Teljes zűrzavart és értékzavart lát a magyar színházakban a hatvanöt társulat 107 előadását felsorakoztató Országos Színházi Találkozó egyik válogatója, Zalán Tibor. A költő-író-drámaíró-dramaturggal a Szabad Pécs újságírója készített interjút.
Ön korábban válogatója volt a nagy hírű Pécsi Országos Színházi Találkozónak (POSZT), most pedig KOSZT-nál látja el ezt a feladatot?
A K hangot szerencsére elhagyják a rövidítés elől. Országos Színházi Találkozó, OSZT a fesztivál neve, amelyet Kaposvárott rendeznek. Ez a felkérés nem feltétlenül arról szól, hogy olyan jól csináltam anno a válogatást, inkább arról lehet szó, hogy kellettek emberek, akik vállalják, hogy belebújnak ebbe a szerepbe, s talán kiegyeztek személyükben a politikai oldalak is.
Azt lehet tudni, hogy ki egyezett ki a válogatók személyében?
Tényleg nem tudom, mert nem érdekel. Amikor hajdan a POSZT-tól felkértek, akkor sem kérdeztem meg, hogy ki a felhatalmazója a felkérésre Hegedűs D. Gézának és Mácsai Pálnak, akikkel akkor telefonon beszéltem. Akkor most Mészáros Tibort miért kérdeztem volna? A jeles színész a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetőjeként keresett meg. Őszintén szólva engem nagyon nem érdekel ez a része ennek a bulinak – sem. Ahogy az sem érdekelt, amikor elkezdődtek ezek a háborúk a POSZT körül, ki miért osztja az észt, mert a POSZT körül is mindig volt valami zűrzavar. Nem az én ügyem. Nekem az a dolgom, hogy a legjobb tudásom szerint és tisztességem teljes tudatában kiválogassam azokat a produkciókat, amelyeket javasolni tudok egy fesztiválra.
Amennyire tudom, rövidebb idő áll a válogatók rendelkezésére. Hogy zajlik most a szemlézés?
Gyorsított munkamenetben, mert amíg a POSZT-ot Gulyás Gáborral egy éven keresztül ketten válogattuk, addig most négyen válogatjuk három hónap alatt az új fesztivált. Ez rettentő gyors tempó. Bán Teodórával, a margitszigeti színház ügyvezető igazgatójával, Lantos Anikóval, a Thália Színház fesztiváligazgatójával és Németh Ákos drámaíróval együtt teszünk javaslatot tíz nagyszínpadi és tíz kamaradarabra. A javaslataink közül hét-hét darabot választ a versenyprogramba a szervező színház művészeti tanácsa. Ez annyira nem érdekel – számomra ennél az a fontos, hogy semmit se tehetnek hozzá a kiválasztottakhoz. A függetlenek sem maradnak ki: a kritikusok céhét kérik meg arra, hogy jelöljenek egy nagyszínpadi és egy kamaradarabot, így kerül végül nyolc-nyolc előadás a versenyprogramba. Tehát két drámaíró és két menedzser válogat, szerencse, hogy sokféle érdeklődésű emberek vagyunk.
Ehhez kapcsolódóan: Pécs helyett a Vidnyánszkynak kedves Debrecenben rendeznek országos színházi találkozót
Ma, ennek az interjúnak a felvételekor Pécsett találkoztunk, és még vissza is fog térni ide, ahogy most, akkor is majd előadást nézni. Merre utazik még?
Ma Pécsett beszélgetünk? Ezt kérdezem, nem állítom; már nem mindig tudom, hol vagyok. Olyanként létezem, mint a bolygó hollandi, tehát hol itt vagyok, hol ott vagyok, de leginkább sehol. Eddig megjártam Százhalombattát, Nyíregyházát, Debrecent, Pestet természetesen, Pécs, Szombathely volt a további út. Látható, egyfolytában megyek. Hamarosan következik Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely. Amit be tudunk illeszteni a naptárba, oda elmegyünk, hogy megnézzük az előadásokat. Ez azt jelenti, április elejéig a családommal legfeljebb napközben találkozhatom, a barátaimmal szintén, amikor éppen Pesten vagyok, de ez annyira vándoréletmód, van úgy, hogy átöltözni sincs időm hazamenni.
Testhez áll önnek ez az életmód? Petőfi Sándor költő kollegájának úti levelei máig közkedvelt olvasmány, javasolhatok egy következő könyvcímet? A Zalán Tibor Úti leveleit?
Igen, igen, drága uram, de ha emlékezik, kérdezem, Petőfi hány éves volt akkor, és én hány éves leszek már az idén. Ez azt jelenti, hogy végső soron tényleg nagy kaland számomra. Így nem dicsekszem s nem panaszkodom. Az életkorom miatt panaszkodom persze, mert ki ne szeretne harmincéves lenni, vagy ha Petőfire gondolunk, akkor inkább mondjuk 23 éves. Úgy vállaltam el ezt a feladatot, hogy már tapasztaltam, tudtam, milyen lekötöttséggel jár, mennyi utazással. Abban a korban vagyok, amikor még kérhetnek tőlem, és ha kérnek, még vállalhatom-e, merem-e vállalni, avagy vállalom, merem. Nem biztos, hogy jövőre, ha valami hasonlóra kérnek, belevágok.
Az utolsó POSZT-os válogatása emlékeihez képest milyen állapotban van a magyar színházi élet? Lát változást?
Csak ismételni tudom magamat. Amikor a POSZT-válogatás után volt egy nagy ankét a Katona József Színházban, akkor ugyanezt a kérdést tette föl Veiszer Alinda: Mit tapasztalt, milyen állapotban van a magyar színház? És én akkor azt mondtam, hogy nincs olyan rossz állapotban, mint ahogy azt gondoljuk, de nincs olyan állapota sem, mint azt gondolják maguk a színházak. Eddig azt tapasztalom, hogy ilyen módon semmi sem változott. Sokkal kevesebb pénz van a színházban, de ennek ellenére a színházak működnek, és vannak kiemelkedő alkotások, tehát vannak kiemelkedő produkciók. Én eddig kettővel találkoztam mostani bolyongásaim során. Gondolom, láttam tucatnyit vagy még többet, mert később kezdtem a válogatásomat, Svédországban voltam egy ideig, de azt gondolom, hogy ilyen szinten felelőtlenség lenne még beleragadni a tanulságokba.
Semmi változást nem okozott a pénztelenség? A kultúrából a mindenkori hatalom mindig kivonja a pénzt, egy-két helyre esetleg ad címzett támogatást, ráadásnak jött még az infláció, a drága energia…
Nézze, mindketten tudjuk, hogy a produkció minősége nem feltétlenül csak pénz kérdése. De azé is! Nyilvánvalóan egy kőszínházban sokkal nagyobbak a lehetőségek, de a követelmények is tágabbak a színházzal szemben: nyilván több pénzbe kerül egy előadás színre vitele. Soha nem az volt a fő baj a színházakban, hogy kevés vagy sok a pénz a bankszámlájukon, hanem hogy nem volt elég az invenció, az ész vagy a szakmai felkészültség a pénzhez vagy a nem létező pénzekhez. Most is azt látom, most is azok a produkciók igazán jók, ahol képzett rendezők és összeszokott, jó társulat működik. Ugyanis mindenkinek van, lehet elképzelése a színházról, de nem mindenki hajlandó és nem mindenki tudja ezt átvinni a gyakorlatba. Én például soha nem rendeztem életemben – hazudok, mert kétszer mégis, de kényszerhelyzetben –, mert nem gondolnám, hogy nekem rendeznem kéne. A rendezés komoly szakma – volt. Már akkor felháborodtak, amikor a POSZT válogatása közben azt nyilatkoztam: nem tartom szerencsésnek, hogy minden színész, zenész, szobrász és szobafestő, dramaturg és portás, szerző és szerzett ember stb. rendez és rendezhet, ha erre szottyan kedve. Nem az én dolgom, ki miért és mit nyafogott a megjegyzésre – fenntartom. Hátha valaki belegondol ebbe.
Ez egy napirenden lévő kérdés?
Igen. Ahogy látom, a rendezőszakma kézművessé vált, ami nem csak a szakmában, hanem a színházak gyakorlatában válik kérdésessé, hogy kell-e egyáltalán rendezőket foglalkoztatni. Én úgy látom, hogy a magyar színházak egyre jobban szeretik a belterjességet, a semmit sem kockáztató belső langymeleget; a saját rendezőnket, a saját színészünket, a saját dramaturgunkat megbízni nem a státuszukhoz tartozó feladattal nyilván olcsóbb is… De hangsúlyozom, hogy ne tévedjünk, ez nem pénz kérdése. Egyszerűen csak kényelmesebb, egyszerűen csak annyira szétszakadt a színházi irányítás… Bocsánat, magam korrigálom: nem a színházak szakadtak szét, hanem az irányításuk szakadt szét. Ahogy a politika is bal- és jobboldalra. És nincs átjárás ezek között. Sem. Hagyjuk…
Ezt mások is érzik, akik sokat vagy rendszeresen járnak színházba. Lokális hatású színházak működnek, amelyek között szinte nincs semmi átjárás. Így látja?
Erről van szó, és hát ez a gyakorlat egyelőre megtörhetetlen. Én annak örülnék, ha mindkét oldalon – beszéljünk oldalakról, mert mind a két oldalon vannak kitűnő szakemberek – lenne szándék a közeledésre, de ezek nem lépnek be egymás színházába, nem járnak, nem látják, nem írnak egymáshoz, egymást, egymásról. A színházi szaklapok is szétestek kétfelé, ők sem írnak egymás produkciójáról. Ez olyan, mintha kétfajta színház lenne Magyarországon, holott Magyarországon egyfajta színháznak kéne lennie: jó színháznak. Ahhoz pedig az kellene, hogy mindenféle merítést elvégezzenek a szakemberek, de a szakemberek is szétszakadtak, következésképpen teljes zűrzavar van, értékzavar támadt a magyar színházakban is, s lám, az irodalomban ugyanaz tapasztalható. Micsoda véletlenek – játszom el a kérdezőnek a naivat. Aki hozzánk tartozik, az jó vagy zseniális, aki nem tartozik hozzánk, azt legfeljebb elhallgatni kell, különösképp hogyha jó, vagy akkor még inkább. Na, ez a helyzet ma, ez a nagyon, de nagyon rossz gyakorlat a helyzet vagy helyzettelenség.
Egy író mesélte, hogy amikor valami miatt nem a „saját közegében” volt, hanem az úgynevezett másik oldali csoport rendezvényén vett részt, akkor – bár volt ott nagyjából kétszáz író – közülük tízet sem ismert. Hogy ez milyen helyzet, az talán könnyen eldönthető , de tényleg ez a szokványos, tényleg így élnek manapság?
Én is bementem egy akadémiára egyszer. Egyik alkotótársam tartott székfoglalót, és a székfoglalónak a nagy részében a közös munkánkról beszélt. Ennek ellenére úgy néztek rám, olyan csodálkozva és ellenségesen, mintha a Holdról csöppentem volna éppen be, vagy még távolabbról, a Marsról. Éppen csak ki nem löktek az ajtón. Amíg ez így működik, hogy egy írónak, drámaszerzőnek, akinek hatvan könyve jelent meg, és száznál több bemutatója volt már különféle deszkákon, a belépésén csodálkoznak bárhol, akkor nagyon nagy bajok vannak. Egyszerűsítsünk: nagy a baj, hangos a törpék birodalma.
Szóval akkor azt mondja, hogy messze nem csak a teljesítmény számít, hanem az úszósapka címere a fontos?
Nem érdekelnek sem az úszósapkák, sem a címerek. Nevezzük nevén a dolgokat végre: létezik a teátrumi társaság és a Magyar Színházi Társaság. Ha bármiféle olyan ukázt kaptam volna, hogy hogyan kell válogatnom, kinek az érdekei felől kell néznem bármelyik előadást, akkor nem tárgyalok, nem vállalok semmit, hanem felállok és elsétálok. Senkitől sem fogadok el semmiféle pressziót, befolyásolást. Megismétlem: bárki bármit is mondott volna, mit és hogyan kell csinálnom, abban a pillanatban azt mondom, hogy nem vállalom. Hasonló volt a helyzet, amikor beléptem a művészeti akadémiába.
Belépett?
Hívtak, és mivel már többször hívtak, most elfogadtam. Mindenki meg volt döbbenve, hogy ezzel valamit föladtam. Föladtam volna azt a harminc éve tartó kívülállóságot! Ha kérdeznek, mindenkinek elmondom: mivel nem támasztottak semmilyen feltételt a meghívásom mellé, és én sem ígértem semmit cserébe, következésképpen ugyanott vagyok, ahol voltam. A seholban, ugyanott. Ugyanez a helyzet a színházi válogatásnál. Engem fölkértek a POSZT-ra is, erre is. Nem fogadok el semmilyen direktívát senkitől.
Az öntörvényűség ebben a helyzetben jó szerep?
Az. Nekem nem kínálkozik jobb, nem is vállalnék mást. Így lehetett az előző válogatáskor, hogy olyan előadások kerültek például a POSZT-ra, amelyek bekerülésén mindenki meg volt rökönyödve. Szarok az elvárásokra, amikor a felelősséget nekem kell vállalnom a döntésemért, ízlésemért! Bocsánat, ez indulatos volt, talán nem túl durva – mert igaz. A csalán ilyenkor az én kezemben kell legyen. Amúgy már most is láttam egy olyan előadást, amelyen, ha bekerül végül – zseniális rendezés és kitűnő társulat –, akkor mindenki meg fog rökönyödni, hogy kerülhet oda ez a színház. Eszükbe sem jut, hogy nem a színház, hanem a produkció került be a válogatásba. Címertelen úszósapkában. És minden előadás bekerülhet, ha jobb a többinél, adják elő bárhol. Ilyen felháborodásesetek mind a két oldalról mindennaposak. Úgy gondolom, nekem nem arra kell figyelnem, hogy ide-oda megfeleljek, és valahonnan simogassák meg a buksimat, hanem azt kell néznem, hogy hol csinálnak jó színházat.
Az alternatív színházak vagy a nem struktúrában létező színházak sokszor erősebb színvonalat képviseltek a POSZT idején, mint a legtöbb versenyelőadás, akadt több olyan év is, amikor a kísérő-, azaz OFF program izgalmasabb volt a versenyprogramnál. Milyen szerepet kap az OSZT keretében ez a terület?
Ehhez nem tudok hozzászólni, mert nem az én asztalom. Az sem az én asztalom, hogy nem nézhetek meg más előadást, csak amiket a színházak jelölnek. Jobban szerettem, amikor a POSZT-on még úgy volt, hogy a válogatók nem csak jelentkezéseket válogattak, hanem eldönthették, milyen előadásokat akarnak megnézni a jelölteken kívül. Bármilyen nem jelölt előadást is beválogathattak. Ez megint nem az én problémám, ez a megbízó döntése és az ő problémája, így ami a színházak problémája, az maradjon is a megbízók problémája. Nem rám tartozik. Ezek valójában kultúrpolitikai kérdések, ha létezik még ilyen, hogy kultúrpolitika, de semmiképpen sem színházi együttműködés kérdése. Én csak a válogatást vállaltam el, nem pedig azt, hogy igazságot teszek vagy osszak. Amúgy tudomásom szerint lesz alternatív színházi előadás is Kaposvárott. Kőszínház vagy alternatív színház? Én minden színházat szeretek, egyedül a rosszat nem. Az alternatívak ráadásul nagyon jól dolgoznak, és természetesen mindenkinek helye van/lenne egy színházi fesztiválon. Tőlünk azt várják a szervezők, hogy javasoljunk tíz-tíz nagyszínpadi és kamaradarabot, és ennek mi eleget fogunk tenni. Akik engem jelöltek, arra kértek, hogy nézzem meg az előadásokat, de ez a része már, hogy ki miért mit, hogyan tervezett meg Kaposvárott és Kaposvárra – ez a színházak dolga. Én nem erre szerződtem.
És önben változott valami útközben? Egykori POSZT-válogatóként és most is rengeteg előadást lát.
Színházban dolgozom harminc éve, és bejárom ezt a világot. Tulajdonképpen semmi sem mozdult meg. Idejövök és oda elmegyek, nézek, hallgatok. Találkozom barátokkal – vagy nem találkozom senkivel, olyan is van. Az érvényességem csak addig terjed, hogy beüljek egy előadásra, megnézzem. Megnézem, kijövök, vagy találkozom az igazgatóval, és beszélgetek vele, vagy nem találkozom vele. Egyiknek sincs érdemileg jelentősége. Nem befolyásol semmiféle irányba. De nem mindig találkozik ez a gondolat mindkét oldalon. Mondok egy példát régebbről. Számomra kivételesen üdítő volt Gáspárik Attila igazgató reakciója, akinél öt előadást néztünk meg egymás után a színházában, Marosvásárhelyen, még a POSZT okán. Ötször láttak vendégül bennünket, szállodát, ellátást biztosítottak számunkra. De nem tudtunk beválasztani az előadásaik közül egyet sem, holott a józan ész azt diktálta volna, hogy ilyen kedves fogadtatás után nekünk illett volna valamit javasolni tőlük. Most következik, amiért elmondom ezt a sztorit. Amikor elkezdtek támadni bennünket – mert az természetes dolog, hogy azonnal támadják a válogatókat, ha megvan a döntés –, akkor Gáspárik volt az első, aki megvédett minket. Annak a színházi embernek tűnt fel, akit én szeretni tudok ezért, mert tiszteli a szakmáját, és nem hagyja, nem kívánja feloldódni zavaros számítások között annak a becsületét.
Elsősorban pécsiként kérdezem a következőt, olyanként, aki a POSZT-okat, tényleg az összeset végigtalpalta, -gyűrte, -dolgozta, aki látta benne a jót és a rosszat is: nem sajnálja, hogy megszűnt? Vagy lépjünk tovább? Lapozzunk, felejtsük el?
Nem tudom megítélni, mi a rossz és mi a jó ebben. Talán nem is vagyok hajlandó vagy elég bátor. Én is sok POSZT-on jártam. Volt, amikor szakértőként, emlékszem, egyszer Gothár Péter egyik előadásának felkért hozzászólójaként voltam jelen – és amikor kritikai megjegyzéseket tettem, ő komolyan reagált, nem sértődötten. Válogatóként is lézengtem erre, előadásom is ment valahol, valamikor… Szóval sokszor jártam a POSZT-on, de tulajdonképpen ugyanúgy vagyok a POSZT-tal, mint minden hasonló fesztivállal: rajtam kívül álló dolog ez is. Nem én döntöttem el, hogy a POSZT létrejön, sem azt, hogy megszűnjék. Mindig jól éreztem magam, amikor itt voltam, de amikor hazamentem, akkor nem hiányzott. Én nem az a színházi ember vagyok, aki azt élvezi, hogy kisétál mint királyfi (vagy jó bohóc) a promenádra, és figyeli, ki szól ki vagy köszön be neki a teraszokról-teraszokra. Ritkán üldögéltem a pécsi Király utcában, amikor válogattam vagy amikor vendég voltam. Leginkább a szállodában dolgoztam vagy az utcákon kóboroltam, de nem voltam hajlandó kiülni az általam művészkirakatnak nevezett vendéglői teraszokra. Az ilyesmit nem szeretem. Persze a fesztivál csak így fesztivál – a vanity fairekkel. Ilyetén módon ezek szerint én nem szeretem a fesztiválokat. Egy bonmot még ideillik, ha beugrik valakinek: embere válogatja.
