Egy Pécs melletti faluban született, de a mai napig is csak emlékfoszlányai vannak arról, hogy hogyan és kikkel élt ott. 4-5 éves lehetett, amikor a vérszerinti apja magához vette, és Budapestre vitte. De ott sem maradt sokáig. A lakásban nagyon hideg volt, ezért tüzet rakott benne, ahogy korábban is tette a falusi házban. Kocsis Krisztián neurobiológus azt mondta: ez volt élete legjobb lépése, hiszen innen az apja egyenesen a GYIVI-be vitte, ahol csak néhány hónapot volt, mert gyorsan örökbe fogadták. Kocsis Krisztiánnak ugyan iszonyatos lemaradása volt a kortársaihoz képest, de az örökbefogadó családja hamar rájött, hogy kivételesen okos gyerek. A putriba született Kocsis Krisztiánból végül neurobiológus lett és agykutatással foglalkozik a Szegedi Tudományegyetemen.
Mikor küldtek el először lopni?
Három vagy négyéves lehettem. Nagyon pici voltam. Annyira nem emlékszem rá, csak foszlányok vannak meg belőle.
Van bármilyen emléked arról, hogy milyen volt az életed a vérszerinti anyukáddal?
Én nem tudtam, hogy ő az anyukám. Nagyon sokat segítenek apuék (a szülei, akik örökbefogadták) ennek az egész történetnek a megismerésében. Ők többet tudnak egyébként erről, mert ők találkoztak a vérszerinti apukámmal is az örökbefogadás miatt.
Nehéz erről beszélni?
Mostanában már nem. Ahogy idősödök, egyre több köd ereszkedik rá, inkább impresszió szinten vannak meg a kiemelkedőbb történetek emléknyomai. Az elmém pedig mindig hozzátesz valamit. Nekem is változik az, amire emlékszem.
Anyukámról nem tudtam, hogy ő az. Mármint nem tudtam, hogy ő az anyukám. De a helyre emlékszem, ahogy kinézett a ház, ahogy kinézett a háznak az udvara. Volt egy akna előtte, a ház végében volt egy nyitott rész, ahol csak három fal volt. Gondolom, egy istálló lehetett, de az volt a vécé.
Fogta a fejemet és az ajtófélfába verte. Én meg közben hánytam egyet. Azóta amúgy nem tudok nyers tojást enni olyan könnyedén. Ez megragadt például. Valahogy vele kapcsolatban ilyen dolgok jutnak eszembe. De ez semlegesen.
Próbálom megfogni ezt az érzést, ami őt körbelengte. Nekem ő egy ember volt. Volt egy sparhelt, amin tojásrántottát akartam csinálni. Belevertem egy tálca tojást egy edénybe és jól megsóztam. Oda raktam. Nyilván műanyag volt a tál, aminek az alja gyorsan odaégett. Lekaptam a sparheltről. Ezután kiderült, hogy a só az nem só volt, hanem cukor. Teletoltam cukorral egy tálca tojást.
Hogy derült ki, hogy az el nem készült rántottát nem megsóztad, hanem megcukroztad?
Úgy, hogy azt mind meg kellett ennem egy elég zakós ütlegelés kíséretében. Jött a nő - akiről ugye nem tudtam, hogy az anyám - és fogta a fejemet és az ajtófélfába verte. Én meg közben hánytam egyet. Azóta amúgy nem tudok nyers tojást enni olyan könnyedén. Ez megragadt például. Valahogy vele kapcsolatban ilyen dolgok jutnak eszembe. De semlegesen.
Semlegesen mintha kívülállóként néznéd a szituációt? Valami ilyen érzés van benned?
Pontosan. Azt gondolom, hogy nem volt olyan nagy érzelmi benyomódás vele kapcsolatban, inkább valamiféle értetlenség. Ez jellemezte az egész ott eltöltött időt. Egyébként mai napig kísért ez a rácsodálkozás a világra, az emberekre. Hogy mi történik, hogy hogyan bánunk egymással, hogyan bántjuk egymást, miközben ugyanazzal az erővel lehetne jót is tenni úgy, hogy mindenki jól érezze magát. Nem kellene hozzá sok.
Mennyire tudsz kötődni ilyen starttal az életben? Voltak ezzel problémáid?
Megmaradt a kötődés. Én ezt isten ajándékának gondolom, hogy ilyen gyerekkorral ez egyáltalán megmaradt. Amikor apuékhoz odakerültem, akkor ez könnyedén ment. Megmaradt bennem ez a reménykedés az emberek után. Nem tudom miért.
Úgy emlékszem, hogy én fáztam. Az ágynak az aljánál újságpapírból gyújtottam egy kis tüzet. Nyilván ez nem tetszett az akkori élettársának. Akkor innen indult el a szerencsém, meg valahol az egész életem áldása is.
Hogyan kerültél ki ebből a helyzetből? Egy Pécs melletti faluban éltél, de innen az utad Budapestre vezetett.
Lejött a vérszerinti apukám. Amit tudok róla az az, hogy neki szerepe van abban, hogy én itt vagyok és jól szerepelek ahhoz képest, ahogy indult az egész.
Ő azt mondta, hogy nem akarja, hogy ott maradjak, mert nem vagyok emberszámba véve, és felvitt Pestre az akkori élettársához. Arra emlékszem, hogy akkor volt ott egy nő, az ő akkori élettársa volt, és az az ágyban begyújtós dolog nagyon megragadt bennem.
Miért, mi történt?
Úgy emlékszem, hogy én fáztam. Az ágynak az aljánál újságpapírból gyújtottam egy kis tüzet. Nyilván ez nem tetszett az akkori élettársának. Akkor innen indult el a szerencsém, meg valahol az egész életem áldása is.
Hogy majdnem felgyújtottad a lakást?
Igen, mert az élettársának nyilván ez nem tetszett, mert kinek tetszene, ha ott van valakinek a gyereke, és majdnem felgyújtja a lakását. Így lettem ideiglenesen a GYIVI-be rakva. Nem tudom, hány hónapot voltam ott. Arra emlékszem, hogy '93 április környékén hoztak el onnan apuék. Akkoriban lehetett, hogy ideiglenesen berakod a gyereket oda.
Fáztál, majdnem felgyújtottad a lakást, és emiatt állami gondozásba kerültél?
Igen. Gondolom, volt ott egyfajta presszió, hogy ezzel a helyzettel valamit kéne kezdenie a vérszerinti apámnak. Szóval lényegében igen.
Oké, de mire hivatkoztak? Hogy annyira rossz a gyerek, hogy inkább nem is kell, köszi?
Nem. Egészségügyi okra lehetett hivatkozni. Úgy tudom, arra hivatkozott, hogy lesz valami műtétje, és addig oda berak. Ezt meg lehetett tenni. Azt gondolom, hogy ez volt az a lépés, ami az életemben változást hozott, mert így találkoztam végül apuékkal. Így jött létre az első találkozásunk.
Ők, mint nevelőszülők vagy, mint örökbefogadók léptek be az életedbe?
Örökbefogadó párként jöttek be a történetbe. Én nagyon akartam, hogy ők vigyenek el onnan. Ez számomra megfoghatatlan dolog. Emlékszem, amikor először elmentek, rosszul éreztem magam, hogy miért mennek el. Utána visszajöttek, és beültünk az autóba. Nagyon megvan az a kép, hogy hazaérkeztünk Kápolnásnyékre. Onnantól kezdve zökkenőmentesen elindult az életem, nem volt bennem félelem vagy bármi ilyesmi. Nagy szemekkel néztem a világra, hogy most itt mi fog történni. Elindultunk.
Elindultál. Csupa hátránnyal az életben.
Nyilván abban a közegben nem volt ABC olvasás, vagy esti mese, ahonnan én indultam. De még olyan alap dolgok sem, amelyek egyébként egy átlag, normális helyen megvannak. Ezek persze hiányoztak, de apuék nagyon erősen utánamentek annak, hogy nekem csak ezek a hiányosságaim vannak, amiket meg kell mutatni és meg kell tanítani. És kész. Ők látták, hogy el kell jutnom á-ból b-be és onnantól kezdve egyébként teljesen normálisan, átlagosan fog menni. És mindez beépült. Csak szívtam magamba, amit mondtak.
Mondták, hogy oda kell figyelni a tanulásra. Nagyon rosszul éltem meg, amikor picit romlottak a jegyeim. Zenéltem, sportoltam, hazaértem, vacsoráztam, megírtam a leckét, lefeküdtem, felkeltem. Ez így ment szépen. Rutinszerűen. Teljesen különálló életet éltem a csoporttársaimtól.
Nem volt kérdés, hogy én ezt szeretném. Egyszer csak tudtam, hogy én ez akarok lenni, 10. osztályban. Onnantól kezdve nyílegyenes út lett, hogy én biológiát fogok végezni és akkor elmegyek a neurobiológia szakirányba. Elmegyünk agykutatás irányába.
Voltak barátaid?
Nem mondanám. Ez inkább Pannonhalmán kezdődött el, a szocializációm később indult be a gimnáziumi évek alatt. Pannonhalma az egy más közeg, mert ott 0-24 együtt vagyunk. Havonta, kéthavonta lehetett hazamenni, vagy pótszülői látogatásos hétvége. Nyilván azokkal a fiatal srácokkal kezdtem el én is a pubertás kort.
Hogyan lett belőled neurobiológus?
Nem volt kérdés, hogy én ezt szeretném. Egyszer csak tudtam, hogy én ez akarok lenni, 10. osztályban. Onnantól kezdve nyílegyenes út lett, hogy én biológiát fogok végezni, és akkor elmegyek a neurobiológia szakirányba. Elmegyek az agykutatás irányába.
Milyen kutatásokban veszel részt agykutatóként a Szegedi Tudományegyetemen?
Én speciel a térfigyelmi funkciókkal foglalkozom. Ez arról szól, hogy hova helyezzük a figyelmi fókuszpontunkat a térben, és ez mit jelent a viselkedésben. Ennek milyen markerei vannak a képalkotón. Egészséges emberekben van egy enyhe deviancia a tér valamelyik iránya felé, oda helyezzük át a figyelmi fókuszpontunkat. Ez egy nagyon kicsi eltérés. Súlyosabb esetben, például egy sztrók után, kialakulhat a neglect szindróma. Ott például egy teljes térfélből beérkező információhalmazt nem tudunk feldolgozni, ami épp a szenzóriumunk. Ez nagyon érdekes, izgalmas, ha szabad így mondani.
Ennek nagyon sok kivetülése, reprezentációja van. A legegyszerűbb az, amikor a páciensnek egy órát kell lerajzolniuk számokkal. Lerajzolják a kört és az összes számot a jobboldalába írják be egytől tizenkettőig. A reprezentációs megjelenése, ha például egy épületképet mutatsz nekik és azt kell mondani, hogy rajzolják le, és a bal térfél gyakorlatilag nincs meg nekik. Ennek van az enyhébb formája a pszeudoneglect. Ez csak egy nagyon enyhe fokú figyelmi hajlamot jelent.
Mi lassan öt éve foglalkozunk ezzel a témával. Alapkutatásból építettük fel ezt az egész rendszert és azt, hogy ezeket az enyhe eltéréseket egyáltalán hogyan lehet mérni. A tudományos alapú publikációknál mindig egy fontos kérdés, hogy ha fogod ugyanazt a kérdést, ugyanazt a metodikát, akkor ugyanazt az eredményt tudod kapni, amit a másik kutató, vagy kutató csoport kapott? Nem feltétlenül egyenesen arányos az, hogy igen. Mi is erre jöttünk rá, hogy nagyon nehezen tudjuk megismételni ezeket a kutatásokat. Elkezdtünk gondolkozni, hogyan lehet ezt jól mérni, milyen módszerrel.
Egyébként a kollégáim nagyon jók, és nagyon jól is tudunk együtt dolgozni. Az a hozzáállás, ami ott van, a tudományhoz, meg annak a szeretete az egyébként számomra mind a mai napig inspiráló. Ha minden jól megy, akkor doktori fokozatom jövő tavaszra meg lesz.
Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából.
