarták tiltani. 1984-et írtunk, és én a piros-fehér-zöld zászlóba lyukat vágattam, ahogy 1956-ban volt. A párközpontban annyit fogtak fel az előadásból, hogy a pécsi nevelési központban ellenforradalom van, és lyukas zászlókat lobogtatnak.
A rendszerváltás után is többször megdöbbentem. Az Antall-kormány időszakában ugyan felvette a televízió Kornis Hallelujáját, de mégsem engedték bemutatni évekig. Talán Kornis írásai miatt. Nekem az tűnt fel, hogy a rendszerváltás után a városi vezetők egymásra hagyományozták azt a tudást, hogy ezzel a fickóval az elmúlt rendszerben is gond volt, akkor most is az lehet.
Rendezéseiben többnyire a kisember mellett áll ki. Nem megszépítve vagy felmagasztalva a sorsát, hanem a maga valóságában, keserű iróniával, akár Háy János, akár Spiró György vagy Székely Csaba darabjaiban. Most hogyan tovább? Mihez kezd?
Február 8-ig lezajlik minden. Kicsit pihenni szeretnék utána, nehéz volt ez az elmúlt pár év. Rengeteg elintézni való dolgom maradt el. Nem tudom, hogy hívnak-e rendezni máshová. Korábban többször nemet mondtam, mert itt volt dolgom. Például felkértek egy beugrásra a Pécsi Nemzetibe, hogy rendezzem meg az Üvegcipőt. Végül nem én csináltam, mert benne voltam egy rendezésben, de Molnár Ferenc darabjait szeretem. Különösen azért, mert az én színháztörténetem olyan, mint a grund története. Megvívjuk a csatát a mindenkori vörös ingesekkel, de utána Janó, a telep őre bemondja, hogy itt már nem lesz grund! Jönnek a pénzes emberek, és egészen más világ következik.
Emlékszem, mennyire döbbenetesen hatott rám gyerekkoromban, hogy ezek a fiúk küzdenek, és a csodálatos játék után, amit megnyernek, elvesztik a grundot, mert nagy házak épülnek ott. Ez a színház az én grundom. A grundot most is elvették, mert a grund szellemiségéhez nem tartozó dolgok jelentek meg a grundon. Talán ez volt a fő bajom. Azt nem tudom, hogy létezik-e még ilyen szellemiség, lehet-e ezt folytatni. Ötletem lenne még, de nem nyomulok sehol.
Az előadásokkal mi lesz?
A Fergeteges komédia tovább megy, jó bevételt termel a színháznak. A Csirkefej talán megy még. A decemberben bemutatott Kartonpapa is. Az Adáshiba sem futotta ki magát. Ezek tudnának hatni ma. Mi nem tudjuk már ezeket játszani, mert nem tartják el magukat.
Mi az oka annak, hogy most csöndesen távozna a Harmadik Színház éléről? Sokadik megkeresésemre adott csak interjút.
Nem vagyok szokva ahhoz, hogy veszítek. A csatákat többnyire most is megnyertem, csak a háborút veszítettem el – ahogy ezt nyilatkoztam is már önöknek korábban. A kulturális dolgaink – hogy is mondjam – nem jó irányba haladnak. Talán egyszerűbb lett volna a dolgom, ha odacsatlakozok valamelyik politikai oldalhoz, de ez nekem sosem ment. Én mindig optimista voltam, nem jó ilyen tragikus szerepkörbe kerülni. Ahogy a Matróz mondta az egypercesben (Üzenet a palackban – Kihalásztatott a Csendes-óceánból):
„Magyarok! Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló bajba keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek. Menyemet, fiamat üdvözlöm, és Isten óvja a szép magyar hazát!”
