Azt mondja, hetekig tudna beszélni a beszédről, jutna eszébe mindig valami új és új dolog. Azok számára, akik olyan szerencsések voltak, hogy évekig foglalkozott velük, fogalom a neve. Montágh Imre tanítványaként kezdte, mára pedig már az ő tanítványai közül oktatják sokan a helyes beszédet itthon, de sokfelé a világban. Neve ott van az Oscar-díjas Saul fia stáblistáján, de számos más film és színházi produkció születésénél is bábáskodott. Tanított az ELTE-n és a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Ságodi Gabriella beszédtanár volt a Szelfi vendége, ez a podcast szerkesztett, rövidített változata.
Ki a legszebben beszélő magyar színész, színésznő szerinted?
Nagyon sok szépen beszélő színész van, de csak az idősebb korosztályból tudnék igazán mondani. A fiatalok közül talán Adorjáni Bálintot említeném, akinek gyönyörű hangja van és szépen is beszél. Nekem nagy kedvencem Molnár Piroska mint hang, mint hangszín. Csodálatosan beszél. Nagyon sokat tudnék mondani Lukács Sándortól Kútvölgyi Erzsébetig, de a magam korosztályát inkább.
Milyen a szép beszéd?
A „csak” szép beszéd az számomra nem igazán a legpozitívabb dolog. Mindig azt mondom, hogy jól kell beszélni. Akikről az imént beszéltem, azok nemcsak szépen beszélnek, hanem jól is. A szép beszédből lesz a jó beszéd.
Mi a különbség a kettő között?
Hibátlan beszéd nincsen, az borzasztó lenne. De a szép beszéden keresztül visz az út a jó beszédhez. Ha valaki nem tud szépen beszélni, az nem fog igazán jól sem soha, legalábbis az én olvasatomban. Persze én színészekkel dolgoztam, meg profi beszélőkkel. Nyilván a hétköznapi életben tud valaki nagyon jól beszélni, sőt megkockáztatom, van sok olyan riporter vagy műsor vezető, akik egyébként jól beszélnek, bárha nem szépen. Mert annyira érthető, annyira pontos, annyira helyén van, annyira önazonos. Abban a pillanatban tulajdonképpen jó lesz, de nem feltétlenül alkalmaznám a saját rádiómban.
A Magyar Rádió Hírszerkesztőségében találkoztunk először. Arra törekedtünk, hogy „beszélt nyelven” írjuk a híreket, és nagy tanulság volt nekem, hogy egy nagyon jól megírt hírt is agyon lehet vágni, ha rosszul olvassák fel, de egy aránylag rosszul megírt vagy kevésbé jól megírt hírt is fel lehet olvasni úgy, hogy érthető legyen. Ez minden szövegre igaz?
Valószínűleg igen. Nyilván irodalmi igényű szövegeknél attól nem lesz jó egy szöveg, hogy szépen van elmondva, de kétségkívül izgalmas lesz hallgatni. A hírnél az írott szöveget hangzó anyaggá alakítja a bemondó vagy a hírolvasó. Annak akusztikusan kell jónak lenni, nem feltétlenül megírva. Épp a Kossuth rádióban olvastam egyszer annak idején, hogy húsz túsz. Ezt örökre megjegyeztem. Ha leírod azt, hogy kettő, nulla, túsz, az tök jól néz ki írott formában, de ha kimondod, hogy húsz túsz, az vicces. Ott valóban az írás meg a hangzás nagyon fontos dolog, hiszen a hallgató egyszer hallja, amit te hosszan nézegetsz, cizellálsz magadnak, hogy jó mondat legyen. Élőszóra írni valamit teljesen más, mint egy dráma, egy vers, egy regény.
Hiszen a hírt a hallgató egyszer hallja, rögtön meg kell értenie.
Így van, nem lapozhat vissza. Na jó, most már visszalapozhatna, de nem fog.
Hogy lettél beszédtanár?
Mindig érdekelt a színház. Középiskolás koromban amatőr színész voltam, nagyon szerettem játszani, de biztosan tudtam, hogy színész nem lesz belőlem. Ahhoz tehetség kell, és nekem nem volt. Ezt elég hamar be kellett látnom. A beszéd már akkor is érdekelt. Tanultunk valami beszédtechnika-félét, és úgy gondoltam, hogy egy színházban beszédtanárnak lenni, az a nekem való dolog. Azt sem tudtam akkor még, hogy létezik olyan szak, hogy logopédia. Montágh Imre tanított, első év második félévében fonetika-előadásokat tartott, másodévben pedig már beszédtechnika-gyakorlata volt, de arra valamiért kevesen jártak. A felsőbb évesek azt mondták, hogy kicikizi az embert, parodizálja, sértő. Számomra csodálatos volt, nagyon élveztem az előadásait, végtelen humorral utánzott és mutatott be dolgokat. Én pedig mindent megtanultam és mindent fejből tudtam. Én gyárilag hadarok, a nagymamám mindig mondta, hogy nem értem, mit beszélsz. Elkezdtem nagyon sokat dolgozni ezen. Annyira akartam Montághnak megfelelni, hogy közben észrevétlenül megtanultam a hadarásomat kordában tartani.
Montágh Imre legendás beszédtanár volt, a logopédiát, a beszédtechnikát ő hozta be a köztudatba, sokat szerepelt a televízióban. Mitől volt ő különleges?
Iszonyú erőteljes személyiség volt. Olyan módon tudta megmutatni, hogy ő mit gondol erről, hogy az ember elkezdte akarni. Nemcsak én, aki beszédtanár szerettem volna lenni, hanem mindenki. Nagyon sok előadást tartott a TIT-ben (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat – F. P.) annak idején. A csillárról lógtak az emberek. Én úgy kerültem mellé, hogy azt mondta egyszer a főiskolán, a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – F. P.), hogy be lehet menni hozzá a bábszínházba, mert hétfőként ott tanít. Két évig jártam oda az óráira.
Az, ahogyan beszélünk, ugyanúgy egyedi megkülönböztető jegyünk, mint az ujjlenyomat?
Részben igen, részben meg nem. Hiszen a parodistákról tudjuk, hogy olyan szépen lehet valakit parodizálni. Megesküdnél rá, hogy ő volt az, akit hallottál, pedig nem. De mégis, valamennyire a sajátod lesz a beszéd, felismerhetővé tesz. Különben milyen lenne a szinkron, ha nem tudnád, ki szólalt meg? Ugyanakkor a beszéd megváltoztatható. Azért van beszédtanulás.
Volt olyan kollégám, akinek nagyon erős tájszólása volt. Amikor bekerült a televízióba, elküldték beszédtanárhoz, hogy ezt a tájszólást szüntessék meg, közmédiában ez nem megy. Utána változott a vezetőség, és azt kérték, hogy mégis tájszólással beszéljen. Jó, ha egy televízióban, rádióban tájszólással beszélnek?
Én imádnám! De nem beszélünk tájszólással, mert egész egyszerűen a magyar közízlés ezt nem tűri. A tájszólással beszélőt lebunkózzák. Én például nagyon szeretném, ha a debreceni tudósító a hajdú-bihari nyelvjárást hozná. A palóc még megvan, de inkább már csak bizonyos korosztály felett. Meg lehet tanulni tájszólás nélkül beszélni, de elveszíteni igazán az ember sosem fogja. Vissza lehet hozni bármikor. Amikor elkezdtem tanítani a színművészetin, nagy biztonsággal meg tudtam mondani, hogy ki melyik tájról jött. Húsz, huszonöt évvel később már nem tudtam megmondani. Ráadásul színészeket tanítottam, tehát az volt a dolgom, hogy ezt levetkőzzük, hiszen egy tájszólásos Hamlet nehezen elképzelhető. Ugyanakkor tájszólást „csinálni” is nagyon nehéz. Gondolj Shaw Pygmalionjára, amelyben Higgins megmondja, hogy a tízmilliós London melyik részéből jött Eliza. Magyarországi léptékű viszonyokra átültetni ezt nehéz, kevés színésznő tudja megcsinálni, nem is értenék az emberek. Nem véletlen, hogy amikor Nádasdy újrafordította, nem tájejtésekkel, hanem inkább a szavakkal játszott.
Ugyanakkor voltak színészek, akiknek védjegyük volt a tájszólás. Soós Imre, Sárdy János.
Sárdy megtartotta a tolnai tájszólását, igen, és az idősebb korosztályban bőven volt olyan, aki nem vetkőzte le soha. Nem is volt rá szüksége, mert akkor ráadásul éppen olyan filmek készültek, amelyek tele volt vidéki emberekkel. Még rá is tett egy lapáttal ahelyett, hogy levetkőzte volna, de ezt ma már egy színészről nehezen tudnám elképzelni.
Harmincöt éven át felvételiztettél a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Előfordult, hogy valakit azért kellett eltanácsolni, mert olyan beszédhibája volt, amire azt mondtad, hogy ezen nem lehet segíteni?
Igen. Volt olyan, akit kétszer nem vettünk fel, és harmadszor ugyanazzal a beszédhibával mégis felvettük. Olyan is volt, hogy a hanghibája miatt nem vettünk fel, valakit, aki pedig máig is a hangjából él.
Miért kell a beszédet állandóan karbantartani? Ha nem figyelünk rá, berozsdásodunk, slendriánabbá válunk?
Ez olyan, mint amikor meghízol. Nem egyszerre hízol negyven kilót, hanem csak öt dekát havonta, de az tíz év múlva már elég sok lesz. Ez a helyzet a beszéddel is. Az a színész, aki igényes, és mondjuk nyáron két hónapig nem dolgozik, augusztusban elkezd beszédórára járni, mert mondjuk ősszel játszik az Euripidészben. Aki sokat dolgozik és sokat használja ezt, annak tulajdonképpen extra módon csak a saját szövegével kell törődnie, és nem kell külön gyakorolni. Aki keveset dolgozik, annak szerintem kell.
Sok alkotás létrehozásában részt vettél: Saul fia, Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre, Mágnás Miska, és még sorolhatnám. Az utóbbi azért is érdekes, mert zenés darab. Egy operettnél mit csinál egy beszédtechnika-tanár?
Az volt a feladat, hogy Pixinek és Mixinek különböző raccsolásokat próbáljunk ki. Így indult, aztán valahogy ott ragadtam a produkcióban, és akkor egyszer csak már mindenki jött, hogy tanárnő, akkor ez így most jó lesz? Tanárnő, ha ennyire gyorsan kell beszélnek, azt hogy csináljam?
Sok cikkben, podcastban foglalkoztunk az oktatással. Minden mutató azt mutatja, hogy sokat romlott Magyarországon a színvonal. Ezt te mint beszédtanár érzed?
Igen. Pongyolábbak vagyunk, és bizonyos szempontból elfogadóbbak. A fülünk is igénytelenedett, úgy érzem. Nyilván a stílus változott sokat. Ha belegondolsz abba, hogy a XX. század elején hogy kellett beszélni, a század közepén a filmekben is úgy beszéltek, hogy az embernek kiugrott a szeme időnként. Nagyon kimondtak mindent. Ahogy lassan jött a stílusváltás a színházi játékban is meg a filmben is, úgy jött a természetes beszéd. Azt vártuk, hogy legyen nagyon érthető, de közben legyen laza, oldott, egyszerű, de azt meg nem mindig lehet érteni. Egy színpadi színészt nagyon nehéz rávenni arra, hogy ne beszéljen jól. Majdnem hogy nem lehet. Meg tudja csinálni, hogy a filmen úgy beszél csukott szájjal, hogy öröm nézni, és minden szavát érted. Ez ritka. A Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre című filmben nem tanárként vettem részt, hanem színészként. Amikor először megvolt a jelenet, azt mondták, hogy nem kéne ilyen szépen beszélni. Ott szembesültem azzal, mit kérek én adott esetben valakitől. Most tőlem kérik ezt? Hoppá!
Hogy kerültél bele a Saul fiába? Mi volt a dolgod?
Valaki felhívott, aki tudta, hogy beszéddel foglalkozom. A Sault alakító Röhrig Géza egészen használhatatlan hangon beszélt, azt kérték, hogy egy kicsit dolgozzak vele. Közepesen érzem sikeresnek, amit én ott véghez vittem, de biztos, hogy valamin átmentünk, valamit átvitt benne az a néhány hét, amit együtt dolgoztunk, ami egyébként csodálatos volt.
Az, hogy valaki mennyire beszél helyesen, hitelesen, meggyőzően, sok élethelyzetben döntő lehet, akár egy állásinterjún, egy felvételin. Nem beszélve egy szerelmi vallomásról. Valahogy az oktatásban mégsem szánunk erre elég időt. Ha a gyerek raccsol, dadog, elvisszük logopédushoz. Nagyjából ennyi.
Két tantárgynak szerintem lennie kellene már az óvodában. A nővéremék óvodájában például volt beszédtechnika-kurzus három éven keresztül, és a végén egyetlen beszédhibás gyerek sem volt. Azt gondolom, hogy a beszédtechnikának van helye az óvodában, és egészen másként beszélnénk, ha már ott elkezdenénk ezzel foglalkozni, mert ez egy játék, és a gyerek annak is fogja fel. Kinyílik a szája. Egyszer csak megtanul észrevétlenül, játék közben olyan dolgokat, amiket később csak kínkeservvel. Ez az egyik tantárgy, ami kötelező lenne az én oktatási álmomban. A másik a kreatív játék.
A Freeszfe előtt már épp nem volták a színművészetin, de mint olyan oktatónak, aki sokáig tanított ott, nyilván van véleményed arról, amivel megvádolták az intézményt.
Őszintén megmondom, negyven év után meglehetősen meg voltam sértve, fájt. Nem gondoltam, hogy szakmaiatlan lenne ott bármi, vagy hogy idejétmúlt lenne, vagy hogy nem lenne elég magyar, elég nemzeti, elég keresztény. Európában nem tud másmilyen lenni. Arany Jánost tanítottunk, Petőfit és Shakespeare-t. Persze, már régóta ugyanazok tanítottak, de mindig jöttek újak, tele voltunk fiatalokkal.
Beszédtanárok képzésével foglalkozol?
Nem. Tartottam továbbképzést, előadást, és odaadom bármimet, amit tudok. Ha megkeres valaki, szívesen tanítom. A beszédtanárok képzéséhez annyit tettem hozzá, hogy jártak hozzám logopédushallgatók, vagy az ELTE-n aki még nem is volt logopédus, de rávettem, hogy legyen az. És az lett. Utána tanított is néhány évig a színművészetin. Ő is eljött, mikor az a Freeszfe kivált. Megengedtem nagyon sok embernek, hogy bejárjon az óráimra az ELTE-re, a színművészetire. Volt, aki a szakdolgozatát is ott írta. Ő már harminc éve beszédtanár egy amerikai egyetemen, most már tanszékvezető.
Amikor felhívtalak, azt mondtad, nyugdíjas vagy, és aktív, de most már a nyugdíjason van a hangsúly. Én úgy látom, rengeteget dolgozol.
Szerintem nem lehet úgy élni, hogy az ember nem dolgozik. Ha olyan munka jön, ami érdekel, akkor azt nagyon szívesen csinálom. Nekem nincs kiskertem, ahol elkapálgatok. Kell az agyamat mozgatni, és nekem ez szívügyem. Nem azért érdekel, mert beszédtanár vagyok, hanem azért lettem beszédtanár, mert érdekel, hogy milyen a beszéd. Két hétig tudnék beszélni a beszédről, jutna eszembe valami új és új dolog. De azt gondolom, hogy a beszélés maga mint tevékenység – ha ezt az emberek megértenék, hogy az nem történik, hanem csináljuk, akkor már másképp lenne.
