Karantén-család

Csak azt látták, hogy az utcán kéreget cigit és sört még a kilencedik hónapban is. A szociális munkások is csak a magzatot akarták megmenteni, hátha őt még időben sikerülhet. Nem úgy, mint az anyját, akit mindenki magára hagyott a bajban.

„Milyen anya az ilyen?”

Van egy iskola. Odajár a három csibe (értsd: lányaim) közül kettő. A szülők egymásnak estek a közösségi oldalán. Történt, hogy mikor az Emmi bejelentette az általános iskolák újranyitását, az anyatigrisek egy része annak adott hangot a neten, hogy azért a járványadatok nem túl megnyugtatóak, úgyhogy ők még nem engedik vissza a gyerekeiket, örülnének, ha lehetne digitálisan is folytatni a tanítást, tanulást. Erre viszont azok, akik visszaengedték csemetéiket, negatív megkülönböztetést vizionáltak, mert hogy az ő gyermekeikre nem tud majd a pedagógus úgy odafigyelni, ahogy az illik, ha közben ott a laptopja is, és abba is magyaráz az otthon ülőknek. Szó szót követett a kommentháborúban, a végére egészen elfajult a dolog. „Te nem is vagy anya, ha visszaengeded a suliba a gyereked”, és „Te milyen anya vagy, ha arra nem vagy képes, hogy otthon a pedagógus helyett tanítsd őt?”. Végül az egyik szülő feljelentette az iskolát, mert a fenti hozzászólás-cunamiból azt szűrte le: itt a tanárok meg akarják tagadni a munkát. Befenyítették hát a pedagógusokat fentről: ha mégis bekapcsolva marad az a laptop, annak súlyos következményei lehetnek rájuk nézve.

„Anyának alkalmatlan”

Van a városunkban egy nő. Mindig ugyanott szokott üldögélni, az üzletsor előtt. Sört és cigit kéreget. Tavaly is ezt tette, amikor elkezdett gömbölyödni a hasa. Az emberek mérhetetlen megvetéssel mentek el mellette, a város közösségi oldalain hosszú litániák születtek, hogy milyen anya az ilyen, akinek előbbre való saját rongyos szenvedélye, mint a gyermeke egészsége. Csak néhányan vették a fáradságot, és ültek le vele beszélgetni. Azoknak elmondta, hogy ő Sissy leszármazottja, és már vár rá a nagy örökség, egy szép kastély, de most veszélyben van, mert el akarják venni a gyermekét. Azaz a gyermekeit, akik fiúk lesznek. Legalábbis ebben reménykedik, ezért issza a sok-sok sört. Nem lehetnek lányok, az tragédia lenne. (Hogy miért, az később derült csak ki.)

A családsegítő emberei állandó készenlétben álltak, hogy ne az utcán szüljön, megfelelő időben kórházba kerüljön. Ez meg is történt. Vidéken adott életet a gyermekének, aki kislány lett, és akit a születése után nem sokkal elvettek tőle. Mert anyának alkalmatlan. Azóta megint ott üldögél, ahol korábban, és megint cigit vagy sört kér. És még mindig reménykedik az örökségben, egy jobb életben, ahol minden másképp alakul, mint az a valóságban történt. Ahol nem lesz családon belüli bántalmazás áldozata, ahol nem kényszeríti rá az anyja, hogy áruba bocsássa a testét, ahol van valaki, aki segít rajta és megmenti még időben. Ahol nem kell elszakadnia a világtól teljesen az elméjének, mert az nem olyan torz és brutális, hogy erre kényszerüljön. Egy másik, egy jobb világban, ahol mindez nem történik meg vele, lehet, hogy anyának sem lett volna alkalmatlan.

„Az anyák halhatatlanok”

Van egy vers, ami így kezdődik. Kicsit giccses, de anyának ez volt a kedvence, ezt szavaltam neki mindig anyák napjára. Huszonegy évvel ezelőtt, a kórházban is, ahol a testéből kilógó sok csőtől nem tudtam megölelni, úgyhogy csak a kisujját fogtam meg, annak idején így tanultam meg járni is.

Azóta megszülettek a lányaim és néha kérdeznek a mamáról, én meg, mint egy járni tanuló, csetlő-botló totyogó próbálom a legjobb szavakkal összefoglalni léte lényegét, leírni a mosolyát, ölelését. Nyilván minden egyes alkalommal felsülök ebben. A legnagyobb csibe viszont őrá emlékeztet. A szeme, az intelligenciája, a termete, a beszélőkéje, mindene. Az online oktatásnak hála idén egy számára új verset talált magától a neten, és azt mondta el anyák napjára. „Az anyák halhatatlanok. / Csak testet, arcot, alakot/ váltanak; egyetlen halott/ sincs közülük; fiatalok,/ mint az idő./ Újra születnek / minden gyermekkel; megöletnek / minden halottal – harmadnapra/ föltámadnak, mire virradna…” (Ratkó József: Zsoltár)

A zuhanás

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben...”

Mostanában egyre többször zakatol a fejemben ez a jelenet Kassovitz Gyűlölet című filmjéből. Mindenhol csak a minden rendben, nem hagynak magára senkit, mindenkit meggyógyítanak mantrái visszhangoznak, miközben a valóság ennek szöges ellentétét mutatja.

„Csak egy macska”

Nálunk a halál kézzelfogható, rideg valósága cáfol rá a fenti mantrára. A macskánkat hetekig hordjuk kezelésre, elvileg csak egy tályoggal, mire felkeresünk egy másik állatorvost is. Ő az, aki elmondja nekünk, hogy nincs minden rendben, mert ez nemcsak egy tályog, hanem daganat, ráadásul olyan helyen, ahol nem tudja megoperálni. Persze, lehet mondani, hogy csak egy macska (volt – még szokni kell a múlt időt), de a csibék (azaz az 5, 7 és 9 éves lányaim) számára életük szerves része (volt) már kicsi koruktól. Bundás, dorombolós, nyávogós, egerésző (és olykor sajnos madarászó) családtag. Szóval a három csibének az állatorvosi rendelőben szakadt meg a minden rendbenben való hite. És a szívük is.

„Rákkutató leszek, és halhatatlan cica”

Úton hazafele aztán a legnagyobb, miután kihüppögi magát, elmondja, hogy feladja híres hollywoodi színésznői karrierjét (vagy legalábbis annak álmát), a középső is rákontráz, ő is lemond arról, hogy fodrász vagy kertész legyen, és annak szentelik az életüket, hogy rákkutatóként feltalálják végre ennek a gyűlöletes betegségnek az ellenszerét. Amikor a harmadikat, a legkisebbet kérdezik, hogy és te mi leszel, ő azt mondja: cica, de egészséges és halhatatlan.

Majdnem csodákra képes az összefogás a bajban, de csak majdnem

Üzenetet kapunk az iskolától. Segítségre van szüksége az egyik családjuknak, mert leégett a házuk, a négy gyerek (mind a négy náluk tanul) édesanyja életét veszítette a tűzben. Még aznap ruha- és tartós élelmiszergyűjtés indul, a város éttermei egymás után jelentkeznek, hogy melyik héten tudnak felajánlani ingyen étkezést a családnak. Csoport is alakul a közösségi oldalon, ahol rendszerezik, ki milyen segítséget, támogatást tud nyújtani, közben szakemberek jelentkeznek, hoznak építési anyagot, elhordják a romokat, és elkezdik újra felépíteni a házat. Hogy az apa és a négy gyerek visszakapja az életét, vagy legalábbis azt, amit visszakaphatnak belőle anya nélkül.

Egy városnyi halál

Közben megdől a napi COVID miatti halálozási rekord. Mára annyi életet veszítettünk csak itthon, mint amennyien például Tatát lakják. Egy egész városnyi ember, akik többek voltak puszta számoknál és alapbetegségeknél.

Akik éreztek, szerettek, és akiket viszontszerettek. Akik nem érdemelték meg, hogy lélegeztetőgépre kötve, teljesen egyedül, mesterséges kómában érjen véget életük. Ezt senki sem érdemelné meg. Móni sem.

Fészek a családokért

Móni egy olyan civil egyesület csapatának volt a belső motorja, amit nevelőszülők alapítottak már több mint negyed százada, mert a saját szemükkel látták, hogy elkél az állami gyermekvédelmi rendszernek a segítség. Fészek Gyermekvédő Egyesület néven a tettek mezejére léptek hát: nevelőszülői hálózatot hoztak létre, és átmeneti gyermekotthont alapítottak. Utóbbiba sokszor az utcáról csengettek be a bajba jutott gyermekek (és nem ritkán: édesanyák). Azon ügyködtek és ügyködnek, amiről elvileg az egész gyermekvédelmi rendszer szól(na): hogy minden segítséget megadjanak hozzá, hogy egyben maradhassanak a családok. Kollégájukat viszont a COVID végérvényesen elszakította családjától: férjétől és újszülött kisbabájától.

„Minden annyira gyorsan történt… Március 10. környékén beszéltünk telefonon. Rekedt volt a hangod, picit köhögtél. Azt mondtad, semmiség, csak picit meghűltél – hétvégén kertészkedtél, és biztos akkor fáztál meg. Március 16-án már a kórházból írtál: be kellett menni – COVID, de a baba jól van, és biztonságban vagytok, minden oké lesz. És aztán minden annyira gyorsan történt… lélegeztetőgép, császármetszés, ima, sok-sok ima, és egyszer csak jött a hír: Móni elment, nem harcol tovább! Itt hagyta kisfiát – akit annyira, de annyira várt!"– írják volt kollégái a Fészek oldalán.

Adózni kell, nincs mese

Az egyesület adománygyűjtést szervez a koraszülött kisfiú számára, de azt kérik, hogy aki utal, az egy összegben csak 83 700 forintot utaljon. Mert ha annál többet utalnak, azután adóznia kell a fiatal férjnek, aki egyszerre lett özvegy és édesapa, akinek a koraszülött gyermeke még inkubátorban van, és akinek nincs havi 300 ezer forint megtakarítása. Sem yachtja. Amúgy minden rendben.

Talán nem számít spoilernek, ha leírom, a Kassovitz-film nem zárul happy enddel.

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben… Nem a zuhanás számít. A leérkezés.”