Ki hinné, hogy a magyar kortárs színjátszás egyik legszínesebb egyénisége egy amerikai, aki ráadásul nem is magyar szülők gyermekeként került nem sokkal a rendszerváltás után Magyarországra, hanem azért, mert félúton Verona és Szentpétervár között Budapesten ragadt? Szelfi című podcastunk leiratának szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.
1993-ban utaztál Magyarországra először, ha jól tudom. Hogy jött az ötlet? Végül is miért döntöttél a tartós ittlét mellett?
Véletlen volt. Eredetileg a veronai haverjaimnál voltam, és azt terveztem, hogy Szentpétervárra megyek tovább.
Elnézést kérek, jegyezzük meg, hogy te Los Angelesből származol.
Igen, tényleg Los Angeles-i gyerek vagyok eredetileg. Tehát itt utazgattam Európában. Épp Olaszországban voltam, és az ismerőseim azt mondták, hogy ne hagyjam ki Magyarországot, ha keletre megyek. Akkor jöttem Budapestre, egy késő októberi este 1993-ban. Nagyon sötét és szürke volt a város, nem volt annyira vonzó elképzelni, hogy felszállok egy vonatra, és megyek még tovább keletre. Megtetszett Budapest, itt voltam egy pár hétig. Majd munkát is találtam az akkor szerveződő világkiállításhoz kapcsolódóan.
Hogy kerültél be a magyar színházi világba, a művészeti életbe?
Korábban már zenekarban zenéltem meg improvizációval foglalkoztam, színházzal foglalkoztam, de még diákként, vagy az egyetemen. A Merlin Színház ott volt rögtön a közelben, ahol laktam. Gyakran beugrottam, és néztem, hogy mi zajlik itt. Eléggé nemzetközi, viszonylag színvonalas, európai színház zajlott ott Jordán Tamás vezetése alatt. Előbb-utóbb kezdtem bekerülni a programokba. Majd később képzéseket tartottam színészeknek.
Hogy jött az improvizatív színház?
Szerencsém volt, hogy ötödikesként, általános suliban volt egy tanárom, aki ezzel foglalkozott. Gyakorlatilag egy iskola utáni, drámapedagógiai világban nőtt fel Chicagóban. 18-19 évesen kezdtem tudni, hogy ezek nagyon jó eszközök, tudok kezdeni valamit velük. Akár dalokat írni egy zenekarral.
Hogy lehet az improvizációs készséget fejleszteni? Például ha nem is feltétlenül színészeknek, de mondjuk azoknak, akik úgy érzik, hogy a való életben lefagynak bizonyos helyzetekben, ha itt egy nagyon rövid, egyperces gyorstalpalót kéne adnod, mi lenne a tanácsod? Hogy lehet az improvizációs technikát fejleszteni, hogy jól reagáljunk váratlan helyzetekre?
Szerintem – mint minden egyes színházi technika – ez is a szorongáscsökkenésről szól, vagy legalábbis ott kezdődik. A szorongás nagyon sok mindent gátol, nagyon sok mindent blokkol például, ha valaki lefagy. Muszáj lépnem, csökkenteni kell ezeket a félelmeket. Azt, hogy nem tudom kontrollálni a jövőt, viszont befolyásolni tudom, hogy mi van a partnereimmel.
Ehhez kapcsolódóan nézze meg videónkat a 25 éves Baltazár Színházról.
Egy kicsit más téma, de adódik azért a kérdés, még ha banális is lesz. Más valamiben a magyar vagy az amerikai színház?
Más. Sok szempontból más. Egyrészt az amerikai színház alapvetően gazdasági alapon működik: ha nem tud a színházad felébreszteni valamilyen érdeklődést és fizetős közönséget nyerni, akkor nem nagyon lesz jövője. Magyarországon természetesen, meg Európában nem így van, hanem támogatott színházak vannak. Ez azt jelenti, hogy Amerikában néhány rétegdolog nem fog soha színpadra kerülni. New Yorkban látsz ilyet. Los Angeles, San Francisco, Chicago talán. De azon kívül nem. Viszont a színházi technikát meg a készségfejlesztést, a tanítási módszert Amerikában tartom modernebbnek.
Azt egyébként hogy látod, hogy a magyar színházi életben – de ez nem szűkül csak a színházi életre, a filmre, a zenére, más területekre, amikben szintén otthonosan mozogsz – van egy nagyon komoly politikai megosztottság?
Szerintem ez sajnos világbetegség most. Azért szeretem a Lakerst, mert én Los Angeles-i gyerek vagyok, nekem mindegy, mennyire racionális, irracionális, nekem ők a legjobbak. Szerintem ez egy cuki dolog, egy jópofa dolog, ha vásárolsz hozzá egy sört, ott vannak a haverok, vagy sikítasz vagy sírsz. De amikor hazamész, akkor remélem, hogy nagyon nem viszed ezt magaddal. Ez tök jó, ha kiéled így, de nem lehet ezt rávetíteni a világ valóságára. Egy picit így látom, hogy itt, Magyarországon sajnos kezdenek drukkolni valaminek, vagy ennek, vagy annak. Nem feltétlenül akarnak többet tudni, hogy nézzük meg, hogy valóban mi van.
Ehhez kapcsolódóan: Színház a bunkerben: így éli túl az ukrán művészet az orosz agressziót.
Magyarországnak az az előnye, hogy kis ország. Nem rengeteg emberről van szó. Viszonylag kicsi területről van szó. Azt jelenti, hogy sok esély van sok mindent megváltoztatni viszonylag hamar. Sajnos rossz irányba is viszonylag hamar tud ez menni. Remélem, hogy egy picit józanabb és figyelmesebb korszak jöhet, hogy az emberek kezdenek rájönni, hogy nem az a legfontosabb, hogy nekem igazam van, hanem sokkal fontosabb megértőnek lenni, hogy értsem meg, hogy miről van itt szó.
