Koncertezett a Gipsy Kings előzenekaraként a testvéreivel, szerepeltek a Megasztárban, de inkább feladta a sztáréletet. Seres Antal kilépett a trióból, és más utat választott. Sokszor haldokló gyerekek utolsó kívánságát teljesíti azzal, hogy dalokat játszik nekik. Tízéves a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítvány, amelynek önkéntesei nemcsak a kórteremben, hanem gyógyulásuk után is foglalkoznak a gyerekekkel.
Koncerteztél a Gipsy Kings előzenekaraként, adtatok ki lemezeket, sztáréleted volt, de besokalltál, és végül daganatos, sokszor végstádiumban lévő gyerekekkel kezdtél el kórházban zeneterápiázni. Szentesen nőttél fel. Hogy lett belőled zenész, illetve tornatanár?
Egy nagyon jó családból jövök. Azzal szoktam a tanítványaimnak példálózni, hogy anyukámnak öt osztálya van, én ennek ellenére már húsz éve tanár vagyok. A szüleim ösztönösen, de nagyon jól neveltek hármunkat, jó pedagógiai módszerük volt. Apa nagyon sokat dolgozott két műszakban; volt, hogy egy hétre otthagyott minket, segédmunkát csinált. Valójában a munka miatt csak arra a két napra, hétvégére tudott apa lenni. Nagyon jó gyerekkorom volt, annak ellenére hogy nagyon szegény körülmények között éltünk.
Ennek ellenére mégis tanár lettél. Hogyan?
Amikor az öcsémékkel délutánonként otthon tanultunk, már akkor magam elé vettem egy naplót, és miután végeztem a dolgommal, őket is ellenőriztem. Akkor már felvillant a fejemben, hogy lehet, hogy tanár szeretnék lenni, de ez csak ötlet szintjén jött fel. Aztán később, 17 éves koromban megismertem egy tanárnőt, aki felkarolt engem és a testvéreimet, később ő lett a zenekarunk menedzsere is, illetve most már az alapítványom vezetője. Húsz éve dolgozok együtt Csillával, aki gyógypedagógus. A kezdetekkor elkezdte segíteni a zenei pályámat, de jött egy mélypont az érettségi előtt. Kérdezte tőlem, hogy ha nem sikerült bejutnom a zeneakadémiára, mi lesz. Nem tudtam a választ rá, nagyon el voltam keseredve. A zene mellett mindig sportoltam versenyszerűen, és megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e tesitanár lenni. Végül jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem Janus Pannonius Természettudományi Kar testnevelés szakára, ahova maximális pontszámmal vettek fel. Akkor már tudtam, hogy valójában gyerekekkel szeretnék foglalkozni.
19-20 éves lehettem, amikor az egyetem mellett bekerültem egy kis, falusi iskolába mint napközis és testnevelőtanár. Ott már nem volt kérdés, hogy tanítani akarok. Röplabdaedzéseket tartottam 45 gyereknek, illetve ingyen gitárórákat adtam.
És mi lett a zenével?
Volt a testvéreimmel egy zenekarom, a Fivérek, akkoriban az egyetem mellett teljes erővel erre koncentráltam. Akkoriban már körülbelül tíz éve zenéltünk, és mondtam a srácoknak, hogy ezt a lakodalmas vonalat el kellene felejtenünk. Igényes bálokban játszottunk orvosoknak, értelmiségi embereknek, de szerintem többre voltunk képesek, hiszen már akkor is voltak saját dalaink. Csilla segítségével bekerültünk a szentesi színjátszókörbe, ahol zenés darabokat kezdtünk csinálni. Elkezdett nekünk először iskolai rendezvényeket szervezni, ahol felléphettünk, majd jöttek a szalagavatók és a bálok. Nagyon élveztük, szerettek minket a diákok. Majd elmentünk egy Gipsy Kings-koncertre Békéscsabára, és ott eldöntöttük, hogy saját dalokat írunk magyar szöveggel, de Gipsy Kings-hangszerelésben.
Csilla megkeresett egy lemezkiadót, és nem sokkal később azt mondta a Warner Music Magneoton, hogy oké, mehet a történet. Így visszaemlékezve ebben a sztoriban voltak rendesen átcseszések. Azért, hogy menjen a szekér, a szüleim jelzáloghitelt vettek fel a házunkra, Csilla is kölcsönt vett fel, ezekből a pénzekből próbáltuk nyomni a zenekart. Kijött a klipünk, és a lemezkiadó mondta, hogy a 15-20 ezres nézettség nekik nagyon kevés. Kisvárosi srácokként nekünk meg leesett az állunk, hogy ennyien megnézték a videónkat. Akkor már nagyon sok pénzt raktunk kölcsönökből a zenekarba.
Élő lemezszerződésetek volt már. Hogy kerültetek be a Megasztárba?
Kérdezte a kiadó, hogy milyen ötletünk van még. Az öcsém mondta, hogy kiírták a Megasztár 5-öt, és zenekarok is jelentkezhetnek. A kiadó meg mondta, hogy hajrá, menjetek. Hát mi meg mentünk, pontosan nem tudom, hányadikként estünk ki.
Ötödikékként.
Igen, de mi voltunk az utolsó zenekar. Liptai Claudia ki is mondta, hogy igazából a zenekarok közül a Fivérek lett az első helyezett.
Azt mondtad, hogy óriási kölcsönöket vettetek fel, amit a zenekarba toltatok. Hogy lábaltatok ki ebből az adósságcunamiból? Segített ebben a tehetségkutató?
Miután kiestünk a Megasztárból, nem sokkal később jött egy óriási lehetőség. A Gipsy Kings felkért minket, hogy a Sportarénában legyünk az előzenekara. Meg is hívtak minket Franciaországba, és belenézhettünk a stúdiómunkájukba. Elég jóba lettünk velük. A fellépés előtt megnézték a Sportarénában a próbánkat, és az új lemezünkbe is belehallgattak. Előzenekarnak lenni nem a legjobb dolog, hiszen azon a koncerten mindig a világsztárt várják, de őrült jó érzés volt, hogy visszatapsolt minket nyolcezer ember. Annyi koncertünk lett hirtelen, hogy felfoghatatlan volt. Már maga a sztárság is nagyon felfoghatatlan volt számunkra, engem egy kicsit beteggé is tett.
Rosszul viselted?
Nagyon komoly pánikbetegségben szenvedtem. Orvos kezelt például a színpad előtt. A színpadon minden rendben volt, élő adásban minden rendben volt, nagyon jól tudtam funkcionálni, de amikor lejöttem, nem tudtam megemészteni, hogy beérett a munkánk. 2014-ig így toltam a popbizniszt, de már előtte is sokat gondolkodtam azon, hogy ki kellene szállnom. Szerintem egy előadónak két útja van. Az egyik az, hogy a zenekarát és ezzel együtt az egóját építi, vagy az, hogy megosztja másokkal a sikert. Mielőtt végleg kiszálltam volna a bulikból, eldöntöttem, hogy gyerekeken akarok inkább segíteni, mert a sztárság miatt a tanításról le kellett mondanom.
Miért pont daganatos gyerekekkel?
Nem tudom. Tény, hogy volt a családunkban egy hároméves kislány, rákos beteg volt, sajnos eltávozott. Az is tény, hogy zenéltem az utolsó két napban, mielőtt elment. De ez a zenélés nem volt olyan intenzív. Maga az élmény igen, hogy meghal az unokatestvéred. Amikor ezt tíz évvel ezelőtt kitaláltam, egyszerűen azt éreztem, hogy be kell mennem valamelyik klinikára, ahol van gyermekonkológia, mert szeretnék ilyen gyerekekkel foglalkozni.
Hova mentél először, és hogy fogadtak?
2011 nyarán bementem a szegedi onkológiára. Csilla, a menedzserem szervezte ezt is. Ott már Bartyik tanárnő, egy onkológus várt engem. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, mit akarok, de azt igen, hogy zenélni szeretnék a gyerekeknek.
Emlékszel még arra, hogy kihez, kikhez mentél be először?
Természetesen, a mai napig megvan. Akik még életben vannak, azokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Először az onkológia játszószobájában ismerkedtem meg a gyerekekkel, ami nem kevés időbe telt. De jól ment. Aztán behívatott magához a szociális munkás és a doktornő, és azt mondták: azért tudjak arról, hogy most olyan gyerekek kezdtek el hozzám ragaszkodni, akik pengeélen táncolnak, nem hagyhatom őket cserben.
Mit jelent az, hogy pengeélen táncolnak?
Azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban eltávozhatnak. Az első foglalkozásomról pityeregve jöttem ki. Ez nagyon komoly lelki teher volt, de azt éreztem, hogy gyerünk, csináljuk tovább. Aztán annyira jól ment, hogy a Madarász utcai klinikán is és a Heim Pálban is elkezdtem a zeneterápiát.
Hogy néz ki egy ilyen foglalkozás? Mit adsz ezzel a gyerekeknek?
Mondok egy példát, abból szerintem mindenki meg fogja érteni. Mielőtt bemegyek egy gyerekhez, találkozom a szülővel, akinek elmondom, hogy nem marketingszempontból csinálom. Fontos ezt elmondani, mert érhetően elegük van már az ilyenekből. Szóval először a szülőt kell meggyőzni arról, hogy igenis jó dolgot szeretnék csinálni, mert nemcsak zenét hallgatnak a gyerekek tőlem, hanem zenét tanulnak. Ezzel új életcélt kap a gyermek, várja a következő foglalkozást, várja a következő heteket, hónapokat.
De visszatérve a példára. Mondta az anyuka, hogy oké, bemehetek Kristófhoz, csinálhatom. Beöltöztettek, és bemehettem ahhoz a 16 éves sportoló fiúhoz, aki közel 35 kiló volt már akkor, és kilenc hónapja nem csinált mást, csak a mennyezetet nézte. Az elmúlt hónapokban többször újraélesztették, agyvérzést is kapott, lélegeztetőgépen is volt. Azt mondták, hogy ne sértődjek meg, ha nem kommunikál velem, mert nem hajlandó senkivel. Mondtam, hogy semmi baj. Annyit mondtak még, hogy a Tankcsapdát nagyon szereti.
Odaálltam az úriember ágya elé. Tényleg nem nézett rám, tényleg a mennyezetet nézte. Mondtam neki, hogy tudom, hogy a Tankcsapdát meg a kőkemény rockzenét szereti, de nálam csak egy akusztikus gitár van, úgyhogy én Halász Judittól a Mit tehetnék érted? című dalt fogom eljátszani. Próbáltam kicsit rockosabban, erőteljesebben előadni. Már akkor is láttam egy pislantást tőle. A dal végén Kristóf megfordult és megtapsolt, pedig előtte kilenc hónapig szinte meg sem mozdult. Három hónap intenzív foglalkozás után végre levették Kristófot a lélegeztetőgépről. Feszegette a kezeit, tornáztatta az ujjait, hogy márpedig ő megtanul gitározni.
Mi történt később Kristóffal?
Sajnos fél évvel később újra el kellett kezdeni a kezelését, és ezt már nem bírta ki. Éppen a kórházban volt egy másik gyereknél, amikor megtörtént a baj. Jött a pszichológus, hogy utolsó óráiban van Kristóf, és az utolsó kívánsága az, hogy játsszam le neki az öt legfontosabb dalt, amit az elmúlt fél év alatt vettünk. Vettem egy nagy levegőt, be kellett mennem az intenzív osztályra elbúcsúztatni a gyermeket. Az orvosok azt mondták, hogy ne sértődjek meg, de ha nagyon nagy a baj, máris tolnak ki a teremből. De Kristóf megvárta, amíg lejátszottam neki a dalokat. Sajnos a temetésére elmentem, pedig nem lett volna szabad, ez a szabály.
Miért nem szabad elmenni a temetésre?
Mert ott már nem tudsz tovább segíteni rajta, és csak bele fogsz betegedni. Egyszerűen nincs ehhez lelki ereje az embernek egy idő után. Párszor megcsináltam, és sajnos hat év után kimerültem. Azóta dolgozom egyébként önkéntesekkel.
Sok ilyen van, amikor utolsó kívánságként kell dalokat eljátszanod?
Ez háromszor vagy négyszer történt meg. Utána azt mondtam, hogy van erre egy zseniális alapítvány, a Hospice Alapítvány, akiknek ez a feladatuk. Nekem nem ez a feladatom, de ha felkérnek rá, megteszem. Az egyik leggyengébb pontom, ha orrszondás gyerekekkel találkozom. Az orrszonda különféle hangokat ad ki, és ez annyira megviselt, hogy ki kellett mennem a szobából. Végigjátszottam a dalt, elnézést kértem a gyermektől, hogy mennem kell tovább a másik szobába. De mindig érezték a gyermekek, hogy rosszul vagyok. Ki kellett mennem levegőre, össze kellett magam szedni.
Magának a tevékenységnek egyébként akkora sikere volt, hogy 2011-ben megalapítottam a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványt. Akkoriban 14 szobában dolgoztam egyedül. Minden héten egyszer, több órán keresztül foglalkoztam a gyerekekkel. Vannak mélypontok. Egyszerűen nehéz elviselni, hogy egy gyermeket elveszítesz. Kilenc hónapig foglalkozol velük heti szinten. Képzeld el, amikor egy nagylány bekerül hosszú hajjal. Foglalkozom vele három hétig, elindul a kemoterápiás kezelés. Nekem sír, hogy most mit tegyen, mert elhullik az összes haja. Tényleg kopasz lesz egy 14-16 éves lány. Akkor zenélünk, és kitaláljuk együtt, hogy milyen sapka áll jól neki.
Lehet itt hosszú távú célokról beszélni ilyen súlyos betegséggel küzdő gyerekek esetében?
Egyrészt új életcélt ad a gyerekeknek. Másrészt pedig voltak olyan diákok, akikkel bent foglalkoztam kilenc hónapig, és az elég volt nekik. Utána nem akartak többet zenét tanulni. De abban az időszakban, amíg bent vannak a kórházban, a zeneterápia egyfajta stabilitást ad nekik.
Mi a legnagyobb kihívás ebben az egészben?
Kopasz gyermekkel szemben ülni nem egyszerű. Az onkológián már érzed, hogy megváltozik az atmoszféra, amint belépsz. Átléped az onkológiai osztály küszöbét, és érzed, hogy ez a halál kapuja, ami nagyon félelmetes. De ha át mered lépni, és hiszel abban, hogy életet hozol, az működőképes.
Emlékszel arra, hogy mi az, ami ez alatt a tíz év alatt a legdurvábban megreccsentett?
Bent voltam az egyik gyermek utolsó óráiban. Nagyon megviselt, hogy egy turbán volt a fején, ami a kemoterápiától annyira vérzett, hogy teljesen átázott a fején. Folyamatosan cserélték nála. Akkor hátraléptem egyet. Megrémültem. Azt mondta a gyermek nekem, hogy tanár úr, miért nem jön közelebb hozzám, hiszen mindig itt szokott ülni velem szemben? Na, akkor ott, abban a pillanatban össze kellett magam kapnom, és szembe kellett néznem a félelmeimmel. Erősnek kell lenned, nincs mese.
