Az övezet mindig is apró és zsúfolt területnek számított, jóformán valódi kijutási lehetőség nélkül, de az ott-tartózkodók világa mostanra még inkább szűkült a harcokkal.
A mintegy negyven kilométer hosszú és hét kilométer széles enklávénak az izraeli katonák nagyjából a harmadát vonták az ellenőrzésük alá az utóbbi hónapban, így a fennmaradó részben zsúfolódott össze több mint kétmillió ember.
Izrael azután indított háborút, hogy a Hamász fegyveresei a határkerítésen áttörve október 7-én 1200 embert megöltek, és mintegy 240 túszt ejtettek. Azóta a gázai műveletekben a helyi hatóságok tájékoztatása szerint már több mint 13 ezer civil vesztette életét. A Hamászt többek között az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetnek minősíti.
A helyzetet nagyban nehezíti, hogy miközben más háborúkban, például Ukrajnában, a civilek nagyrészt el tudnak menekülni a harcok sújtotta körzetekből, a palesztinok számára egyelőre nincs ilyen opció.
Az AP amerikai hírügynökség már október közepe óta nyomon követ négy, túlélésért küzdő helyit.
Ehhez kapcsolódóan: Életbe lépett a négynapos tűzszünet a Gázai övezetben
Hoszein Ovda ENSZ-dolgozó
A férfi minden megtakarítását új családi otthonuk építésére fordította, a munka két éven át tartott. Épp október 7-re tervezték a beköltözést.
Aznap reggel az Izraelre kilőtt rakéták zajára ébredtek, és Hoszein Ovda első gondolata az volt, hogy el kell halasztaniuk a költözést.
Az ENSZ palesztinokat segélyező szervezetének (UNRWA) munkatársát körülvevő világ nagyon gyorsan széthullott. Lakásuk megsemmisült egy légicsapásban, egy másikban meghalt az egyik legjobb barátja.
Egy héttel a háború kezdete után két autóval, kéttucatnyi rokonával együtt megérkeztek Hán Júniszba, ahol a világszervezet menekülttáborában kaptak helyet. A létesítményben nincsenek ágyak, matracok, nincs ivóvíz, több mint 22 ezer emberre csupán 24 fürdőszoba jut. „Távoli álom a zuhanyzás” – mesélte.
Ovda október 29-én megtudta, hogy izraeli légitámadás érte a gázavárosi Dzsabalíja menekülttábort, tíz családtagja életét vesztette.
Alig találták meg a holttesteket, rendes temetés szóba sem jöhetett, nem volt idő a gyászra.
„Lélegzünk, de ezt leszámítva az élet minden más jelét elvesztettük” – fogalmazott.
Aszad Aladdin író
Aszad Aladdin a háború első napjaiban elhagyta a határ közelében lévő otthonát. A 33 éves író számos különböző publikáción dolgozott, elsősorban művészetekkel és a gázai politikai-társadalmi dinamikával foglalkozott. Jelenleg a fegyveres konfliktust dokumentálja.
Családjával úgy döntöttek, hogy délre húzódnak, azonban anyja tanácsára három csoportra váltak szét, hogy ha valami tragédia történik, biztosan legyen köztük olyan, aki túléli. Október 13-án indultak útnak, apja az övezet középső részét vette célba, a nővére Gázavárosban maradt, ő pedig anyjával és másik nővérével Rafahba utazott, az egyiptomi határ közelébe. Házigazdáik végül arra kérték, hogy távozzon, ugyanis attól tartottak, hogy Aladdin filmezése bajba sodorhatja őket. Innen átköltözött rokonaihoz a városban, de ők is arra kérték, hogy hagyjon fel a munkájával.
A háború tizedik napján arról számolt be, hogy a kis lakásba bezsúfolódva főként arra fókuszálnak, hogy ivóvizet szerezzenek, és üzemanyagot a generátor működtetéséhez, hogy tudják tölteni a telefonjaikat, miközben takarékoskodnak az élelemmel, napkeltétől napnyugtáig böjtölve.
A telekommunikációs hálózatok zavaraival gyakorlatilag megszűnik a kapcsolatuk a külvilággal. Amikor az első lekapcsolás után 36 órával helyreállt az internetszolgáltatás, az szavai szerint olyan volt, mint a lélek visszatérése a testbe.
Elmondta, hogy elsírta magát, amikor sikerült elérnie a családját. „A kommunikáció fontosabb az evésnél és az ivásnál” – vélekedett.
Kétségbeesett düh: Izrael- és palesztinbarát tüntetések világszerte
Szálem el-Rajjesz újságíró
A férfi 13 éves lánya sikoltozására és a Hamász rakétáinak hangjára riadt október 7-én. Megölelte a lányát, majd azonnal a telefonjáért nyúlt.
El-Rajjesz az övezet toronyházainak tetejéről átlátott a határkerítésen, ahol palesztin fegyveresek több izraeli település felett is átvették rövid időre az ellenőrzést. Ennek kapcsán azon gondolkozott el, hogy nem lehetne-e csak kicsivel kibővíteni az enklávé területét, azonban az izraeli válaszcsapásokkal ennek épp az ellenkezője történt.
Sokan meghaltak, tömegek kényszerültek lakóhelyük elhagyására, de a romok eltorlaszolták az utakat.
A riporter és felesége is hátrahagyta otthonát, gyerekeikkel együtt Hán Júniszban kerestek menedéket, ahol a férfi egy kórház mellett táborozott le, és az autójában alszik, hogy meg tudja örökíteni a közelben zajló eseményeket, a többiek pedig átmeneti szálláshelyre kerültek.
El-Rajjesz mindennap találkozik feleségével és gyerekeivel, illetve többször elautózott Gázavárosba is, hogy megnézze, áll-e még a házuk. Utoljára november 1-jén járt ott.
A tér beszűkülése elmondása szerint elkezdte kikezdeni az idegeit. „Nem pusztán a fizikai tér szűkül be, hanem a privát terem is” – jelentette ki.
Ajah al-Vakíl jogász
Ajah al-Vakíl azok között van, akik nem voltak hajlandók távozni Gázavárosból. Az ügyvéd a női jogokért kampányol, a rendkívül konzervatív társadalomban meglehetősen nagy ellenszélben.
„Nem fogunk elmenni, nem fogjuk megadni nekik azt, amit akarnak” – húzta alá.
A nőt és családtagjait, köztük részlegesen lebénult apját végül elűzték otthonukból a légicsapások. Azt mondta, úgy tűnt, mintha a bombák őket kergetnék. Apja kétszer is arra kérte őket, hogy hagyják hátra meghalni, és mentsék a saját bőrüket.
Először az al-Sifa kórházban kerestek menedéket, amely alatt az izraeli hírszerzés szerint a Hamász egyik fő parancsnoki központja található, majd néhány nappal később átküldték őket egy másik egészségügyi intézménybe, onnan pedig egy harmadikba.
November 4-én arról számolt be, hogy visszatértek az al-Sifába, és legnagyobb vágya egy nagy pohár víz, ugyanis mindössze pár korty jut naponta. „Össze akarok omlani, de még ehhez sincs energiám” – folytatta.
November 7-én közölte, hogy sem a kórház, sem pedig a délre távozás nem tűnik biztonságosnak. Egy barátjának azt írta aznap SMS-ben, hogy „hiányzol, drágám”, azóta nem tudni róla semmit.