A Kijev melletti, szellemi és testi fogyatékkal élők számára fenntartott kórház igazgatója felidézi, hogy mit élt át ő, a személyzet és a betegek az orosz megszállás alatt.
Február 24-én hajnali 5 órakor Marina Ganickaja távoli robbanások zaját hallotta. Rádöbbent, hogy megindult az invázió. A Kijevtől ötven kilométerre északnyugatra fekvő Borogyanka városában található, pszichés és fizikai betegeket ellátó kórház igazgatója azonnal az intézménybe sietett.
A történteket saját szavaival osztjuk meg:
Marina Ganickaja, a pszichés és fizikai fogyatékkal élő betegek számára fenntartott borogyankai intézmény igazgatója
A heteken keresztül növekvő feszültségek és a 2022. eleji lehetséges orosz invázióról szóló hírek alapján már korábban elhatároztam, hogy a betegekkel maradok, ha bekövetkezik az elképzelhetetlen; így is történt.
A kórház mintegy 350 kiszolgáltatott embernek adott otthont. Még csak hat hete dolgoztam ott, de máris közel kerültem a személyzethez és a betegekhez, akik közül sokan éjjel-nappal ápolásra szorultak.
A kórház egyik rendelője
A 250 alkalmazottunkból csak tízen maradtak: a helyettesem, egy könyvelő, egy pénztáros, több szakács és ápoló, de orvosok nem. A személyzet nagy része olyan városokban és falvakban rekedt, amelyek már aktív háborús övezetek voltak.
Az egyik megjelent dolgozó egyedül hagyta a férjét négy gyermekével. Egy másik alkalmazott nem tudta elérni 15 éves lányát, aki egy közeli, megszállt városban rekedt. Hősies emberek voltak, akik úgy döntöttek, hogy maradnak és segítenek a betegeinknek – a sérült testű és lelkű embereknek.
A borogyankai kórház egyik betege, aki egyben segédápoló is
Mindenki tette, amire képes volt, de az emberek különbözően kezelik a háborús stresszt. Nem mindenki tudja magát annyira összeszedni, hogy elvégezzen olyan hétköznapi dolgokat, mint a kásafőzés, a tűzgyújtás vagy a pelenkázás.
A háború azonnal elérte Borogyankát. Az első napon az oroszok lebombáztak egy magánházat közvetlenül a kórház mellett. A robbanás olyan erős volt, hogy semmi nem maradt a házból. Hat ember halt meg akkor. Március elején aztán az oroszok a városközpontban több magas épületet is lebombáztak. A zaj és a szagok olyanok voltak, mint maga az őrület.
Március elején légicsapás következtében megsemmisült egy lakóház Borogyanka városában
Az első számú menedékhely
Az invázió kezdetén a helyiek és a közeli falvak lakói a kórházban kerestek segítséget és menedéket. Egyes napokon akár nyolcszáz ember is lehetett itt. Voltak köztük olyanok, akik elvesztették hozzátartozóikat és otthonukat. Néhányan sebesülteket és haldoklókat hoztak magukkal.
Február 25-én felhívott egy közeli pszichiátriai kórház főorvosa, és megkért, hogy fogadjam be a betegeit. Aznap késő este nyolcvan akut beteg embert hoztak. Köztük volt 14 autista gyerek is. Az ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek nagyon érzékenyek és sérülékenyek, elviselhetetlen megpróbáltatásokat kellett kiállniuk. Ez volt a legfelkavaróbb része a munkámnak. Meg kellett nyugtatnunk őket, és meg kellett ígérnünk nekik, hogy minden rendben lesz.
Március 4-én hallottuk a rádióban, hogy biztonságos elvonulási útvonalat szerveznek a civilek számára, de soha nem jött létre ez a humanitárius folyosó. Ennek ellenére sok borogyankai lakos fehér lepedőbe burkolózott, és saját felelősségére elhagyta a várost.
Lenya, a pszichiátriai kórház betege megmutatja azt a néhány állatot, amelyekről az orosz megszállás alatt gondoskodott. „Lenya imádja az állatokat, úgy játszik a nyulakkal, mintha a saját gyerekei lennének” – mondta az egyik ápoló
A kórház mellett futó úton orosz katonai oszlopok száguldoztak oda-vissza. Néha akár ötszáz jármű is: üzemanyag-szállító teherautók, Buk rakétarendszerek, Tornado rakétatüzérségi járművek, tankok, stb.
Fájdalmas volt, ahogy a távolban a Bucsa és Makarov környéki tüzektől izzó éjszakai égboltot néztem. Rokonaim éltek ezekben a városokban. Napközben füst és tűz volt, lövések zaja hallatszott. Minden zörgött. Ijesztő volt. Egy dolog, hogy az ember megpróbál saját maga túlélni, és egészen más, hogy felelősséget kell vállalnia másokért. A betegek megragadták a gondozóik kezét, és azt kérdezték: „Már halottak vagyunk? Már vége van? Megment minket az ukrán hadsereg?”
Ukrajna térképe egy kiégett borogyankai épület ablakán
Telefontöltés autóakkumulátorral
A kórházban gyenge volt a rádióvétel. Addig hallgattuk a híreket, amíg le nem merültek az elemek. Néha mobiltelefonon fel tudtuk hívni a rokonokat. Megtanultuk, hogyan lehet autóakkumulátorról feltölteni a telefont.
Néha az ukrán katonai adminisztráció hívott fel, mondván: „Ne aggódj. Mindent megteszünk, hogy kijuttassunk benneteket. Tárgyalunk.” Ezt elmondtam a betegeknek, hogy megnyugtassam őket; így reménnyel éltek. Amikor volt mobilkapcsolat, igyekeztem aktívan fenntartani egy oldalt a közösségi médiában, hogy látható legyek, és leírhassam, milyen helyzetben vannak a kórtermek. Aztán az oroszok bekapcsolták a jelzavarót, és a kapcsolat megszűnt.
A borogyankai kórház egyik betege
Az invázió előtt a kórház legfelső emeletén tartották az erőszakos pszichiátriai betegeket, elszigetelt szobákban, állandó felügyelet mellett. Február 24. után egyszerűen nem volt elég ápoló, így ezek a betegek felügyelet nélkül maradtak. Ajtókat törtek be, kóboroltak a kórházban.
A heves bombázások idején mindenki lement a pincébe. Szűk volt ugyan, de mindenki befért. Ültünk, feküdtünk és álltunk egymáshoz préselődve. Egyesek sírtak, mások gyászoltak.
Azok a betegek, akik a többieknél alkalmasabbak voltak erre, azt a feladatot kapták, hogy vigyázzanak a társaikra. Voltak, akik elszöktek. Elbújtak, végül visszatértek. Azt mondták, hogy megijedtek a robbanásoktól. Az egyik betegünket megölték a becsapódások. Az első napon elszökött, és miután az oroszok elhagyták Borogyankát, holtan találták. Két beteg még mindig nem került elő.
A háború első napjaiban még volt áram a városban, de a fűtőmű dolgozói elmenekültek, így nem volt fűtés. Volt pár palack gáz a kályhához, de ez csak néhány napra volt elég.
A borogyankai pszichiátriai kórház pincéje az a hely, ahol a személyzet és a betegek menedéket találtak a heves bombázások alatt
Morzsákat ettek
Olyan hideg volt odabent, hogy minden megfagyott, a szádból pára jött, és a lábad sosem tudott átmelegedni. Néha főztünk zabkását, borscsot, húst. Volt saját csirkénk, de több kenyeret senki sem tudott szerezni. Volt olyan, amikor egy kenyeret kis darabokra téptek és szétosztottak. A betegek összeszedték a morzsákat, és lenyalták a tenyerükről. Nagyon nehéz volt. Nem tudtam, hogyan etethetnénk jobban az embereket, és hogy meddig bírjuk még.
Eleinte a kórház területén lévő kútból gyűjtöttünk vizet. Aztán kezdtek jönni az orosz katonák, és addig szivattyúzták a saját szükségleteikhez, amíg el nem fogyott. Minket a kerítés mögötti tó mentett meg, amiből vizet vettünk. Felforraltuk, de sokan bélfertőzést kaptak. Szerencsénk volt, hogy voltak megfelelő gyógyszereink.
Ágyhoz kötött beteg az egyik szobában
Vízre volt szükség a mosdókhoz, a higiéniához és az ágyhoz kötött betegek ellátásához. A vizet felmelegítettük a mosakodáshoz, és forró vizes palackokat helyeztünk a betegek ágyába, hogy legalább egy kicsit felmelegedjenek.
A kórház területén volt egy tanya: harminc tehén, egy ló, egy kecske, nyulak, csirkék. Az állatokkal való kapcsolat pozitív hatással van a betegek pszichológiájára. Mi etettük és gondoztuk az állatokat, és fejtük a teheneket.
Lidia Ivanovna, egy beteg, aki szeret énekelni, és verseket ír
Kadirov emberei
Március 5-én 450 ember volt a kórházban, amikor az orosz katonák terepjáróval áttörték a kaput. Több mint hatvan agresszív csecsenföldi kadirovista volt. Körberohanták a kórházat, berúgták az ajtókat, betörtek az ágyhoz kötött betegek szobájába. Azt mondták, ha találnak katonát vagy fegyvert, darabokra vágnak.
Fegyverrel fenyegetve a betegeket a kórház udvarára vitték őket. Engem középre parancsoltak, rám szegezték a fegyvert, miközben az egyik katona filmezett. Megkérdezték tőlem: „Maga náci?”
Azt válaszoltam: „Ukrán vagyok! Ha azt akarják tudni, hogy hazafi vagyok-e, akkor igen. Szeretem a hazámat.”
A csecsen folytatta: „Nem azért jöttünk, hogy megöljük magukat. Azért jöttünk, hogy megszabadítsuk önöket a náci hatalomtól. Mostantól a nyugdíjasok el tudnak menni a II. világháborús győzelmi parádéra, Szent György-szalagot viselhetnek, és nem lesz többé nácizmus az országukban.”
Ezután a katonák azt követelték, hogy a kamera előtt köszönjem meg Vlagyimir Putyin orosz elnöknek „a nácizmus alóli felszabadulásomat”. Láttam, ahogy a fegyverek lézercélzóinak vörös pontjai átsuhannak a betegek fölött; néhányan sírtak a félelemtől.
Szerjozsa, a borogyankai intézmény páciense autodidakta művész, Madonna arc nélkül című festményét mutatja
Akik nem élték túl
A kadirovisták megtiltották az embereknek, hogy elhagyják a kórház területét, mondván: „Ha kimentek, lelövünk”, és aláaknázták a környéket. Katonai felszerelések, aknavetők és mesterlövészpuskák voltak körülöttünk. Könyörögtem nekik, hogy legalább a gyerekeket engedjék ki, de nem hagyták. A betegek emberi pajzsként szolgáltak.
A megszállás alatt 13 ember halt meg a kórház területén. Voltak köztük helyi lakosok és betegeink is. Többnyire a nehéz körülmények miatt legyengült emberek voltak. Kézzel készített kereszteket készítettünk, hogy megjelöljük, kit hol temettek el. A helyettesem és én betekertük a betegeink holttestét, és a fagyott földbe temettük őket. Örökké emlékezni fogok arra a napra.
Március 13-án kinéztem az ablakon, és láttam, hogy sárga buszok hajtanak kint. Megkezdődött az evakuálás. Mielőtt elindultam volna, minden állatot elengedtem, hogy élelmet találjanak.
A falon diplomák és kitüntetések lógnak Makszim ágya fölött, aki a kórház egyik betege, és akit édesanyja még gyermekkorában elhagyott. Azóta is keresi
Az oroszok felsorakoztak, és nézték, ahogy felpakolják a buszokra a betegeket. Két súlyos beteg meghalt az evakuálás káoszában, míg a többieket Ukrajna különböző régióiba vitték – vagy túlzsúfolt kórházakba, vagy a családjukhoz.
Miután biztonságba kerültem, kapcsolatba léptem a családommal, és megtudtam, hogy a falum még mindig megszállás alatt áll, valamint a házam megrongálódott. A szüleim a pincében bujkáltak az ágyúzások elől, a férjem és a fiam pedig a jeges folyóban úszva menekült el.
Egy ló a kórház területén
„Mikor jönnek értünk?” – ezt a kérdést hallottam a legtöbbször a betegeimtől az evakuálást követően. Sokan nem viselték jól, hogy távol kell lenniük Borogyankától. Reggel 5 órától kezdtek el telefonon hívogatni. Aggódtak, hogy a kórház soha nem fog helyreállni. Több mint húsz beteg nem tudott új helyre költözni, és meghalt.
A visszatérés
A Kijevért vívott csatát elveszítve az orosz csapatok március végén visszavonultak. A visszafoglalás után visszatértem az épületbe, ahol szeméthegyeket és kifosztott szobákat láttam. A kórház folyosóin kecske kószált, a lovunk az udvaron galoppozott.
Nyáron a betegek visszakerültek a pszichiátriai otthonba. Most néha aggódva kérdezik, hogy visszatérnek-e az oroszok. Sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy fel kell tölteniük a kenyérkészleteiket, amit az éjjeliszekrényükben rejtegetnek.