Balaklija külvárosában, egy út menti megállóban humanitárius segélyt kapnak a közeli Verbivka falu lakói, akiket nemrég szabadítottak fel az orosz megszállás alól. Hangulatuk nyugodt a hónapokig tartó feszült megszállás és elszigeteltség után.
Az északkeleti Harkiv városához közeli, nemrég felszabadított területeken sokak számára óriási megkönnyebbülést jelentett Ukrajna villámgyors offenzívája – és az oroszok „visszavonulásnak” nevezett menekülése.
Különösen igaz volt ez Olekszandrra, egy 53 éves volt ukrán katonára, aki elmondta, hogy az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) ügynökei hetekig fogva tartották és kínozták.
„Két akkumulátoros bilincset csaptak a kezemre. Ha hazudsz, még feljebb tekerjük, mondták” – emlékezett vissza a férfi.
Amikor ez nem vált be, veréshez folyamodtak, mondta. Ha nem reagált a fájdalomra, az csak arra ösztönözte őket, hogy még keményebben próbálkozzanak.
Információs zárlat, feszült béke
A szeptember 6-án indított ukrán ellentámadás során felszabadított civilek szerint a megszállás alatti életet áramszünetek, gyógyszerhiány, folyamatos lövöldözés és az orosz megszálló erőkkel folytatott viták jellemezték. Ezek során azokról az állítólagos nácikról volt szó, akik Oroszország szerint Ukrajna kormányát irányítják, és elnyomják a lakosságot.
A Harkivtól 120 kilométerre délre fekvő Izjumba vezető út – amelynek lélekszáma a háború előtt mintegy 45 ezer volt – magán viseli a háború nyomait. Egy lerombolt orosz Grad rakétavető roncsait látni egy bedeszkázott lakóház előtt, a kilövő felrobbant, és a benne lévő rakéták úgy szóródtak szét, mint a zsírkréták a dobozból.
Odébb, egy lerombolt híd alatt egy felborult orosz páncélozott személyszállítót látni, teste félig a vízbe merült.
Az Izjum felé vezető úton fekvő Balaklija városka külterületén a lakosok még mindig mámorosak a felszabadulástól.
„Nagyon boldogok vagyunk” – mondta egy nő, arca sugárzott, szemei ragyogtak.
A régió nagy részét a február 24-én indított invázió első heteiben foglalták el az oroszok. Izjum áprilisban esett el. A megszállás nagy részében a lakosoknak nem volt áramszolgáltatásuk, bár a gázellátás zavartalan volt.
Két idősebb ember elmondta, hogy ez idő alatt csak kétszer érkezett gyógyszerszállítmány. Egy helybéli hozzátette, hogy az orosz katonák feltörték a bankautomatákat, és legkevesebb egy alkalommal nemi erőszakot követtek el, amiért az érintett katonákat kivégezték.
Nágya, aki azután költözött a harkivi régióba, hogy Oroszország szeparatista háborút szított szülőföldjén, a kelet-ukrajnai Donbászban, a hónapok óta tartó stressz után nyugodtnak tűnt.
„Ez a második alkalom, hogy átélem ezt” – mondta.
A megszállás alatt a helyieknek az áram-, az internet- és a mobilszolgáltatás leállása miatt alig volt információjuk Ukrajna többi részéből. Egy 34 éves férfi Izjumban elmondta, hogy több civil is meghalt aknavetőtűzben, miután egy közeli dombra merészkedtek, hogy megpróbáljanak mobiltelefonjukkal rákapcsolódni a hálózatra.
Ugyanez a férfi, aki a biztonsága érdekében kérte, hogy ne nevezzék meg, elmondta, hogy aknatűz közepette temette el egy barátjával annak feleségét.
„Tél volt – mondta. – Aztán jött egy olyan időszak, amikor a veteményágyásokba temettük az embereket.”
Az ukránok közül sokan elmesélték, hogy feszült béke uralkodott köztük és a megszálló erők között, akik között orosz katonák és az ukrajnai orosz ellenőrzésű szakadár alakulatok egységei voltak.
Három idős asszony az Izjumon keresztülfolyó folyó partján állva nézte, ahogy az ukrán csapatok átgördülnek egy pontonhídon.
Egyikük felidézte, hogy vitatkoztak az orosz katonákkal, akik azzal gúnyolódtak rajta, hogy „A Majdanon táncoltatok”, utalva a kijevi térre, ahol a tüntetőmozgalom letáborozott, amely később elüldözte Viktor Janukovics akkori oroszbarát elnököt.
„Azt válaszoltam, hogy túl öreg vagyok a tánchoz” – mondta.
Vitalij Kazaku, egy bőrdzsekis fiatalember a Balaklija melletti humanitárius segélypontnál állt sorba. Az orosz megszállókkal való viszonyt „többé-kevésbé nyugodtnak” jellemezte.
„Még köszöntünk is egymásnak” – emlékezett vissza.
Ihor, aki az Izjum folyó partján egy háborúban megrongálódott lakóházban lakik, szintén többnyire udvarias viszonyról számolt be az Oroszország által támogatott szeparatista milíciaegységgel, amely az épületéhez közeli polgári lakóházban vert tábort.
Most az épület körüli terület tele van katonaruhával, sisakokkal, sőt még páncélokkal is, arról tanúskodva, hogy az orosz erők milyen sietve menekültek az ukrán támadás elől.
Ihor azonban azt mondta, hogy egy olyan titkot nem fedett fel előttük, amely könnyen az életébe kerülhetett volna: fia az ukrán hadseregben szolgáló altábornagy, aki korábban a szakadárok ellen harcolt a luhanszki és donyecki területeken.
Ha a szeparatisták tudtak volna erről, valószínűleg bebörtönözték és megkínozták volna – mondta Ihor.
Olekszandr története
Olekszandr 53 éves, 2014-ben az ukrán Szarmat zászlóalj egyik hírszerző egységének őrmestereként szolgált, és az Oroszország által támogatott szakadárok ellen harcolt az azovi-tengeri Mariupolban.
Nyugodt hangon beszélt és mosolyogva állt a fiával közös fotóhoz, majd egy pillanatra könnyekben tört ki, amikor az orosz megszállás alatt szerzett tapasztalatairól beszélt.
Kezdetben bujkált, miután Oroszország megszállta a területet. Hogy előcsalogassák, az orosz katonák letartóztatták a fiát, és egy verbivkai iskolában tartották fogva, amelyet főhadiszállássá és börtönné alakítottak át.
Olekszandr elmondása szerint több napig tartották fogva, de aztán „jó magaviseletért” szabadon engedték.
Később maszkos férfiak jöttek érte. Hetekre bebörtönözték körülbelül harminc másik férfival együtt egy rendőrőrsön.
„Kevés volt az oxigén, kevés a levegő” – mondta.
Amikor az elektrosokk nem használt, az orosz tisztek elkezdték verni.
„Egyikük kérdezett, három pedig ütött” – mondta. Az oroszok megpróbáltak információt szerezni az ukrán hadseregről.
Olekszandr azonosította az egyik FSZB-tisztet, akinek szerinte Robinson volt a fedőneve.
Végül szabadon engedték – szerinte kora miatt –, de csak azzal a feltétellel, hogy kéthetente jelentkezik.
Szeptember 14-én Olekszandrnak vissza kellett volna térnie az iskolába, ahol az oroszok állomásoztak. Az épület a legutóbbi harcok után gyakorlatilag romhalmazzá vált, egyetlen lőszeresláda és két kiégett orosz autó tanúskodik a megszálló erők egykori jelenlétéről.
Egy helyi nő elmondta, hogy egy szomszéd nőt ott tartóztattak le, állítólag miután tizenévesek mondtak valamit az oroszoknak róla. Vitalij Kazaku arról is beszélt: hallotta, hogy az oroszok ukrán veteránokat börtönöznek be, először az iskolában, majd később Balaklijában.
Szisztematikus erőfeszítés
Úgy tűnik, hogy ezek az őrizetbe vételek egy rendszerszintű orosz erőfeszítés részét képezték, amelynek célja az ukrán állampolgárok célba vétele és letartóztatása volt.
A Szabad Európa egy Izjumban lévő orosz ellenőrző ponton – amelyet a jelek szerint a 204. lövészhadosztály csapatai használtak – egy esőáztatta jegyzetfüzetet vizsgált meg. Az egyik oldalon a hadosztály 4. zászlóaljához tartozó járművek voltak felsorolva.
Más oldalakon fényképek és a letartóztatandó helyi lakosok adatai szerepeltek. Az egyik fénykép egy mosolygós nőt ábrázolt, aki a mellé írt szöveg szerint „sötét napszemüvegben mozog”, és „egy Pável Kravcsenko nevű férfi kísérheti”.
„Ukrajna által ellenőrzött területre próbál majd eljutni” – tette hozzá a feljegyzés szerzője.
Egy másik oldalon egy férfit ábrázolnak, aki mellett következő felirat szerepel: „Felfedezéskor őrizetbe venni. Forduljon a 2. számú iskolához, a Kazan fedőnevűhöz”, ami nyilvánvalóan egy ottani FSZB-ügynökre utal.
Bár ukrán tisztviselők már vizsgálatot indítottak a területen a megszállás alatt elkövetett állítólagos orosz háborús bűnök ügyében, egyes helyiek további rossz hírekre készültek egy olyan háború közepette, amely már sok ezer emberéletet követelt. (Pénteken meg is érkezett a rossz hír: az ukrán hatóságok szerint több száz embert rejtő tömegsírokat találtak Izjum környékén.)
„Soha életemben nem láttam ennyi halottat – mondta a Szabad Európának egy neve elhallgatását kérő izjumi férfi. – Még reményt sem fűzök hozzá.”
