A rendszerváltáskori alter kultúra egyik legsokoldalúbb szereplője volt a Nirvánia után podcastsorozat vendége, Kistamás László. Színház, tévé, zene, fesztiválok, klubok kötődnek hozzá. Ma már sokkal kevésbé érdekli az önkifejezés, inkább az emberi létezés és a Föld fenntarthatósága foglalkoztatja. Ez a podcast írásos változata, amelyben először a sorozat szignáljában hallható Spions-számra reagált.
1982–83-ban az Egyetemi Színpadon a Kontroll Csoporttal csináltunk egy Spions-emlékestet. Kiosztottuk, hogy ki mit akar énekelni, és én pont ezt a számot választottam. Közösen énekeltük, csak a fő énekes változott.
A Spions nagyon korán jött, ’78-’79-ben, nem? Két-három évvel a punk nyugati berobbanása után.
Igen. Konceptirányból jött. Én egyébként nem voltam Spions-koncerten.
Kettő volt, azt hiszem. De tudtál róla?
Igen, de valamiért nem tudtam elmenni. Talán hosszabb jövőt képzeltem nekik, és hogy majd a harmadikra elmegyek.
Akkor még nem volt Kontroll? Akkor még színházaztál?
Még nem volt, de már zenekarról gondolkoztunk. De jóval korábban voltam Molnár Gergelynek egy diavetítéses előadásán. Nagyon komoly összeállítás volt a hippiktől kezdve a vallásosságig, mindenféle kommunáról Amerikától Japánig. Az összes kommunaverziót sorra vette, elemezte.
Magyarországon voltam a Halászék színházában, ami egy kommunaszerűen működő színház volt, Pilisborosjenőre is kimentem néhányszor Fodor Tamásék kommunaszínházába, az Orfeóba, ami aztán Stúdió K lett.
Aztán az előadása végén Gergely mondta, hogy ezt egy évvel korábban állította össze, most már nem hisz ebben az egészben. Épp akkor váltott a hippikultúrából a punkkultúrába.
Hihetetlen mennyiségű dolgot csináltál életedben. Különböző formában, műfajban annyi kreatív projekted volt, és gondolom, lesz is, hogy felsorolni is nehéz. Te melyiket érzed a legjobbnak? Melyikre gondolsz vissza a legszívesebben?
Remélem, még nem jött el a vége. Mindegyiket nagyon szerettem csinálni. Ezek egymásba fonódó dolgok, és én egynek érzem őket. Volt régen az az újság, hogy Film, Színház, Muzsika. Valahogy így: én filmet is akartam csinálni, színházat is, és zenélni is.
Sőt az irodalmi tevékenységemről hallottál? Nagyon rövid, de velős volt. Megalakítottam a Radikális Írók Egyletét, rövidítése a Radír.
Ez mikor volt?
A Kontroll előtt közvetlenül.
Olyan sincs, amire azt tudod mondani, hogy ez kevésbé sikerült, ezt már nem vállalnám annyira?
Nincs. Annyira szerencsés vagyok, hogy minden mindig sikerült.
Most ironizálsz.
Nem. Nem volt semmi elvárásom a dolgokkal szemben. Azt csináltam, amit akartam, azokkal együtt, akikkel éppen a legjobban voltam.
Volt olyan, amelyik közelebb volt ahhoz, amire azt mondod, hogy abban volt egy kis megalkuvás?
Nem volt.
Soha nem kellett se pénznek, se hatalomnak megfelelned: szerencsés vagy. Most mire készülsz?
Most semmire. Az a látványos exhibicionizmus, amivel a koncertek, színházak, filmek járnak, vagy amelyek ezt igénylik, nagyon háttérbe szorult. Ritkán ébredezik fel bennem valami halvány kis vágy, hogy menjek. Ha van rá alkalom, megyek.
Amikor jött a rendszerváltás, azt vetették a szemünkre, hogy mi csak lázítottunk, felhergeltük az embereket, de nem vázoltunk igazi tervet, jövőképet. De nem is ez volt a szándékunk. Mi az a generáció vagyunk, amelyet úgy lehetne legjobban jellemezni, hogy a no future generation. Ez volt a jelmondatunk.
Úgy éltünk, hogy nincs jövő, tehát nincs mit veszteni. Csak a jelen volt számunkra, mindig abban voltunk, és azt csináltunk, amit akartunk. Néha ránk ijesztettek, de igazából már gyenge volt a rendszer ahhoz, hogy exponált emberekkel hadakozzon.
De ’90 után lett future. Akkor is ilyenek maradtatok? Úgy maradtatok?
’90 után új dolgot kellett csinálni. Van az a mondás, hogy a dolgoknak meg kell változniuk ahhoz, hogy ugyanazok maradjanak. Úgyhogy akkor másfajta dologba kezdtünk. Szerintem éltünk a lehetőséggel. A Nap-Nap Fesztivál, az Egocentrum vagy a Vákuum TV, amiket a kilencvenes években csináltunk közösen – mert mindig valakikkel együtt csináltam a dolgokat, nem vagyok magányos hős –, volt akkor a jelen. De jövőben akkor sem gondolkoztam.
Egyfajta önsorsrontó jellege volt. Mindent beleadtunk, mert nem volt mit veszteni. Vagy nem is annyira önsorsrontó, inkább áldozathozatali őrület: lőjenek le, ennél rosszabb nem lesz.
Nem kellett megváltozni ’90 után?
Kellett volna, de volt ez a hátszél, ez a múlt, ez a lendület.
’90-ben volt az első Nap-Nap Fesztivál a háromból. Az családiasabb volt, sok képzőművészettel, performance-szal, sok kis színpaddal. ’91-ben koncertirányba tolódott el, mert mindenkinek lett kedve jönni.
Azt mondtuk, hogy csak úgy lehet megrendezni, hogy a közönségnek ingyenes, ingyen jönnek a zenekarok, valamiből pedig kifizetjük a cuccokat, és ne egy napot csináljunk, hanem hármat. Miközben kerestük rá a finanszírozási megoldásokat, kiderült, hogy van A zene ünnepe, amit az akkori francia kulturális miniszter nagyon proponált Európa-szerte, és abból is kaptunk egy kis pénzt. Úgyhogy össze lehetett hozni egy normális hangosítást, a világításban pedig a filmgyár segített. Mindenki szívesen segített, olcsón beszálltak, mert látták, hogy ez nem egy belépőjegyes cucc, hanem egy örömünnep, ami nem a pénzről szól.
A fesztivál után aztán megrendezték az első Diákszigetet: ettől volt egy fura szájízünk. Mondtuk, hogy legalább az utolsó esemény legyen a miénk, és beleegyeztek. Aztán nem is foglalkoztunk vele, amíg nem jöttek, hogy holnapután nyomjuk a plakátokat, mi legyen az esemény címe? Mondtam, hogy legyen az, hogy Ki nevet a végén? Aztán el is felejtettem.
Ott voltam a Sziget utolsó napján, vége lett a fesztiválnak, és egyszer csak látom, hogy jön Király Tamás egy nagy csapat haverjával, vagy ötvenen, és mesterségesen, de jó hangosan nevet mindegyik. Csak a címet kapták meg, mire csináltak egy ilyen műsort, hogy Ki nevet a végén? Mentek végig a Szigeten hajnalban, és ők nevettek a végén.
Szóval meg kellett-e változni a rendszerváltás után?
Nem. Én egy ilyen befelé forduló ADH-s vagyok, aki nem akar semmit csinálni, aki embergyűlölő… (nevet)
Nem igaz.
…közben a haverjai mégis belerángatják valamibe. Vagy igazából én rángatom bele a haverokat. Szívesen ötleteltem, de a megcsinálást soha nem tudtam volna egyedül megoldani.
És most mit csinálsz? Mondtad, hogy a film, a színház, a zene annyira nem foglalkoztat. Mi van helyette?
Ezek mind önkifejezések. Attól volt ereje, hogy belülről, mélyről jött, akadálymentesen kiszakadt, de igazából semmilyen jövőképe nem volt. Ezért nem is volt semmiféle terv vagy olyan elképzelés benne, hogy hogyan kéne élnünk, mit kéne csinálnunk, csak egy reakció volt a jelenre.
Talán a gyerekeim, a családalapítás kezdett el abba az irányba vinni, hogy a praktikusabb, életszerűbb dolgokat észrevegyem, kezdjek el azokkal foglalkozni. Így erősödött meg bennem az, hogy csak növényeket eszem, hogy valamit kéne csinálni olyan területeken, ami a földi élet meghosszabbítását jelentheti. Persze ezt továbbra is no futuristaként képzelem el.
Azt hogy lehet?
Hogy minden verzió és ellentmondás is érdekel, az összes paradoxon, ami ebben rejlik. Ugye van egy ilyen lény, mint mi, akik tönkretesszük a Földet, de meg akarjuk hódítani az űrt is, menni akarunk más bolygókra. Igazából nincs rendes önképe az emberiségnek.
Egy amerikai újságírónő kérdezte a rendszerváltás tájékán, hogyan képzelem el ezt a magyarságdolgot. Akkor már sikerült kimondani, hogy az én hazám gömbölyű, űrlényként tudom elképzelni magam. Egyelőre egy űrhajónk van, ez a Föld. Ezzel száguldozunk irgalmatlan sebeséggel a galaxisban körbe-körbe. Azon kell gondolkozni, van-e értelme, vagy nincs. Hagyjuk elpusztulni, vagy tegyünk valamilyen erőfeszítést azért, hogy megmeneküljünk? Vagy úgy meneküljünk, hogy mindennek vége, és húzzunk el egy másik bolygóra? Mik itt a lehetőségeink? Ez egyre erőteljesebben itt van a jelenben. Konzervatív lettem, és azt gondolom, hogy maradnék a Földön. Próbáljuk meg, hátha még menthető, ami menthető.
Tehát úgy kezdtem el az életemet szervezni, hogy a közösség által fenntartott mezőgazdaságot támogatom. Úgy veszem a vegyszermentes táplálékomat, zöldségeket, növényeket, hogy az egy olyan szisztémában működik, amelyben egy éven keresztül biztosítjuk egy gazda megélhetését. Összeadjuk a pénzt, hogy a gazdasága fenntartható legyen, nem kell azzal foglalkoznia, hogy le tudja-e adni, hogy rárohad-e a cucc. Hetven család tart fent egy gazdaságot.
De mellette, gondolom, továbbra is vannak ötleteid, gondolkozol kulturális dolgokban most is, valamin dolgozol.
Nem nagyon.
Felneveltél két gyereket, és elmentél ebbe a fenntartható irányba.
Igazából ebben keresgélek. A Covid előtt befejeztem a televíziós életemet.
Tudatos döntés volt?
Részben igen, de kényszer is. A Propaganda volt az utolsó műsorom a TV2-n, ami még megy, de én már nem csinálom.
Miért?
Túlságosan arra figyeltem, hogy az a műsor működjön. A többiek bevállaltak más munkákat, más irányba is elmentek, ez pedig önmagában nem bírt olyan műsor lenni, hogy meg lehessen belőle élni. Egyre ritkább periódusokra tudtunk pénzeket összegyűjteni. Minden a mi nyakunkba lett lőcsölve. Úgy lett kereskedelmi adás, hogy adtak egy helyet, hogy ha össze tudjátok szedni rá a pénzt, akkor itt lemehet a műsor.
Akkor miből élsz?
Ez kérdés. Nem tudom még, hogy miből élek, mert nincs piaci elképzelésem. Nincs gyakorlatom, nincs a pénzhez igazi affinitásom. Hajnóczy Árpi barátom, aki a szaxofonos volt a Kontrollban, nagyon sokat segít, próbál valamiféle üzleti szellemet belém verni.
De én egy közösségibb fej vagyok. A Covid alatt ismerősöknek, barátoknak, barátok barátainak, akik home office-ba szorultak, vagy otthon egyedül voltak, és növényevők, csináltam kajákat. Nagyon érdekel az, hogy lehetne valamit kezdeni ezzel a dologgal. De minden alakulóban van még.
Mostanában nem új számokat találok ki, hanem valahogy remixszerűen gondolkodom. Sikerült néhány éve március 15-én a Romano Drom zenekarral elénekelni a Nemzeti dalt. Van a magyar nyelvű cigány himnusz, a Zöld az erdő, zöld a hegy is, és baromi jól rá lehet énekelni, hogy „Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha!” Iszonyúan megtetszett, hogy egy roma zenekar azt énekli a magyar közönségnek, hogy talpra, magyar a cigány himnusz dallamára. Ők beszálltak, szívesen megcsinálták, én pedig hangszóróval kiabáltam, hogy „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”
Ezeket a remixeket szeretem. Meg azt a számomat, hogy Azt csinálok, amit akarok, elénekelni a One world reggae dallamára. „Szeretkezek, gyilkolok, azt csinálok, amit akarok. Megszületek, meghalok, azt csinálok, amit akarok.” Az Ági kért, hogy lépjek fel valamivel, ami nem Kontroll. Ilyenekben szívesen gondolkozom.
Az elmúlt húsz-harminc évben, amikor a legkülönbözőbb ötleteid eszedbe jutottak, mikor jött az a pont, amikor figyelembe kellett venned ennek az üzleti modelljét, a fenntarthatóságát, a finanszírozhatóságát is? Mennyire befolyásolta ez a kreativitásodat?
Analfabéta vagyok az üzlethez.
Mindig kellett melléd egy ember, aki ezt átveszi?
Sose volt.
Ott volt a Suba. (Suba János, a Vodafone vállalati kommunikációs, korábban a Pannon GSM PR-igazgatója és a Supergroup Kreatív PR-ügynökség egyik vezetője volt Kistamás Laci mellett – K. Gy.)
Ugrunk összevissza az időben. Amikor kiharcoltuk a Fekete Lyukat (ők fedezték fel a Ganz elhagyott pincéjét a rendszerváltás környékén, saját munkájukkal felújították, megnyitották a legendás klubot, majd egy hónap után kirakták őket, és más üzemeltette tovább – K. GY.), akkor is egy rafinált üzleti szellemű valaki lenyúlta az egészet. Mi azt szívvel, lelkesedéssel csináltuk, hosszú távra képzeltük el. Nem kíméltük magunkat, komoly csapat, a Balkan FuTourist, a 2. Műsor és más emberek jöttek, és szívvel-lélekkel csinálták.
De a Supergrouppal azért közelebb voltatok a kreatív kulturális elképzelésekre nyitottabb politikai vezetéshez. Azok nagyobb szabású elképzelések is voltak.
Úgy folytatódott a történet, hogy ’98-ban volt még egy Balkan FuTourist-koncert Orfűn. Volt egy egykori KISZ-tábor valahol a közelben, ahonnan átjött a Deutsch Tamás, és mondta, hogy most nem a kommunista ifjúsági szövetség a jövő, hanem a fiatal demokraták szövetsége. Szövetségből szövetségbe. Tartott egy közönségtalálkozó-szerű beszélgetést.
Akkor kerültek először hatalomra, ’98-ban.
Az a pillanat volt, amikor KISZ-esekből fideszesek lettek. Néztünk, hogy mi köze a mi koncertünkhöz ennek. Nem értettük, hogy miért telepednek rá a fesztiválra.
Én az SZDSZ-t hoztam elő. 2002 után a Supergrouppal megvalósítottatok az uniós csatlakozás kapcsán egy pontonhidat a Dunán, ott volt a Szabadság híd befüvesítése…
Csak azt akartam mondani, hogy az volt az utolsó zenekari koncert, utána befejeztük. Én legalábbis alapvetően befejeztem. Éreztem, hogy teljesen más dolgokról lesz szó, iszonyú képzett zenészek fognak csak sikert aratni. Az kevés lesz, hogy én üvöltök és néhány jó rímes mondatot ki tudok találni. Éreztem, hogy kellenének ötletek, hogy hogyan éljünk, mit csináljanak az emberek.
Nagy probléma, hogy ez elmaradt. Magyarországon az emberek változást akartak, de megváltozni nem akartak, és ugyanolyanok maradtak. Egyszer csak kiderült, hogy rengeteg ismerősöm, barátom nem demokráciában gondolkozik. Nem abban, hogy te mit gondolsz, én mit gondolok, és összedobjuk a közösbe a pénzt, és akkor most a te ötleted csináljuk meg, mert az tényleg sürgős. Nincs kommunikáció a közös pénzről, a demokráciáról, hogy mi a franc az.
És akkor jött az, hogy ezt elmondanád?
Ezt most utólag mondom. Ezzel sokkal inkább lehetett volna foglalkozni. De még mindig nem tettem, még mindig az önkifejezés érdekelt jobban, munkában pedig a televíziózás.
Volt egy olyan elképzelésem régen, hogy tévérendező leszek. Mint médium abszolút érdekelt, de nem újágírószerűen. Amikor ügyelőként először bekerültem az MTV-be, még gimnázium után, akkor teljesen el voltam képedve. Valahogy azt képzeltem, hogy az egy műhely, ahol mindenki azon gondolkozik, hogyan lehetne a legjobb műsorokat csinálni.
Közben meg egy gyár.
Egy gyár, és mindenki a másik ellen, irgalmatlan a rivalizálás. Azt vettem észre, hogy a filmmel ellentétben a rendező másodrendű szereplő. A tévézésben a vizualitás teljesen háttérbe szorult, szerkesztők, újságírók produkálták a műsorokat. Engem az érdekelt, hogy lehet egy műsort úgy megcsinálni, hogy izgalmas legyen látványban is, tartalomban is.
Amikor letetted a gitárt, akkor elkezdtél tévézni, de azt már korábban is csináltad.
Volt a Tudományos? Fantasztikus! című műsor, amiben műsorvezetőként vettem részt, de az is közös volt, lényegében a Kontroll Csoport tagjai csinálták.
Aztán a rendszerváltás után egy Kopper Judit mellett dolgozó szerkesztő, Tálas Andrea összejött egy ausztrál producerrel, és ide helyezték át az irodájukat. Velük nagyon sokat dolgoztunk összeurópai műsorokon.
Szeretted csinálni?
Nagyon szerettem és nagyon érdekelt. Önállóságot kaptam.
De nem lehetett nagyon experimentális, hiszen tömegpiacra adták el.
De, kicsit igen. Mivel kulturális téma volt, ezért szívesen vették, ha vizuálisan is erősen meg van támogatva. Ott lehetett ötletelni.
Most már ezt is távolítod magadtól, mert az is az önkifejezés része volt. Akkor szeretted, de már nem csinálnád?
Most egy kicsit eltávolodtam tőle, igen.
Mikor érezted magad a legjobban Magyarországon?
Én szerettem azt a borzalmat is, ami persze undorító is volt.
Most a szocira gondolsz?
Igen, a Kádár-rendszerre. A fejünkben úgy alakítottuk a dolgokat, hogy nekünk abban valahogy párhuzamosan kell élni, ki kell alakítani a saját világunkat. Van egy közeg, amibe beleszülettünk, az a környezetünk, és ha itt maradunk, akkor csak úgy tudunk életben maradni, ha külön társadalmat csinálunk.
Szeretted, de nem azt szeretted a legjobban.
Persze, hiszen ha kidugtam a fejemet abból a burokból, akkor azonnal igazoltattak. Nem lehetett nagyon szeretni.
És mindent ingyen csináltunk. Azt végképp nem lehetett érteni, hogyan maradtunk élve. Persze még nagyon fiatalok voltunk, a szülők hűtőszekrényéhez is oda lehetett néha menni, és voltak apró-cseprő munkák, forgatások is, melyekből lehetett egy kis pénzt keresni.
Végül is mikor érezted a legjobban magad Magyarországon?
Hogy mitől érzed jól magad, nem attól függ, hogy milyen a rendszer. Nekem az egy új világ volt, amikor megszülettek a gyerekek, és óvodába, általános iskolába mentünk…
Neked ez elég későn jött.
Igen, és ki is éltem minden addigi vágyamat.
Idősebb apukák jobban bele tudnak süppedni.
A nagyapám is mondta, hogy 40 év alatt nehogy megházasodj! A másik meg azt mondta, hogy a hosszú élet titka, hogy ne hagyd abba a lélegzést.
Én kábé ezen a szinten képzelem az életet. A szeretetben jól érzem magam, és ez a családi körben megvan. Az az érdekes helyzet is kialakult, hogy az óvodás-, iskolásszülőkkel, akik teljesen más típusú tevékenységeket végeztek, a gyerekeken keresztül mégis valahogy nagyon jó közösségi érzés alakult ki. Elkezdtem értékelni a többi embert is.
Korábban is közösségi ember voltál.
Igen, de akkor volt az az elvakultság.
A kreativitás elvakultsága?
Igen.
De a beszélgetés elején azt mondtad, hogy mindegyik szakasz tök jó volt, szerves egész volt…
Igen.
…most meg azt mondod, hogy az egészet mégis valami, egy kicsit taszító kivagyiság, mutogatás hatotta át. Vagy rosszul fordítalak?
Egy kicsit igen, mert kivagyiság nem volt. Valamilyen úttörő érzés volt, hogy mi megyünk előre, avantgárdok vagyunk: gyertek, erre lehet menni!
Mindenki, aki közönség elé lép, hirtelen szembenéz azzal, hogy most kicsoda. Legelőször nem, de aztán kezdenek megszeretni, autogramot kérnek, még többen jönnek, és akkor elkezdem azt érezni, hogy most akkor mi van. Hiszen én pont az ellen küzdök, hogy ne egy ember legyen a követendő példa. Akkor ez mégsem jó.
A Kontrollnál is volt egy ilyen érzésem. Volt egy tömb, a Bizottság, Kontroll, URH, és persze még voltak sokan, csak most nem sorolok el mindenkit, de utána jöttek még többen: a Kézi Chopin, a Csokonai Vitéz Műhely stb. És ott voltak azok, akik nagyon fiatalon még a punkba kapaszkodtak bele, például a Trottel. Aztán a Neurotic. És azt éreztem, hogy akkor én már olyan vagyok, mint az LGT meg az Illés és az Omega? Mi a franc van?
Plusz nem sztár akarok lenni. Szóval nem éreztem ezt a szerepet. Nekem a kedvenc zenekarom a Rezidents zenekar volt, akikről nem lehetett tudni, hogy kicsodák.
Volt is olyan zenekarom, amiről nagyon keveset lehet tudni, mert csak egyszer lépett fel, a Kontroll és a Balkán között, illetve tulajdonképpen a Kontroll alatt: Provokál volt a neve. Megkértem néhány barátomat, és egy kiáltvány erejéig felléptünk. Az volt a lényeg, hogy mindenki sísapkát húzott a fejére, és kinyilvánítottuk, hogy aki sísapkában fellép valahol, azt bevesszük a Provokálba. És ha ezt nagyon sokan csináljuk, akkor akár egyszerre lehet koncertünk Szegeden, Budapesten, Párizsban és Sydney-ben is, és az egy zenekarnak tekinthető.
Nagyon sokára sikerült csak orosz társakat találni. A Pussy Riot rájött, hogy ők is a Provokál tagjai akarnak lenni, és elkezdtek maszkban fellépni. Teljesen el voltam képedve: ez az, ezt mondtam!
Harminc évvel korábban. Mindig fontos volt neked, hogy alkotóközösségek vegyenek körül, soha nem előre álltál. De ha belegondolok, a Monteverdi Birkózókör kivételével, amit Jeles András vezetett, vagy a Kontroll kivételével, amiben nem nagyon tudnám megmondani, hogy ki volt a vezető, mert többen is voltatok meghatározó arcok benne, szóval minden projektedben te voltál a főnök, nem?
Nem tudom. Főnök nem voltam, már a szó is riasztana. Nem vagyok határozott, utasító típus, nem tudok nemet mondani.
Nem vagy vezető típus?
Nem. Mondjuk hadászati értelemben nem. Nem tudok hierarchiát tartani, nem is érdekel.
De a széttartó energiákat minden csoportban kanalizálni kell valahogy.
Így igen, ez inkább egy mediátor-, közvetítő szerep.
Nagyon sok csoportban vettem részt, és nehéz eldönteni a szerepeket, ami sok problémát is okoz, főleg utólag. Akkor most azt közösen találtuk ki, vagy melyik az enyém? Lehet, hogy csak beszéltünk valamiről, amiről neki eszébe jutott egy rím. Én mindig úgy álltam hozzá, hogy a közös dolgok közösek, és kész. Nem az enyém, hanem az egy egység. A Kontroll Csoport, a Balkán FuTourist, a Déja vu Revue, a Vákuum TV: ezek mind közösek.
Egyébként a Monteverdi Birkózókör is az. Jeles nevéhez úgy fűződik, hogy ő lett a rendező, de úgy indult, mint egy színházi társulat. Kamondy Ági hívott oda, és Vörös Robi is rendezett volna. Más elképzeléssel indult.
Ági kicsit frusztráltan jött ki belőle.
Igen.
Te nem.
Nekem tetszett az a színháztípus, az a látásmód, amit az András számomra váratlanul megteremtett. Mert azért tartottam tőle: filmrendező volt, ne hülyéskedjünk már, az egy beépült ember. Elvégezték a főiskolát a kommunista rendszerben: kicsit gyanúsak voltak az én szememben. De a Monteverdi Birkózókörből úgy jöttem ki, hogy a végén a magyar színháztörténet, operatörténet legnagyobb remekművét hoztuk össze A mosoly birodalmával. Iszonyú jó, hogy benne lehettem.
Miért szűnt meg a Kontroll ’83-ban?
Nagyon sokan voltunk, nehéz volt már összeegyeztetni a dolgokat. Mondok neked néhány zenekarnevet: Paradox, Tilos, Ági és a Fiúk. Ezek mind zenekarnévötletek voltak a névgyűjteményünkből, ami arra volt, hogy ha nem léphetünk fel Kontroll Csoport néven, ezeket dobjuk be. Kétszer fel is léptünk Ági és a Fiúk néven, de igazából a Kontroll Csoport voltunk.
Nem voltatok betiltva. Miért nem léphettetek fel? Ezt a klubvezetők mondták meg nektek?
Igen. A mostanihoz hasonlóan zárt, hierarchikus rendszerben mi nem voltunk kapcsolatban párttitkárokkal. Ha koncertet akartál csinálni, akkor a klubvezetőhöz mentél. Voltak köztük pártemberek, akik azt mondták, hogy nem lehet. De a Kassák Klub vezetője például azt mondta, hogy gyertek, és voltak a rendszerben olyan népművelők is, mint a Ganzban a Papp Tamás, aki iszonyú jó fej, haladó ember volt. És voltak olyanok, akik úgy néztek ki, mint a pártemberek, de velünk voltak szolidárisak. Védtek, adtak lehetőséget, hagyták, amíg nem vették észre fönt. Aztán ha rájuk szóltak, akkor már nem lehetett. Védték a művelődési ház költségvetését is: mondták, hogy ide nem jön senki, csak ezekre a zenekarokra, akkor miért ne léphetnének fel?
Akkor nem azért szűntetek meg, mint mondjuk a Spions, akiket kiszorítottak, vagy a CPg?
Nem. Mi magunk szüntettük meg magunkat.
Lemezt úgysem nagyon akartatok csinálni, habár olvastam, hogy fel lett véve egy anyag. Csak amikor kiadták volna később, Müller Péter azt akarta, hogy legyen rajta, hogy Wilpert Imre tiltotta be és ő is engedélyezte. Ebbe persze nem ment bele Wilpert. Akiről meglepődve hallottam a CPg-s interjúban, hogy ő volt ott Erdős Péterrel, amikor leült beszélgetni a CPg-sekkel.
Ő volt az Erdős jobbkeze. Ő tárgyalt közvetlenül az új zenekarokkal.
Színháztól a Kontrollig, aztán a hagyományosabb tévék és a mediális kísérletek, mint a Vákuum TV, ami inkább egy élő show volt: az a drive, ami hajtott, változott benned az évtizedek során? Már láthatóan más szellemi állapotban vagy, mint korábban, de a gyerekeid érkezéséig ugyanaz a drive működött a nyolcvanas évek elején és a kétezresekben is?
Nem tudom, hogy ez hogyan működik. Én például nem szeretek fellépni, mégis fellépek. Az Ági kért, hogy lépjek már fel, legalább egy-két Kontroll-számot énekeljek el. Sokáig mondtam, hogy nem, aztán egyszer kipróbáltam. Észrevettem, hogy annyira hasonlít a helyzet, és a fiatalok egyre inkább jönnek ugyanazokra a szövegekre, zenékre, kisugárzásra, mint ami a nyolcvanas években működött egy totalitáriánus rendszerben.
Most újra kell nekik egy ilyen segítség, egy ilyen támpont, amit megkapnak egy Kontroll-koncerten. Akkor éreztem, hogy nem a Kerényi Gyurinak énekelek már megint hatvan év után, hanem a húsz-harminc éveseknek.
Nekik nem egy más, egy adekvátabb zene kéne?
Lehet, nem tudom, de a gyerekeim is szeretik a Kontrollt.
Neked most mi az adekvát zene?
Én mindent hallgatok.
De mit érzel frissnek, erősnek a Nemzeti Együttműködés érett Rendszerében? Ahogy mondjuk Vova felfedezte a fiatal rappereket.
A gyerekeim kicsit elégedetlenek azzal, és én sem találom nagy örömömet benne. De néha hallok valamit a Tilos Rádióban, aztán sosem nézek utána, hogy mi volt az.
Változtak a referenciacsoportjaid? Nagyon különbözők voltak, például egy időben klasszikus zenészekkel mozogtál, aztán amikor elkezdtél rockot csinálni, ők morogtak is, hogy cserben hagytad őket. Aztán ott voltak a képzőművészek…
Elfelejtettem mondani, hogy óriási képzőművészeti sikereket értem el az utóbbi időkben. Bp. Szabó Gyuri és Szőnyei Tamás (Szabó grafikus, zenész, Szőnyei korábban zenei szakújságíró volt – K. Gy.) összegyűjtötték a régi plakátokat. A feleségem, Gajzágó Donáta festőművész. Én meg valamikor, mert más nem volt, nekem meg volt kedvem, nagyon gyenge rajztudással rajzoltam plakátokat. Aztán New Yorkban a MOMA-n is kiállítottak néhányat: a Wahornét (Wahorn András képzőművész a Bizottság együttes tagja volt – K. Gy.), Bp. Szabó Gyuriét meg az enyémet. Utána a Kieselbach Galériában is lett egy nagy kiállítás. Mondtam is a feleségemnek, hogy én a kisujjam sem mozdítottam meg érte (nevet.)
Szóval változtak a referenciacsoportjaid?
A nyolcvanas években sokan tömörültünk, szorongtunk a peronon. Voltak kísérletező komolyzenészek, kísérletező rockzenészek, képzőművészek, ott volt mindenki. A Fiatal Művészek Klubjában testközelben, átpasszírozva közlekedtünk egymás között.
És Dixi állt a végén.
Igen, a kijáratnál mindig ott volt. Ott voltak Barcs Mikiék is, de a Kulich Gyula tér is egy referenciacsoport számomra.
És azután ezek szegmentálódtak?
Igazából a nyolcvanas évektől mostanáig az a referenciacsoportom, akiket nem érdekel, hogy hogyan, miből meg miért, hanem csak az, hogy csináljunk meg valamit. Ha jön valaki egy tervvel, hogy ezt képzeltem el, és megvannak a megfelelő finanszírozók, és lesz rá pénz, akkor én fáradtan ülök, nézek, de nincs bennem semmi. De ha valaki azt mondja, hogy figyelj, kell csinálni egy vizsgafilmet, de nincs szereplő, nincs rá egy fillér sem, de csinálnék valamit, emberek kellenének hozzá, de nem tudom őket megfizetni: ez sokkal jobban érdekel. Érzem, hogy a dologért magáért akarja csinálni, nem valami másodlagos célja van vele, hanem fontos neki. Ezek érdekelnek, ők a referenciacsoportom.
Mit írnál a névjegykártyádra?
Azt hiszem, ’89 volt már, amikor sikerült kicsit hosszabb ideig Angliában tartózkodnom. Azt akartam, hogy tudjak venni egy saját Shure mikrofont, mire hazajövök. Mindenféle munkát próbáltam keresni. Hentesnek nem vettek fel, mert azt mondták, hogy öreg vagyok 25 évesen, végül szórólapkihordással sikerült megkeresni a mikrofon árát.
De előtte elmentem egy házhoz, akik takarítót, háztartási alkalmazottat kerestek. Nagyon kedvesek voltak. Négyszintes ház volt: a nappali volt a földszinten, konyha a másodikon, a legfölső emelet volt a vasaló-teregető szoba. Mondták, hogy kezdjem a vasalással, és jöjjek lefelé. Vasalás? Életemben nem vasaltam. Leraktam az inget, vasaltam, valahogy megfordítottam, és mikor a másik oldalát vasaltam, összegyűrődött az első. Ezzel küzdöttem, és fél óra múlva jött a nő, hogy rosszul vagyok, vagy mi van? Kéne takarítani, de én még csak a harmadik ingnél tartok. Kérdezte, hogy foglalkoztam-e már valaha ilyesmivel. Mondtam, hogy soha. Miért, mit csinál a hazájában? Elkezdtem mondani, hogy zenélek, színházban is játszom, meg filmekben is szoktam dolgozni és szerepelni. Soroltam, hogy mi mindennel foglalkozom, mire ő, hogy hagyjuk, nem érti ezt az egészet, de nagyon örül, hogy megismert, kifizeti a napomat, de ezt felejtsük el.
Szóval nem tudtam ott sem megmondani. Kéne valami pregnáns, mert ha meg tudod mondani a társadalomban, hogy ez vagy az vagy, akkor az oké. De ha azt mondod, hogy ezzel is foglalkozol, meg azzal is, akkor nem értesz semmihez, akkor semmiben nem tudtál elérni semmit.
Tehát továbbra sem tudnád, hogy mit írnál rá.
Azt írnám, hogy űrlény vagy vákuumológus, vagy valami ilyesmit. De már rég nincs névjegykártyája senkinek.
A Nirvánia után sorozat új podcastjai keddenként kerülnek ki oldalunkra. E heti vendégünk Kenderesi Gabi, a Kampec Dolores énekese , szövegírója volt. Őt itt hallgathatják meg:
