Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

BAZ-ban minden szitu kemény - így lesz a katasztrófaturizmusból érzékenyítő túra


"Mi mennyi idő múlva lennénk fatolvajok, ha itt lennénk egy hétig? Mit lopnánk? Cigit, wifit, kaját?" - kérdezi az Age of Hope vezetője.

Budapesti önkéntes gimnazistákkal táboroztat szegény gyerekeket. Nem szereti a díszcigányokat, és a közmunka szerinte csak konzerválja a szegénységet. Tóth Ákos, az Age of Hope alapítója szerint a közmunkában van kraft és lehetőség csak éppen nem így. Az alapítvány vezetője szerint a dizájnerdrogok letarolták a magyar vidéket, egyes falvak legszegényebb részeit szinte zombiapokapitikus jelenetté változtatta az olcsó cucc. A gyermekvédelmi szakember azt is elmondta, miről álmodnak most a nyomorban élő gyerekek. Interjú.

Hogy lesz egy soproni punkból, aki súlyosan súrolja a határokat, végül gyermekvédelmi szakember?

A véletlennek is van hozzá köze, kényszerpályaként indult egy súlyos baleset után, hogy a gyerekvédelem kellős közepébe kerültem. Aztán valahogy nagyon megszerettem az ottani légkört. Láttam, hogy hasznos tevékenységet lehet művelni hosszú távon. Akkor 19-20 voltam. De, az hamar kiderült, hogy abból nem élünk meg Sopronban a '90-es évek vége felé, úgyhogy masszőr iskolába mentem, utána masszőrként is dolgoztam, és azóta is folyamatosan. Jellemzően válogatott sportolókkal foglalkozom, mellette folyamatosan dolgozom gyerekvédelmi intézményben, és itt az Age of Hope Alapítvány.

A gimnazista önkéntesek minden ajándékot saját maguk csomagoltak be a rászoruló gyerekeknek.
A gimnazista önkéntesek minden ajándékot saját maguk csomagoltak be a rászoruló gyerekeknek.

Hogyan tudod összeegyeztetni mindezt?

Heti két-három napot foglalkozom masszázzsal. A válogatottak jellemzően – korosztályos válogatottakról beszélünk – tanítási szünetekben vannak. A nyár kicsit nehézkes, mert az alapítványnak akkor vannak a táborai. Az a legszorgalmasabb időszak. Előző nyáron körülbelül hétszer aludtam a saját ágyamban három hónap alatt.

Ezen kívül szükség van a válogatottból érkező fizetésre is, de mellette az Age of Hope vállalásai is nagyon fontosak. Az idei nyár elég csonka volt anyagilag, nem volt válogatott, csak egy rövid összetartás. Be kellett zárni a praxist is pár hónapra, többet voltam otthon, de az alapítványunk tudta hozni azt a táborszámot, amit akartunk. Az első két horvátországi táboroztatás sikerült, a harmadik turnus a korona miatt nem jött össze. Hála istennek, jövőre le tudjuk nyaralni azt az összeget, amit fizettünk a szállásért. Nem buktunk semmit, csak élményt.

Az alapítvánnyal nagyon sokat mozogtok Borsodban. Miért pont BAZ-ba mentek gyerekeket menteni?

Borsodban minden szitu durva. Az alapítvány előzménye valójában az, hogy a vörösiszap-katasztrófa idején olyan energiákat sikerült egy emberként, szervezeti egység nélkül lehívnom már Budapesten és Sopronban is, hogy érdemes volt erre egy szervezetet létrehozni, tudatos formába önteni, így született az Age of Hope. Ezért szerepel az alapító okiratunkban az is, hogy ha ilyen helyzetek vannak, az Age of Hope odarakja magát. Gyermekvédelmi alapítványnak hívnak minket, de ezen kívül benne van egy krízisre gyorsan reagálni tudó szakasz is az alapító okiratban. Ha pedig Sopronból Budapestre kerülsz, értelemszerűen közelebb kerülsz Borsodhoz is és az ottani problémákhoz.

Jó, de hogyan jött mégis Borsod a képbe?

Amikor először voltam Borsodban civilként láttam, hogy nem feltétlenül csak a gyermekvédelmi intézményekben van baj, hiszen ott van ruhája a gyereknek, napi ötszöri étkezés. Ott tényleg csak a táborokra, programokra, a minőségi szabadidő eltöltésére kell energiákat mozgósítani. De Borsodban konkrétan vannak települések, ahol enni kell adni. Tragédiákat láttam, akkor borzalmasan megviselt, de valamiféle immunitás biztosan kialakult bennem.

Milyen érzés volt hazamenni Budapestre?

Mindent újragondol az ember és tervezi, hogyan tud segíteni, mi az ottaniaknak a segítség? És ezt mindenképp meg kell találni. Akkor már ismertem ezeket a hiteles, helyi szervezeteket.

Önkéntesek készítik elő a Borsodba szánt ajándékokat Budapesten.
Önkéntesek készítik elő a Borsodba szánt ajándékokat Budapesten.

Az Age of Hope egy nagyon pici alapítvány, de szeretném, ha úgy működne, mint egy polip. Hozzáférek támogatásokhoz, lehetőségekhez, megvan a kapcsolatrendszer. Helyben kellenek hiteles emberek, akik ezeknek az alapoknak a kiosztását tudják vállalni. Ez mindennél fontosabb, hiszen ezekért a támogatásokért mi felelősek vagyunk.

Hogyan találsz ilyen embereket?

Nagyon nehéz. Lassan tíz év tapasztalatából az maradt meg, hogy mindig valahogyan visszakeveredünk a szakmához. Pedagógus kollégákkal, iskolákban, szociális területen dolgozókkal, védőnőkkel, több önkormányzattal vagyunk kapcsolatban. Tehát megvannak a már kitaposott utak. Voltak csalódások. Ha nem férek hozzá egy faluhoz, mert az uzsorás önkormányzati képviselő akarja behúzni ezeket az adományokat, akkor ezekkel nem tudunk mit kezdeni. Ha helyben nincs nekem hiteles segítőm, akkor sajnos el kell engednem egy falut.

Sok ilyen volt?

Volt persze, nagyon sok.

Legmegrázóbb élmény?

Szerintem minden területen dolgozó alapítványi vezetőnek vagy önkéntesnek megrázó, hogy novemberben, februárban egy szál pendelyben jön elé egy gyerek a sáros, fagyos úton. Ezt ezerszer látjuk. De a 12 éves terhes lánykától kezdve rengeteg ilyet tudnék mondani.

van falu, ahol most, a dizájnerdrogok megérkezése után a főutcán zombifilmekbe illő jeleneteket lehetne forgatni. Az emberek rettenetesen lepukkant, elhanyagolt környezetben, mint a zombik, úgy bóklásznak. Ötösével, tízesével. Ezt sose felejtem el.

"A nagyokosok azt mondják, hogy meg kell őket tanítani halászni és nem halat kell adni. Imádom ezt, igazuk is van. Csak ebben a tóban kurvára nincs hal!"

Hogyan tudsz ezeknek a gyerekeknek, embereknek segíteni? Egyáltalán hogyan lehet jól segíteni rajtuk?

Borsodban jellemzően tárgyi adományokkal. Amire mindig a nagyokosok azt mondják, hogy meg kell őket tanítani halászni és nem halat kell adni. Imádom ezt, igazuk is van. De ebben a tóban kurvára nincsen hal! Ne várja el tőlem senki Budapestről három munkahely mellett, hogy én majd "halászni tanítok" embereket.

Hogy ha ott helyben látom ezt a készséget, képességet azokban az emberekben, akik a helyi segítőim, akkor az ő munkájukat próbálom támogatni.

Vissen, a borsodi zsákfaluban tárt karokkal fogadták a község lakói az alapítványt és a munkájukat is.
Vissen, a borsodi zsákfaluban tárt karokkal fogadták a község lakói az alapítványt és a munkájukat is.

Mondok egy példát. Idén, március környékén, a koronavírus első, legkeményebb szakaszában jött egy kapcsolatunk Vissel. Egy nagyon kellemes kis falu Sárospatak és Tokaj között, ahol a Bodrog holtágánál van egy kis közösség. Egy könyvtárban, egy fiatal lányka fogja össze a helyi gyerekeket. Romákat, nem romákat, mindenkit. Annyira jól működnek náluk ezek a szabadidős programok, amit a polgármester is támogat, hogy nekem Budapestről már csak segítenem kell őt abban, hogy meglegyenek az eszközeik.

Itt például, egy könyvtár udvarán – nagyon gondozott kis udvara van – volt egy terület, amit úgy gondoltam, próbáljuk meg bevetni zöldségekkel. Egy órán belül ott volt a traktor, a polgármester küldte, be is lett vetve, alig 15 négyzetméterről beszélünk. Folyamatosan kaptam a képeket. Falják a gyerekek a paprikát, a paradicsomot. Mellé is nyúltunk, mert termett chili paprika is, azokról az arcokról is kaptam képeket. Amiből picit többet termeltek, vitték az egyedül élő nyugdíjasoknak. Tizenöt négyzetméteren két kapavágással csodákat lehet elérni.

Mit adnak ezek a gyerekek neked, és te mit tudsz adni nekik?

Ezen már nem is gondolkodom, hogy hova, mit adok. Egyszerűen megvan a lehetőségem, hogy ebben segítsek. Ebben a kis közösségben - , ahogy sok más közösségnek is segítünk, - úgy gondolom, hogy ez egy kötelesség. Amint azt érzem, hogy az oda leküldött 50 ezer forint nem palántára megy, hanem másra, ami nem az alapítványi vonalat képviseli, akkor meg kell szüntetnem ezt az együttműködést. Akkor már nem fogok odajárni szkanderezni, hogy jó lenne, ha mégis lenne. Nem. Én ilyen vagyok, akkor ezt elengedem.

Én mit kapok? Rengeteg csodálatos képet a gyümölcsökről, a gyerekekről. Ha egy picit teljesebb az életük az nekem már szuper. Vagy, ha szülőnek pénze nincs, vagy igénye nincs rá, hogy menjenek kiránduljanak - de inkább pénz nincs ezen a környéken -, akkor nekünk annyit kell tennünk, hogy kisbusszal, személyautóval lemegyünk és elvisszük őket kirándulni. Mennyibe kerül most 12 gyereket felhozni Budapestre két napra, hogy megnézzék a főváros karácsonyi kivilágítását és szétnézzenek? Szerintem nem egy olyan nagy összeg.

Ki kell tágítani a látókörüket. Persze, szuper lenne, ha lenne tanoda, minden ilyen jó lenne. Én alapítványi vezetőként ezt tudom nekik garantálni. Ezeknek a gyerekeknek nagyon sok mindent kell még tanulni. Itt van egy most érettségizett 18 éves lányka, alapból közmunkásként kezdett szakmával a kezében. Az anyja is így dolgozik.

Ahová még a koronavírus sem jut el, nemhogy a Jézuska
please wait

No media source currently available

0:00 0:05:27 0:00

Ez a követendő példa, vagy egyszerűen csak nincs más?

Ez van, tényleg nincs más. Félig romák lakta falu. Ezek a gyerekek romák, nem romák, békében, szeretetben élnek egymással. Együtt járnak iskolába, a programokon is együtt vesznek részt. Semmiféle kirekesztést nem láttam. De azt kell látni itt a faluban, a szülőknek első sorban, hogy tágítani kell a világlátásukat. Ha globálisan nézzük Magyarországot, akkor a cigányságnak nagyon gyorsan meg kell ismernie a világot.

Van erre igény mindkét fél részéről? Te mit látsz?

Én úgy gondolom, hogy ez egy generációs dolog, hogy „én sem voltam a Balatonon, akkor a gyerek se legyen”. Ez nem is arról szól, hogy elengedem Budapestre tanulni, vagy akár Miskolcra, egy fodrászképzésre, vagy bárhova. Nem. Mi is megvoltunk így. Beszűkült tudatállapotot látok nagyon sok családnál.

"Mit lopnál először, ha nincstelen lennél? Wifit, kaját, az erdőből fát?" - Interjú az Age of Hope alapítójával
please wait

No media source currently available

0:00 0:26:15 0:00

Segít bárki rajtuk? Van itt egy állam, amit Magyarországnak hívunk, őket pedig állampolgároknak.

Biztos, hogy nem a mi kis nyolcemberes alapítványunk fogja megoldani ezt a kérdést. Egy megyében sem, egy országban sem, egy faluban sem. Hihetetlen felzárkóztató programok voltak, be is buktak. Van, aki jól járt velük, van, aki nem. Civilszervezetek azért vannak, dolgoznak a tanodák. Én hiszem, hogy ennek előbb-utóbb beérik a gyümölcse. Polgármesterekkel, iskolaigazgatókkal vegyes a tapasztalatom. De most, a járványhelyzetben nagyon sok jót és szépet láttam, hogy a pedagógusok mennyit tesznek vidéken.

Mikor járunk téli turnékon, több mint 1000 gyerekhez jutunk már el karácsonyi ajándékokkal. Meghívnak iskolákba rendezvényekre. Olyan minőségi, csodálatos műsort adnak elő ezek az elsős, másodikos, harmadikos gyerekek, amit még sok helyen Budapesten sem. És ők nem otthon tanulják meg a verseket, nem otthon tanulják meg gyertyafénynél a szöveget, hanem bent, az iskolában. Úgyhogy le a kalappal ezek előtt a pedagógusok előtt.

"Ezekbe a falvakba konkrétan ceruzát, gyertyát és papírt kellett vinni és a helyi pedagógusok nyomtatva vitték ki a feladatlapokat"

Az iskolazárásoknál, digitális oktatásnál mindenki össze-vissza gyűjtötte a digitális eszközöket. Mi is gyűjtöttük, és gyerekvédelmi intézményekbe vittünk sokat Budapestre.

Ezekbe a falvakba konkrétan ceruzát, gyertyát és papírt kellett vinni és a helyi pedagógusok nyomtatva vitték ki a feladatlapokat. Tehát én nagyon sok helyen azt láttam, hogy jó volt a hozzáállása a tanároknak a szegregátumokban. Hogy kinek, mi a feladata? Lehetne egymásra ujjal mutogatni, de én úgy gondolom, hogy amit vállaltunk, azt tesszük. Én azt látom inkább, hogy ebszolút elengedték a vidék kezét. Lehet itt minden gyereknek jó programokat csinálni, szuper ötlet, de úgy ahogy van, elvérzett. Lehet közmunkaprogramot csinálni, de az így, szerintem csak konzerválja a szegénységet, pedig lehetne egy lehetőség is.

Ha már úgyis ott van az a jóember, négy-hat-nyolc órában, és ott van az a rengeteg föld, aminek nincs igazán nagy értéke ezekben a falvakban. Inkább abba az irányba mennék el, hogy tanítani őket, visszavezetni őket a mezőgazdaságba, mert valószínű, hogy nem lesz már Miskolc újra nehézipari fővárosa. Mindenképpen ez az irány. A vissi tapasztalat a 15 négyzetméteres kiskerttel megerősít abban, hogy ez az irány kell.

"Hétfőn kiásod az árkot, kedden betemeted és összeszeded minden reggel a csikket, amit délután, közmunka után te dobálsz el. Ebben nem hiszek"

Miért nem hiszel a közmunkában?

Abban a közmunkában, ami most sok településen folyik, nem hiszek. Hétfőn kiásod az árkot, kedden betemeted és összeszeded minden reggel a csikket, amit délután, közmunka után te dobálsz el. Ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy hasznosan lehet ezeket az órákat tölteni azzal, hogy a falu vásárol földet, vetőmagot és ott töltik ezt az időt az emberek, megtanulnak a mezőgazdaságban tevékenykedni. Habzó szájú jogvédőknek ez sem jó, mert miért döntöm el, hogy mit csináljanak. Rabszolgasorsnak hívják, de valahol el kell indulni.

És mi a gyerekek előtt a példa?

Hát, ez. Közmunkás leszek, mert apa felveszi a közmunkás mellényt reggel 7-kor elmegy és 9-kor otthon van és egy hónap múlva egy hétig van chips meg kóla. Ez a munkád. Tíz éve mindenki építési vállalkozó akart lenni. Mert akkor ez volt a divat. Ennyi az igényszint sajnos.

Mi a helyzet a stricikkel és a drogdílerekkel? Mennyire menő most a gyerekek előtt vidéken ez?

Nálunk is van youtube meg internet, nálunk is látják ezeket a harmadosztályú hollywoodi utánzat magyar gengszter klippeket Pestről. Vagy látják az Éjjel-nappal Budapestet. A mai vidéki gyereknek az az álma, hogy Budapesten nézzük meg, hol forgatják ezt a sorozatot. Ők azt hiszik, hogy ez a Budapest az olyan, mint New York, az egész egy színpad. Itt mindenki gazdag, szép ruhában jár és nagy autókkal. Nekik elmenni a Miskolc plázába olyan, mint nekünk egy párizsi hosszú hétvégére.

Mit szóltak korábban a barátaid, ismerőseid ahhoz, hogy ekkora cigány simogató lettél?

Nem cigány simogató, romákkal suttogó voltam. Egy politikus mondta rám egyszer. A baráti köröm meg úgy alakult, hogy van benne mindenféle ember, de valószínűleg nem lesz az a barátom, akinek ezzel kapcsolatban előítéletei vannak. Azért szoktak lenni viták, hatalmas csaták, de inkább a mélységét nem értik meg sokan. Ha egy budai barátommal, haverommal leülök egy kávéra, egy sörre beszélgetni, hogy hogyan lehetne segíteni, akkor annyira messziről próbálják megfogni ezt a problémát, hogy nagyon mélyre kell menni. Vannak az empátiának szintjei.

És mit mondanak a budai barátaid?

Miért nem tanulnak? Miért nem jön fel Pestre dolgozni? Mindig visszamegyünk az elejéig, hogy miért nem tanulnak. Egy gyerek, aki otthonról úgy megy be az iskolába, hogy nem aludt éjjel, mert annyira fázott. Vagy esetleg olyan élősködők vannak rajta, olyan krónikus megbetegedései vannak, láza van, folyamatos felfázása, kialvatlan, nem tudja megcsinálni a leckét, talán azért mert reggel 5-kor kell kelnie és fát kell lopnia, hogy be tudjon fűteni, hogy a kishúga ne fagyjon meg. Ő nem fog felkészülni egy tanórából úgy, mint egy más környezetből jövő társa. Erről miért nem beszélünk?

Ott, ahol nem tudod, hogy mi lesz délben az asztalon, ott nem arra fogsz gondolni, hogy hova megy gimnáziumba a gyerek és milyen színű ballagási öltönye legyen. Hiszen tök egyértelmű, nem? Ha milliárdos vagy, és végső stádiumú rákos, akkor nem arra gondolsz, hogy milyen legyen az új luxusrepülőd színe. Tehát az empátiának vannak különböző szintjei.

Van még itt empátia? Találkozol vele?

Azt gondolom, hogy nagyon sok fiatalt tudok bevonzani az Age of Hope-ba, akik segítenek hosszú távon, és nagyon büszke vagyok az önkénteseimre. Nem egészen 14, 16 évesen kerülnek hozzánk 50 órás közösségi szolgálat keretében. Most már fiatal egyetemisták az első generációs Age of Hope-osok, csodálatos srácok, szóval ez egy nagyon nagy büszkeség.

Miért mennek hozzád, katasztrófaturistáskodni?

Minden egyes útjuk, táboruk során sok kérdésre kapnak választ. Először nem nagyon találkoznak roma gyerekekkel. Vagy ha találkoznak, akkor nem egy pozitív élmény ez a találkozás. A pozitív élményekért menni kell. Úgy gondolom, nem Budapest déli részén, vagy Csepelen, a BKV járatain fogod megtalálni a pozitív impulzusokat. Ezért menni kell. Vannak félelmek.

Azt is látják ezek a gyerekek, hogy nem az a szegénység, hogy az osztálytársamnak betört az iPhone kijelzője, és két hétig nincs megjavítva. Az szerintem nem szegénység. Egy nagyon jó példa, ezt többször elmondtam már. Egy adományturnén voltunk és egy vendégházban aludtunk, ahol cserépkályha volt. Jó meleget csináltunk és hajnal felé vártuk az autót, ami jött értünk.

Ott voltunk egy nagyon hideg, mínusz 10 fokos faluban és pár óránként raktuk a fát és 5-kor már nem akartunk újra megpakolni, mert hatkor már úgyis jött volna értünk az autó. Az, hogy wifi nem volt, már attól kiégtek a gyerekek rendesen, de ezt valahogy feldolgozták. De a hideg... Képzeld azt, hogy nekünk az a feladatunk, hogy ki kell menni a fáskamrába, ahol felaprított fa van, be kell hozni, rakni kell a tűzre. És még ezt sem tesszük meg.

Akkor abba gondolj bele, hogy ahol most ezen a turnén jártunk ezeknél a családoknál, nincs bekészítve a fa, de ha van is, lehet, hogy már este 10-kor elfogy. Innen indítsuk ezt az egészet. Mi mennyi idő múlva lennénk fatolvajok, ha itt lennénk egy hétig? Mit lopnánk? Cigit? Wifit? Kaját? Valószínűleg először az erdőbe mennénk fáért, nem? Így lesz a katasztrófaturizmusból érzékenyítő út, szerintem.

Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!

  • 16x9 Image

    Báthory Róbert

    Báthory Róbert a magyarországi Szabad Európa, senior oknyomozó újságírója. 17 éve dolgozik a médiában, ebből 10 évet a legnagyobb televíziók; RTL Klub, Tv2, Hír TV, MTV hír - és hírháttér műsorainál, mint riporter, szerkesztő illetve felelős szerkesztő. Ezt megelőzően a Kossuth Rádió és a Rádió C munkatársa volt.

XS
SM
MD
LG