Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Az EU bedobta a törölközőt”: Pálné Kovács Ilona önkormányzatiságról, kormányzási minőségről – Élet a NER-ben, 8. rész


Magyarországon a társadalmat megfosztották a decentralizált kormányzás, a beleszólás, a közvetlen részvétel lehetőségétől. A helyi önkormányzás fölszámolása miatt is romlik a kormányzás minősége – mondja a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről Pálné Kovács Ilona, a decentralizáció és regionalizmus kutatója. A Szabad Európa újabb interjúja a NER-sorozatban.

Az interjú legfontosabb gondolatai:

  • Drámaian romlik a kormányzás teljesítménye Magyarországon: 2007-ben a világ 214 országa közül a negyvenedik helyen voltunk, most a nyolcvanadikon vagyunk.
  • A decentralizált országok jobban kormányoznak, mint a centralizáltak, amelyek nem egyeztetnek, zártak, nem átláthatók és hosszú távon általában nem bizonyulnak fenntarthatónak.
  • Az önkormányzatoktól átvett feladatok és intézmények esetében a központi kormányzat nem hatékonyabb, mint a települési, mert a kormányzat szakpolitikai felkészültsége és kapacitásai leépültek. Magyarországon nincs tudatos kormányzás és reform.
  • A járvány világszerte felerősítette a központi kormányzatokat, és kialakult a koronacionalizmus: a koronajárvány megerősítette a nacionalizmusokat is. Pedig az állam egyedül nem tudja megoldani a járványkezelést sem.
  • Ha nincs mozgástér, nem vonzó pálya az önkormányzati politikusé: így Magyarországon kontraszelektálódik a helyi politikai elit is. A felsőbb irányítási szintekhez alkalmazkodnak, a lobbistákhoz keresik a kapcsolatot, nem a helyi véleményvezérekhez.
  • A Fidesz választói bázisa egyre jobban a kistelepülések felé tolódik, ahol erősebb a paternalizmus, a függési rendszer, mert a mindennapok azt mutatják, hogy akkor van esély a túlélésre, ha a hatalomban lévőket támogatjuk.
  • Az EU magára hagyta a régiókat. A régiók Európája megvalósítása helyett a nemzetállami kormányokra bízza a kohéziós források felhasználását.
  • A régiók bevonását, az önkormányzatokkal való partnerséget még elvárja az EU, de nem ellenőrzi, pedig tudja, hogy Kelet-Európában nincs partnerség.
  • Egyelőre nincs esély arra, hogy az EU támogatási rendszerében az önkormányzatok kikerülhessék centralizáló kormányaikat, mert ez csak kelet-európai követelés, és az EU óvakodik az erős etnoregionális mozgalmaktól.
  • Az uniós kohéziós politika nem segítette a területi egyenlőtlenségek csökkentését. A konvergencia megindult a nemzetállamok között, de az országokon belüli területi különbségek nőttek. Magyarország szomszédaihoz képest is lemarad.
  • Csak akkor kezelhető az etnikai alapú regionalizmus, ha egyébként az országnak decentralizált önkormányzati rendszere, politikai kultúrája van, amely általában elfogadja autonómiák létét. Amíg nincs egy toleráns, hatalmát megosztani képes kormányzás, addig az autonómiatörekvéseknek ez az etnikai típusa sem lesz sikeres.
  • A centralizált ország törékenyebb, mint a decentralizált, mert vakrepülést folytat. Sok mindenről nincs tudomása, sok támogatásról, tudásról mond le.
Pálné Kovács Ilona akadémikus
Pálné Kovács Ilona akadémikus

A különböző kormányzatok minőségét összehasonlító World Governance Index 2011-ben Magyarországot a 179 országból a 35. helyre sorolta. Az EU 2020 Stratégiában a 27 tagország közigazgatási minősége alapján az utolsó negyedbe tartoztunk, az európai kormányzási minőségindex szerint a 19. helyet birtokoljuk. Mit mér egy ilyen kormányzási minőségi index? Ezek 2011-es adatok – a NER tizedik éve végén hogy áll ezeken a listákon Magyarország?

Romló helyezéseket ér el, kifejezetten leszálló ágban vagyunk. Ez nagyon régi mozgalom, a Világbank indította, de azóta tekintélyes műhelyek, nagy, nemzetközi civil szervezetek próbálják különböző szempontból mérni az egyes kormányzatok teljesítményét. Az indexek mögött sokfajta szubjektív és objektív adat, mutató, vélemény áll.

A metodológiák természetesen vitathatók, kritizálhatók, és persze a magyar kormány bele is szokott kötni, amikor a romló helyezéseket meg kell magyarázni, de ugyanazon módszertan mentén mérik az összes ország teljesítményét. Ebben tartósan és minden fontos mutató tekintetében egyre rosszabbul szerepel Magyarország.

A 2019-es adatok szerint drámai a romlás: míg 2007 táján a világ 214 országa közül a negyvenedik helyen voltunk, most a nyolcvanhoz közelítünk. Rendkívüli módon hanyatlott a kormányzat teljesítménye, persze nem minden összetevőjét tekintve.

Három tényezőben vagyunk kirívóan rosszak, uniós rangsorban a legrosszabbak. Ilyen a korrupció, amelyben sikerült az utolsó helyet megszerezni a World Governence Indexen, ha csak az európai tagországokat nézzük. De a hat nagy témacsoport szerint aggregált helyezésünk is hátulról csak a negyedik. Bulgáriát, Görögországot és Romániát sikerült megelőzni.

A másik kényes pont a demokrácia minősége: a transzparencia, a jogi szabályozás minősége. Ezt nagyon bonyolult eszközökkel mérik, a lényeg az, hogy milyen gyakran módosítják a jogszabályokat és így tovább.

Paradox módon két tekintetben vagyunk viszonylag jók. A kormányzási teljesítményben, amelyet pénzügyi és más objektív mutatókkal mérnek. A másik pedig a politikai stabilitás, amelynek, hogy őszinte legyek, annyira nem örülök. Az rendben, hogy nincsenek nálunk puccsok, polgárháború, a kormányok kitöltik a választási ciklusokat, ám ez nálunk inkább a verseny totális hiányát és a teljes polarizációt jelenti.

Összességében rendkívüli módon hanyatlik a kormányzás teljesítménye, és a trend romló. Tartósan első helyen persze a skandináv államok, néhány angolszász állam, Új-Zéland stb. állnak.

Pálné Kovács Ilona (1954), a KRTK Regionális Kutatások Intézetének kutató professzora, a PTE egyetemi tanára. 2019-ben az MTA rendes tagjává választották, 2019-től az Academia Europaea tagja. Szakterülete a területi kormányzás és a fejlesztéspolitika intézményi összefüggései, önkormányzatiság, regionalizmus. Ebben a témakörben évtizedek óta folytat hazai és nemzetközi keretek között alap- és alkalmazott kutatásokat. Mintegy négyszáz publikációja van, nemzetközi és hazai konferenciák rendszeres előadója, hazai és nemzetközi folyóiratok szerkesztőbizottságainak tagja, több szakmai díj, kitüntetés ismerte el munkásságát. A PTE BTK Multidiszciplináris Doktoriskolájának vezetője.

Van-e összefüggés az ezeken a listákon jól teljesítő, tehát ellenőrizhető, transzparens és a kormányzatot ellenőrző autonóm intézményeket működtető országok, illetve a helyi döntési jogkörök széles köre között? Ahol nagyobbak a közigazgatás lentebbi szintjeire delegált autonómiák és kompetenciák, azok a kormányzatok jobban is működnek?

Egyértelműen van ilyen összefüggés. Minden olyan politikai berendelkezésben, kormányzati modellben, amelyik a hatalom megosztására, ellenőrzésre, a fékek és ellensúlyok rendszerére épül, amelyik transzparens akar lenni, hozzáférést akar a döntési mechanizmusokhoz, ahol a kormányzati döntések visszacsatolásra épülnek, tehát fontos a részvétel és a nyilvánosság: ezek olyan szempontok és elvárások egy jól, hatékonyan működő demokráciával szemben, amelyek szükségessé teszik a kormányzati hatalommal szembeni autonómiák működését.

Ezek az autonómiák nagyon sokfajták. Vannak bennük közjogiak, vannak civilek és az egyik legfontosabb ellensúly minden rendszerben – ahogy már Tocqueville rég megírta az amerikai demokrácia titkát elemezve – a helyi és területi szintű kormányzatok, amelyeknek nemcsak az önállósága vagy autonómiája fontos a központi hatalomtól, hanem a ténylegesen birtokolt befolyás, hatalom, feladatrendszer, források. Tehát ha megnézzük a listákat, a decentralizált országok rendszerint jobban kormányoznak.

Az ember azt gondolná, hogy minél kevesebb a kontroll, a lassító tényező, annál hatékonyabban tud egy kormányzat dönteni.

Ó, hogyne, látszólag. Úgy szokás mondani, hogy nincs a hatalomnak ára, mert nincs ellenállás, könnyen, gyorsan lehet döntéseket végrehajtani. Persze vannak olyan időszakok, amikor erre valóban szükség van, tipikusan válságkezelések idején.

„Az EU bedobta a törölközőt”: Pálné Kovács Ilona önkormányzatiságról, a kormányzás minőségéről – Élet a NER-ben 8. rész
please wait

No media source currently available

0:00 0:56:05 0:00

De ezek a sikerek, amelyeket az idő és a viták megspórolásával elérnek a rezsimek, mert centralizáltak, mert nem egyeztetnek, mert zártak és nem transzparensek, még ha közpolitikailag korrekt döntéseket is hoznak, hosszú távon általában nem bizonyulnak fenntarthatónak. Egyszerűen azért, mert vakrepülés zajlik. Nem lehet tudni, hogy mi a reakció egyes döntésekre, az csak később derül ki. Hosszabb időszakokat nézve ezért sokkal hatékonyabb az olyan kormányzat, amelyik lassabban, megfontoltabban lép, ráadásul nem hordja a zsebében a bölcsek kövét, hanem hallgat a szakértőkre, a különböző szereplőkre. Összességében a centralizált és gyorsan döntő rezsimek nem fenntarthatók.

A gazdasági sikeresség és a decentralizáció kontra centralizáció között lehet összefüggést kimutatni? A kelet-ázsiai országokat szokták példának hozni, amelyek sikeresek voltak egy nagyon centralizált központi kormányzat irányítása mellett.

Politikai értékrend kérdése, hogy egy adott ország, társadalom, kormányzat mit tart prioritásnak. A növekedés gyorsaságát vagy egy térben és társadalmilag is kiegyensúlyozottabb fejlődést, amelyik hosszú távon is fenntartható.

Ezek a gazdasági csodák általában rendkívül sokba kerülnek. Mérhetetlen társadalmi polarizációba, és olyan konfliktusokat generálnak, amelyek megoldása később sokkal többe fog kerülni. Nem véletlen, hogy a liberális nyugati demokráciák, amelyek egyben gazdaságilag is jól teljesítenek, azt preferálják, ha a gazdaságfejlesztés is regionalizált.

Sőt volt egy olyan időszak, a kilencvenes évtized és talán a következő is, amikor kifejezetten a régiók versenyképességét tartották fontosnak. Mert a régiók versenyeznek a globális piacon a befektetőkért, és ha a régiók képesek jó gazdasági, termelési profilt alakítani, klaszterekbe szerveződni, jól tudnak mozogni, marketingjük van a világpiacon, akkor jelentős mértékben járulnak hozzá egy nemzet gazdasági teljesítményéhez. Tehát a decentralizáció, a regionalizáció a gazdaságfejlesztésben kifejezetten olyan lehetőség, kormányzási tartalék, amelyet okosabb országok használnak, míg más országok gyors sikerekre törekedve centralizálnak.

Az ön volt akadémiai kutatóintézete, a regionális kutatásokat végző intézet a hírek szerint a Belügyminisztérium háttérintézetévé fog válni. Nem jobb helyen van ott? Hiszen sokkal közelebb kerül a döntésekhez, és nem a tudomány elefántcsonttornyában szüli az elméleteit.

Izgalmas dilemma ez. A kutatásokban meg szokták különböztetni az alkalmazott kutatásokat és az alapkutatásokat. Az alapkutatások nélkül nincsenek alkalmazott kutatások. Muszáj olyan szellemi műhelyeknek és szakértőknek lenniük, akik nem megrendelésre dolgoznak. Nem azokon a témákon, amelyek éppen az akut kormányzati szituációkban, szándékok vagy értékrend mentén fontosak, hanem a tudomány belső törvényszerűségeiből következnek. Nem véletlen, hogy a tudomány a maga minőségét belső ellenőrzéssel biztosítja. Tehát nem a kormányzatnak vagy a politikának kell megítélnie, hogy a tudományos kutatások irányai fontosak vagy nem, jó-e a teljesítményük vagy nem.

A szakértők és a kormányzás viszonya jelentős mértékben változott, nemcsak Magyarországon, hanem a világon. Van egyfajta bizalmatlanság a szakértők iránt. Mert ebben is bizonyos vadhajtások jelentkeztek, amikor az evidence based vagy a knowledge based kormányzásban kifejezetten felértékelték a hatékonyságot, a szakmai szempontok beépítését a döntéshozásba, így a szakértők és az alkalmazott kutatások szerepe felértékelődött.

Egy jól kormányzott országnak komoly kutatóintézeti háttere volt. Nagyon komoly információs rendszerek gyűjtötték az információkat a kormányzás minőségéről, az outputról azért, hogy korrigálni lehessen. Ugyanakkor néha összekeveredett a szakértő és a politikus szerepe. A politikus az, aki dönt. Ezt a jogát nem szabad elvitatni, hiszen egy döntés mindig szakmai, politikai és más szempontok ötvözete. Nem lehet kizárólag szakmai döntéseket hozni.

De az utóbbi időkben politikai kormányzás zajlik. Sokkal inkább az aktuális politikai értékek, értékrendek, érdekek határozzák meg a közpolitikai döntéseket. Ezért aztán a háttérintézmények, különösen a rosszul kormányzott országokban, leépülnek, nő a távolság a tudomány és a kormány között.

A bennünket érintő szándékot sajnos nem azzal magyarázom, hogy megnőtt az igény a mi tudásunk iránt a kormányzatban. Sőt mi kifejezetten kimegyünk a divatból, hiszen regionalizmussal, autonómiákkal, helyi gazdaságfejlesztéssel, társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozunk. Csupa kellemetlen, kényelmetlen dolog ez abból a mostani fő irányból, ahogyan kormányozzák az országot. Nem gondolom, hogy ez a típusú tudás hiányzik a kormányzatnak. Nem tart erre igényt.

Sajnos sokkal inkább azt gondolom, hogy maga az Akadémiától átvett intézményhálózat és annak társadalomtudományi, bölcsészettudományi egységeinek jövője meglehetősen bizonytalan. Persze az is világtendencia, hogy a kormányzatoknak, a gazdasági szereplőknek sokkal nagyobb az érdeklődésük a természettudományok, az innováció, az élettudományok iránt. Gondoljunk csak a mostani világjárványra, milyen mértékben hozta középpontba az egészségtudományt, a gyógyszerfejlesztést és az ehhez kapcsolódó alkalmazott kutatásokat.

De ha csak Karikó Katalin pályafutására nézünk, látjuk, hogy ez mindig alapkutatásokból indul. Nincs olyan innováció, amely csak úgy ötletként születik, ha nincs hozzá stabil tudásrendszer. Ez megvan az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatban. Ennek társadalomtudományi, bölcsészettudományi intézetei tekintetében attól tartok, hogy a miénk lesz az első, amikor drasztikusan kiszakítanak egy teljes intézetet, de nem biztos, hogy az utolsó.

Sajnos a tudománypolitikusok sem ismerik fel, hogy milyen óriási szükség lenne a társadalomtudományokra. Így könnyen áldozzák be ezeket a kutatásokat, amelyek közvetlenül talán nem gazdaságilag hasznosítható eredményeket produkálnak. A mi intézetünk elcsatolása nagyon aggasztó precedens lesz, mert egy olyan tudományterületet számol fel, amelyik alapkutatásokkal foglalkozik, és a világ minden fejlett országában ott van a felsőoktatásban, a kutatási, akadémiai szférában. Ha bennünket háttérintézetként fognak működtetni, az olyan vérvesztesége lesz ennek a tudományterületnek, amit nagyon nehezen lehet majd pótolni.

Friss kimutatások szerint az unióban nálunk költ az állam legtöbbet önmagára. Ez nagyon erős újraelosztást jelent. Az állami költések súlypontja hogyan alakult az elmúlt tíz-tizenöt évben?

Az, hogy egy állam mennyire redisztributív, tehát mennyire vonja el a jövedelemtulajdonosoknál keletkező erőforrásokat, fontos szempont, amely magába foglalja azt is, hogy vélhetően centralizáltabb, paternalistább attitűdje van, mert sok közösségi forrás felett rendelkezik. De ha ez olyan társadalompolitikával párosul, amelyik a társadalmi vagy regionális értelemben való felzárkóztatást szolgálja, akkor még támogatható is.

A jóléti államok jelentős része jelentős forrásokat vont el a gazdaságtól és az egyénektől. De ezt olyan értékrend és prioritás szerint osztotta vissza, amely társadalmilag igazságosabb működést, ráadásul a gazdaságot sem korlátozó teljesítményt eredményezett. Ami viszont Magyarországon zajlik, az totálisan más. Mert éppen a szolidaritás veszik ki belőle. Tehát hiába koncentrálunk nagy mennyiségű forrásokat, ezeknek a belső szerkezete azt mutatja, hogy nem oda kerül vissza az elvont forrás, ahol a leginkább szükség lenne rá.

Például a gazdaságra költünk toronymagasan sokat.

Így van. Nem vagyok közgazdász, hogy vajon a nemzeti tőke megteremtése, a gazdasági önállóság, a szuverenitás megtámogatása egy ilyen intervenciós, protekcionista gazdaságpolitikában valóban jó-e. Azt azért látni lehet, hogy ennek az az ára, hogy a kis- és középvállalkozások, ilyen értelemben a vidéki gazdaság egyszerűen feláldozódik a nagy nemzetgazdasági célokra koncentrálás miatt. A kormány által kötött stratégiai megállapodásokban, partnerségekben nincsenek területi szempontok, nincsenek olyan hosszú távú gazdaságfejlesztési célok, amelyekkel diverzifikálni lehetne a gazdaságot. Ehelyett nagyon jól mutat, hogy a működőképes nagyvállalatok termelékenyek, hozzá tudnak járulni a GDP-hez, növekedéshez. De a mögötte lévő hosszú távú folyamatokat nem tartom jónak.

A másik az, hogy rendkívül keveset költ az állam a közszolgáltatásokra, az iskolákra, az egészségügyre, a szociális gondoskodásra. Sokat betonoznak, cementeznek. A fizikai infrastruktúra fejlesztése látványos tud lenni, de nem ez lenne a fő irány, hanem azoknak a közszolgáltatásoknak a fejlesztése, amelyek az emberek mindennapjait befolyásolják. Ebben tragikusan igazságtalan átrendeződés zajlik az újraelosztásban.

Politikai közhely az elmúlt tíz évben, hogy az állam hihetetlenül centralizál, és az alacsonyabb közigazgatási szintekről erőforrásokat és kompetenciákat von el. A megyei önkormányzatok fejlesztési szempontból maradtak csak életben. Egész intézményrendszereket vettek el az önkormányzatoktól, az oktatástól kezdve az egészségügyig, ráadásul a Covid-járvány alatt látványosan szívatják is őket. A még meglévő, kevés saját forrásaikból is, elvileg ideiglenesen, elvontak. De eleve sokkal kisebb a választási legitimáció a települési választásokon: mintha ezek másodrendűek lennének az emberek tudatában. Az uniós választások pedig még inkább. Ez nem azt mutatja, hogy az emberek nem érzik annyira fontosnak a saját életükben egyrészt azt a transznacionális szintet, ami az unió, másrészt azt, ami legközelebb áll hozzájuk, az önkormányzatokat?

Messziről kezdem a választ. Magyarország hagyományosan rendkívül centralizált ország volt. Igazán erős önkormányzatai sohasem voltak, bár szerettük az önkormányzati törvény preambulumában nosztalgiázva ezt emlegetni. A rendszerváltás nyújtotta az első olyan lehetőséget, amikor vissza vagy inkább oda lehetett adni a hatalmat és az önállóságot a helyi társadalmaknak. Ez a döntés is született. Az akkori politikai elit jobbról, balról, középről, mindenki egyetértett, hogy erős önkormányzati rendszerre van szükség Magyarországon.

Akkor a személyi jövedelemadónak még 95 százaléka helyben maradhatott.

Hogyne. De még a rendszerváltás előtt bevezették a személyi jövedelemadót, és a decentralizáció és az önkormányzatokban való gondolkodás is megkezdődött már a rendszerváltás előtt. A helyi társadalmak szintjén már a nyolcvanas években volt mozgolódás.

Ott követtük el a hibát, hogy az első lelkesedés eredménye egy olyan önkormányzati törvény lett, amelyről ránézésre lehetett tudni, hogy nem lesz hatékony. Nem tud igazán jelentős erőforrásokat koncentrálni, azokat jól felhasználni, a közszolgáltatásokat jól megszervezni és így tovább. Minden település megkapta az önkormányzás jogát, amivel még nem lett volna baj, de kapta hozzá a feladatokat, ráadásul minden önkormányzat ugyanazokat.

A költségvetési elosztás sem ösztönözte, hogy az önkormányzatok legalább társuljanak egymással, járási, kistérségi vagy kiskörzeti szinten. Az egész rendszer szétaprózódásra, autarkiára épült. Amit egy ideig ellensúlyozott a helyi eufória, hogy a kezünkbe vettük a hatalmat, megmondhatjuk a polgármesternek a magunkét.

Aztán a kilencvenes évek közepétől ez a lelkesedés megtorpant. Végeztünk egy kutatást, amelyik a magyarországi decentralizáció kudarcát próbálja megérteni, hogy hogyan juthattunk el oda, hogy 2010–11-ben totálisan más önkormányzati rendszert vezettek be. Azt találtuk, hogy a központi vagy pártpolitikai elit már a 2010 előtti évtizedekben is egyre kevésbé volt önkormányzatbarát. Szemérmesen, de centralizált.

Ez egy hosszabb folyamat, amelynek egyrészt az is volt az oka, hogy az önkormányzati rendszert 1990-ben valóban nem tették alkalmassá arra, hogy erős és jól működő egységek legyenek. Így 2010-re oda jutottunk, hogy hatalmas adósságot halmoztak fel az önkormányzatok. Egyébként nem a kicsik, hanem a nagyok és a megyék. Ennek jelentős része viszont fejlesztési célú hitel volt, amelyet kifejezetten gerjesztett az uniós támogatási rendszer.

Úgyhogy nem igaz, hogy azért kellett centralizálni, mert teljesen eladósodtak és csődbe kerültek az önkormányzatok. Differenciált volt a pénzügyi helyzetük. Viszont arra jó érv volt, hogy az önkormányzatok nem képesek a feladatokat ellátni, eladósodtak, nem jó minőségűek a közszolgáltatások. És a válasz az lett, hogy államosítani kell.

Egyáltalán lehet-e helyi autonómiáról beszélni ott, ahol nincsenek források? Az autonómiához szükséges, hogy legyen mit elkölteni. Hogyan lehet források nélkül alternatív erőközpont egy önkormányzat, amivel most próbálkozik az ellenzék, és amit a kormányzat ezerrel próbál megnyesegetni?

A számok mutatják, hogy az önkormányzatoknak a közösségi költségvetésben való részesedése drámaian csökkent és folyamatosan csökken. Egy ideig ezt tudták pótolni a saját vagyonuk értékesítésével, de – ahogy Vigvári András, egy nagyon jó önkormányzati, pénzügyi szakember fogalmazott – egy idő után elfogyott a családi ezüst. Onnan már nem tudták pótolni az alulfinanszírozást.

Szeretjük azt mondani, hogy az önkormányzatok azért lehetetlenültek el, mert kevés pénzt kaptak, de én ezt bonyolultabb ügynek tartom. Nem egyszerűen több pénzt kellett volna adni nekik ahhoz, hogy jól működjenek, hanem olyan szervezeti kereteket, kapacitásokat kellett volna kialakítani, amelyekben a több pénzt okosabban lehet használni.

Hiába kapták meg például a kisfalvak a kilencvenes évek elején a forrásokat ahhoz, hogy az iskolákat beüzemeljék, az iskolaépületeket felújítsák, ha ezek a gyerekszám miatt nem voltak fenntarthatók. Se tanár, se gyerek. Óhatatlanul vezetett ez oda, hogy visszarendeződött az optimális lépték: a gyerekeknek mégiscsak utazniuk kell a körzeti iskolákba. De sajnos azokat sem újították fel kellőképpen. Nem fejlesztették a hozzáférést, a tömegközlekedést, az úthálózatot, így aztán kumulálódott a hátrány.

Tehát az önkormányzati rendszer strukturális reformra szorulna. Nagyon differenciáltan kellene ellátnia a feladatokat. Tehát a nagyobbnak többet és jobb minőségben, és meg kell szervezni a hozzáférést egy-egy körzetben. Ez sajnos elmaradt.

Azzal, hogy ​ilyen sok közszolgáltatás, korábban önkormányzati hatáskörben lévő feladat átkerült a központi kormányzathoz, kimutatható-e, hogy javult a szolgáltatások minősége? Például az oktatáskutatók körében közhely volt, hogy a települési szintű oktatásirányítás csak a szegregáció növeléséhez vezet, egy magasabb, persze nem országos, KLIK- (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, amely az állam köznevelési feladatait látja el – K. GY.) szinten kellene a gyerekeket elosztani egy kisebb régió iskolái között. Az önkormányzati iskolarendszer elvételének az volt az egyik hivatkozási alapja, hogy így ez majd megoldódik. Nem oldódott meg. Más területeken látni-e, hogy hatékonyabb a központi kormányzat, mint a települési?

Nem. 2015–17 között végeztünk olyan kutatásokat, amelyek a helyi közszolgáltatások helyzetét próbálták felmérni. Komoly paradoxon, hogy miközben az ember tudta, hogy ha az önkormányzatoktól elveszik a közszolgáltatásokért való felelősséget, akkor az kiüresíti a helyi demokráciát, mert nincs miről dönteni, vagyis ilyen szempontból ez rendkívül káros lépés volt. De a másik oldalon megfogalmazódott az emberben egy olyan elvárás, hogy most akkor legalább az állam tűzzel-vassal megoldja a szerkezeti gondokat. Mert nem kell majd a helyi politikusokkal, a helyi társadalommal megbirkózni, hiszen mindenki ragaszkodik a sajátjához, hanem majd az állam kiszámolja, kiméri, odaáll a térkép elé körzővel, vonalzóval, kijelöli a körzeteket, és megnézi, hogy milyen optimális kapacitások vannak.

Ez nem történt meg. Többek között azért, mert a kormányzat szakpolitikai felkészültsége és kapacitásai is mérhetetlenül leépültek. Nem zajlik igazán tudatos kormányzás és reform, amelyik hosszú távra eldönti, hogy az oktatásban, közoktatásban, felsőoktatásban, egészségügyben milyen lépéseket kell megtenni.

De a potencia benne lett volna ebben az átalakításban? Tehát csak egyszerűen nem volt elég jó a kormányzat ahhoz, hogy megvalósítsa? Vagy pedig elméletileg is kimondható, hogy az oktatást vagy az idősellátást hatékonyabban szervezi meg egy lentebbi szint, mint egy magasabb?

Nem. Először annak a döntésnek kellett volna megszületnie, hogy ezeket a célokat és szempontokat fontosnak tartom-e. Most államosítottam az iskolákat, létrehoztam egy mamutintézményt, az úgynevezett KLIK-et, amelyik működésképtelen volt a méretei miatt.

Azóta széttagolták, mert rájöttek erre.

De nem az önkormányzatoknak adták vissza, hanem a járásoknak, az állam dekoncentrált szerveinek. Nem születtek olyan döntések, hogy a közoktatást gatyába akarom rázni, és készítek olyan javaslatokat, amelyek alapján elindítok egy reformot.

Sőt! Tudjuk, hogy ezekből az ágazatokból inkább forrásokat vontak el. A reform mindig pénzbe kerül. Átmenetileg sokkal több pénzbe, hogy aztán idővel konszolidálódjon vagy akár kevesebbe kerüljön, mint korábban. Ezek a reformdöntések elmaradtak. Rögtönzések vannak, koncepciótlanság.

A válság ​még az olyan, hagyományosan erős regionális jogkörökkel rendelkező országokban is, mint Németország, felerősítette a központi döntéshozatal szükségességét, a centralizált hatalomgyakorlást. Válságokban nem működik jobban a centralizáció? Mit mond erről a járvány Magyarországon?

Vannak olyan klasszikusan állami, centralizáltan ellátandó feladatok, amelyeket nem kell az önkormányzatokra bízni. Ilyen a honvédelem vagy éppen a közegészségügy, mondván, a vírusok nem ismerik a közigazgatási határokat.

Valóban, a centralizáció beindult. Mindenhol reflexszerűen a központi kormányzatok élénkültek fel és vontak a kezükbe olyan kompetenciákat, amelyek esetleg korábban önkormányzatiak voltak. Van már rá terminológia is, ez az úgynevezett koronacionalizmus: tehát a koronajárvány megerősíti a nacionalizmusokat.

Sajnos ez igaz a nemzetközi integráció és a szuverén országok közötti viszonyrendszerben is. Elvitatják – például Magyarország, és nincs egyedül – azt, hogy az Európai Unió vagy bármilyen más nemzetközi lépték alkalmasabb lenne a járványkezelésre, mint a nemzeti kormány.

Ugyanakkor számtalan olyan példa van, amelyik azt mutatja, hogy az állam egyedül, a saját apparátusával nem tudja megoldani a járványkezelést sem. Ehhez partnerek kellenek, az önkormányzatok is. Mert nagyon sok minden helyben, speciálisan jelenik meg.

Ebben a témában is csináltunk kutatást, hogy az önkormányzatoknak milyen mozgásterük van a járvány kezelésében. Kiderült, hogy miközben feladatokat persze kaptak, forrásokat viszont elvontak. Információt sem kaptak. A legkomolyabb gond az volt, hogy információhiányban kellett helyben valamit csinálni, mert a problémák nyilvánvalóan helyben jelentkeztek és helyben kellett választ adni.

Olyan sok szépet mondtunk el az önkormányzatokról, hogy nézzük meg a másik oldalát is. ​Mert a transzparencia hiánya ugyanannyira jellemezte őket, a monopolizált helyi nyilvánosság régen is, most is megvolt. A személyes függőségek erőssége is nagyon jellemezte még a jogkörökkel, kompetenciákkal bíró helyi önkormányzatokat is. Falvakban sokkal erősebb a hatalomtól való függés, mint a nagyobb településeken. Ezt a mindennapi tapasztalatot lehet-e mérni, és változott-e ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerében?

Igen, változott. Tovább romlott. A kilencvenes évek első eufóriája után kevés figyelem irányult arra, hogy beüzemeljék a demokráciát, és valóban nyitott maradjon az önkormányzás arra, használja azokat az előnyöket, amelyekre csak ők alkalmasak. Megvédve őket: ha állandó finanszírozási, egzisztenciális problémákkal, külső érdekérvényesítési feladatokkal küszködnek, akkor kevesebb figyelem irányul a helyi demokrácia működtetésére. Ami strapás, lássuk be. A helyi társadalommal foglalkozni kihívás, még a legkisebb falvakban is, a nagyobb településeken különösen.

Sajnos nincs helyben verseny. A polgármestereket újraválasztják, alig lehet találni képviselőt. Lássuk be, ha nincs igazán mozgástér és nem igazán vonzó pálya az, hogy önkormányzati politikus legyek, akkor kontraszelektálódik a helyi politikai elit is. Ez történt Magyarországon. Egyre szürkébbek – nem akarok senkit megbántani –, egyre enerváltabbak a helyi politikusok. Megtanulták, hogy alkalmazkodni kell a felsőbb irányítási szintekhez. Inkább a lobbistákhoz keresik a kapcsolatot, és nem a helyi véleményvezérekhez.

Ez egy paternalista rendszer, amely a kis falvakban azzal súlyosbodott 2011 után, hogy az önkormányzatok jelentős szerepet kaptak a közmunkák megszervezésében. A szándékot nem vonom kétségbe, még valahol azzal egyet is értek, hogy mindenkinek az lenne a jó, ha nem segélyből, hanem munkajövedelemből élne. De a közmunkarendszer ezt nem teljesítette. Viszont kialakított egy nagyon erős egzisztenciális függőségi viszonyt a helyi társadalom legelesettebb rétegével kapcsolatban. Amikor az ember helyi esettanulmányokkal, sztorikkal találkozik, néha horrorisztikus, hogy milyen mértékben kiszolgáltatottak.

Összefügghet-e ez azzal, vagy ​előzménye lehet-e annak, hogy a Fidesz választói bázisa egyre jobban a kistelepülések felé tolódik, ahol erősebb ez a függési rendszer?

Igen. Hogy a vidéki Magyarország támogatja a kormányt, az egyrészt abból a paternalista attitűdből származik, amelyet táplál a kommunikáció, táplálnak az élethelyzetek. A mindennap megtapasztalt ügyek arra mutatnak rá, hogy a hatalomban lévőket kell támogatni, akkor van esélyünk, hogy megkapjuk a közmunkát vagy kapunk egy kis támogatást, és túléljük.

A másik a mérhetetlenül aggasztó nyilvánossághiány, amely ebben az országban, a vidéki Magyarországon, éppen a legszegényebb társadalmi rétegeket illetően van. Ők nem kommunikálnak mással, legfeljebb a polgármesterrel, vagy szórólapokat olvasnak el. De a közösségi médiához nem férnek hozzá, tehát olyan egyoldalúan informáltak, amiből sétagalopp a hatalom megszerzése, megtartása.

Említette, hogy az önkormányzatiság kiüresedésével és a centralizált rendszer kiépülésével együtt értékét veszti az önkormányzatokban való politizálás. Ez paradox módon felerősít pozitív dolgokat, például hogy mennyivel több női polgármester lett és milyen sok településen roma a polgármester. Olyan településeken is, ahol korábban is bőven többségben voltak a romák, de mégiscsak a pár magyarból választották az erős embert. De mivel már nem kell hogy erős ember legyél, akkor az már lehet roma vagy nő is. Kitermelődik a hatalomtól megfosztottabb rétegekben is egy vezetői csapat.

Igen, ez nagyon izgalmas kérdés. Magamnak is feltettem már, hogy amikor majd végképp nem lesz hatalma az önkormányzatoknak, és már meg sem kell felelniük, mert nem törődnek velük, tehát kitaszították őket a hatalmi arénából, mit fognak csinálni.

Van még egy út, ez pedig valóban a helyi közösség megszervezése. A magyar kultúrában, tradíciókban egyébként benne lévő helyi összefogás, lokalizmus, amely megerősödhet a közös veszélyeztetettség, az egymásra szorultság helyzetében, olyan pozitív következmény lehet, hogy az emberek megtanulnak egymással jobban együttműködni, mert nincs igazán másra lehetőségük.

De egyelőre úgy látom, hogy a polgármesterek vagy a választott tisztségviselők szintjén sajnos még mindig inkább az a paternalista értékrend, habitus érvényesül, hogy ki kell járni, forrásokat kell szerezni, kívülről kell segélyekhez, forrásokhoz jutni. Ez persze érthető, mert helyben nincs igazán mit mozgósítani, de a másik oldalon nem ad lehetőséget helyi társadalomban igazi, belső kohéziót kialakítani.

Akkor térjünk át az ​EU szintjére. Az EU alapkérdése az, hogy milyen döntési jogköröket hagy nemzeti hatáskörben, és milyen jogkörök kerülnek transznacionális, uniós szintre. Ön azt írja, hogy az EU többszintű kormányzási rendszerében a régiók, a megyék és a nagyvárosok évtizedek óta keresik a helyüket. Van-e esélye annak, amivel Karácsony Gergelyék és más régiós fővárosok együtt próbálkoztak az unióban, hogy a fejlesztési kohéziós források elosztásába jobban bevonódjanak az alacsonyabb szintek, ne csak a kormányok? Van-e ennek esélye úgy, hogy az EU döntéseit alapvetően kormányfők hozzák?

Az Európai Unió nagy barátja volt a régióknak. Amikor mi készültünk a csatlakozásra a kilencvenes évtizedben, a régiók Európája volt a modell, amelyet valahogy úgy képzeltek el, hogy a régiókat beemelik az európai uniós döntéshozási mechanizmusba. Vagyis azért többszintű a kormányzási rendszer, mert nemcsak a nemzetállamok, nemcsak a transznacionális, hanem a regionális szintek is bevonhatók a döntéshozásba.

Ebben nagy változások következtek be sajnos már 2004-től, a csatlakozással. Akkor megnövekedett Európa mérete, a régiók száma, mégpedig olyan régiókkal, amelyeknek a kapacitásai, tudása messze nem volt olyan, mint mondjuk Baden-Württembergé vagy Vallóniáé.

Az Európai Bizottság különösen megijedt, hogy a kelet-európai régiókkal való együttműködés egyáltalán menedzselhető-e. Ezért lassacskán elhalványodott a régiók Európája szlogen. Azt kell mondjam, hogy az Európai Unió bedobta a törölközőt. Abban az értelemben, hogy jelentős részben a nemzetállami kormányokra bízza a kohéziós források felhasználását. A régiók bevonását jelenleg is elvárja az Európai Unió, tehát az önkormányzatokkal való partnerséget. Ők lemaradtak egy körrel, még elvárnák az együttműködést, a partnerséget, de igazán nem hajtják be, nem ellenőrzik.

Ahogy ​a strucc bedugja a fejét a homokba, úgy viselkedik az Európai Unió, miközben tisztában van azzal, hogy Kelet-Európában nincs partnerség. Lengyelország ilyen szempontból kivétel, ott a régiók megerősödtek, a vajdaságok valóban tényezők, képesek akár európai szinten is politizálni. Tehát az EU, ha úgy tetszik, cserben hagyta a régiókat. Pragmatikus okokból, most pedig már politikai okokból is. Látszik, hogy rendkívüli mértékben meggyengül az Európai Unió mint szint a nemzetállamokkal szemben. Néhány olyan renitens tagállam, mint mi is vagyunk, ezt még tovább gyengítette, mert egyszerűen visszaél a tagállami hatalmával az uniós döntéshozásban.

Éppen ezért én nem ​vagyok optimista abban, hogy az úgynevezett szabad városok vagy éppen kelet-európai nagyvárosok próbálnak Brüsszelben nyomást gyakorolni, hogy közvetlen kapcsolatban lehessenek Brüsszellel, hogy gyengüljön a nemzetállamok kormányzati befolyása, hatalma a források felosztása felett. Ebben bizonyos támogatási sémákat, konstrukciókat ki lehet alakítani, amiben közvetlenül uniós pályázati rendszereket indítanak, de nem nagyon remélem, hogy az Európai Unió tudna olyan erős lenni a tagállami kormányokkal szemben, hogy rákényszerítse őket az önkormányzatok tényleges bevonására vagy saját magához vonjon nemzetállami kormányokra vagy országokra allokált forrásokból közvetlen elosztási kompetenciát.

Akkor a Nemzetek Európája versus Európai Egyesült Államok dilemmában ön nem látja lehetségesnek azt, hogy az EU jövője egy surranópályán a helyi területi kormányzási szinteken múlhat majd?

Nem. Ez a mozgalom, ezek az érvek, tehát hogy az önkormányzatok kikerülhessék ezeket a centralizáló és igazságtalan kormányokat, amelyek a forrásokat igazságtalanul, ráadásul rosszul és korrupt módon osztják fel, Kelet-Európára igazak igazán. Vagy talán még néhány dél-európai államra, de rájuk már egyre kevésbé.

A nyugat-európai regionális partnerek sem lesznek lelkesek egy ilyen alternatíváért. Más, nagyobb régiók mozgolódnak néha, de ott meg az a baj – gondoljon Katalóniára –, hogy ezek az erős etnoregionális mozgalmak nemzetállami egységeket veszélyeztetnek, ami óvatosságra int. Ezt a regionalizációs alternatívát a közeljövőben, ebben a programozási periódusban nem nagyon látom lehetségesnek. Az más kérdés, hogy nekem nagyon szimpatikus lenne.

Hozzájárult-e ön ​szerint az uniós kohéziós politika a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez?

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, akkor azt mondom, nem.

Márpedig erre szolgál.

Bonyolultabb a dolog, mert a kohéziót sokféleképpen értik. Az Európai Bizottság időről időre kohéziós jelentéseket készít, éppen azért, hogy bizonyítsa a nettó befizetőknek, hogy megéri a kohéziós alapba, strukturális alapokba forrásokat koncentrálni, mert mégiscsak van egyfajta kohéziós irány, konvergencia.

Igen ám, de inkább a tagországok között van. Kelet-Európa, különösen néhány sikeresebb állam felzárkózásához hozzájárultak a kohéziós alapok, az biztos. Viszont ezért a szegényebb régiók nagy árat fizettek ezekben az országokban.

A fejlettebb, nagyobb városok, Magyarországon nyilván a főváros és a nyugati tengely az, amelyik fejlődni tudott, és megközelíti, de csak közelíti, Budapestet leszámítva az uniós átlagot. Viszont ennek az az ára, hogy az ország nagyobbik része rohamosan leszakad. Tehát a konvergencia megindult a nemzetállamok között, és ehhez kellettek a kohéziós források, de az országokon belüli területi különbségek nőttek, Magyarországon különösen.

2017–18-ban nekünk még mindig ugyanannyi régiónk volt az uniós átlag-GDP fele alatt, mint a csatlakozáskor. Míg például Romániában, amelynek a csatlakozásakor a főváros kivételével minden régiója alatta volt e szintnek, már csak egy ilyen maradt. Szlovákia régiói is feljöttek annak dacára, hogy a kelet-szlovákiai és a pozsonyi régió között hatalmas a különbség. Nekünk pedig még mindig ugyanúgy négy régiónk van az utolsó húszban a 350 körüli uniós régióból. Ennyire rossz Magyarország abszorpciós, támogatásfelvevő képessége? Vagy nálunk sokkal többet lopnak el? Vagy ennyivel rosszabbak a kohéziós programjaink? Mi az oka annak, hogy a szomszédos országokhoz képest is ugyanannyi régiónk áll ugyanolyan rosszul, mint 2004-ben?

Nagyon összetett probléma ez, nem lehet kizárólag a kohéziós politikával vagy az uniós fejlesztési forrásokkal megmagyarázni, hogy miért szakad le Magyarország legtöbb és egyre nagyobb része. Mert bőven elképzelhető, hogy inkább nő az utolsó húsz uniós legfejletlenebb régió között is a magyar régiók aránya. A szomszédságunkban jelentős pozitív fejlemények láthatók.

A kohéziós források abszorpciója külön kérdés. Magyarország egyébként ügyes abból a szempontból, ahogy felhasználja a forrásokat.

Már úgy érti, hogy lehívja, de ez még nem azt jelenti, hogy hasznosítja is.

Lehívja a számláról, és ebben kifejezetten nagyon tudatos volt, hogy minél hamarabb, minél több forrást. Ezért próbáltak nagy beruházásokat finanszírozni, hogy minél könnyebben, kevesebb adminisztratív ráfordítással, kis kockázatok vállalásával minél nagyobb projekteket lehessen finanszírozni belőle. Éppen azért, hogy a menedzsmentje, az elszámolás, a pénzlehívás menjen. Ilyen szempontból meg is dicsérnek bennünket, hogy a kohéziós forrásoknak viszonylag professzionális a pénzügyi menedzsmentje Magyarországon. Ezt megtanultuk.

Az, hogy mire és hol költöttük el a forrásokat, igazán csak hosszabb távon fog értékelhetővé válni. Én annak sem vagyok híve, hogy mindenhova kicsit adjunk. Ez az öntözőkanna-effektus: mindenhova kell egy kevés pénz, hogy mindenki boldog legyen. Nem biztos, hogy ezzel lehet a felzárkózást támogatni. Akár valóban nagyobb léptékű infrastrukturális, közlekedési, környezeti, innovációs, felsőoktatási nagy projektekkel jobban el lehetne érni felzárkózást a régiók között.

De tudjuk, hogy nem ezekre mentek el a források. Volt az úgynevezett TOP, a Területi Operatív Program, amely felett a megyei önkormányzatok rendelkeztek – persze nem ők rendelkeztek, félreértés ne essék. A megyéknek még a fejlesztéspolitikai szerepük is rendkívül csekély, a végső döntést soha nem ők hozták a projektekről, hanem csak előkészítették a kormányzati döntést. A TOP-ból látszik, hogy nem voltak igazán innovatív, a helyi gazdaság, a helyi erőforrások bővülését, használatát szolgáló projektek.

Ez azért van, mert a végső kedvezményezettek, a kis, helyi vállalkozások, a kicsi önkormányzatok és így tovább, amelyek forrásokhoz juthatnak, nincsenek szakmailag segítve. Felszámolódott az a fejlesztési apparátus, a regionális fejlesztési ügynökségek, amelyek korábban segítették a legszegényebbeket a pályázásban. Tudni kell, hogy az uniós forrásokhoz való hozzájutás leleményesség, kapacitás, adminisztratív tudás kérdése is. Ezek vidéken és aprófalvas térségekben totálisan hiányoznak. Nincs tehát tudás sem ahhoz, hogy jól használjuk a forrásokat.

Az önkormányzati ​decentralizáció, a forrás- és kompetenciaellátottság helyettesítheti-e az etnikai és nemzetiségi alapú autonómiákat? Romániában és Szlovákiában sokkal erősebb a középszint, a megye, mint Magyarországon, miközben hideglelést kapnak a kisebbségi autonómia fogalmától. Tehát regionális többségben élő kisebbségek esetén kikerülhető-e így a politikai forró téma, amit úgysem lehet lenyomni a nemzetállamban gondolkodó többségi társadalom torkán, miszerint például legyen székely autonómia? Kikerülhető-e a dilemma, ha az önkormányzatoknak nagyobb jogköröket adnak?

Nem is úgy fogalmaznék, hogy kikerülhető, hanem csak akkor kezelhető az etnikai alapú regionalizmus, ha egyébként az ország egésze képes ezt befogadni. Ha olyan politikai kultúrája, decentralizált önkormányzati rendszere van, amelyen belül az etnikai, nemzetiségi alapon szerveződő autonómiák megkülönböztetése legalábbis nem szakadék.

Ha a román megyék viszonylag erősek, akkor Székelyföld is könnyebben tudná maga mellé állítani akár a romániai megyei politikai elitet, hogy támogassák ezekben az autonómiatörekvésekben.

Létezik az európai polgári kezdeményezés, hogy az EU foglalkozzon az őshonos, nemzeti, etnikai sajátosságú régiókkal. Ezzel az a baj, hogy ha az unió jóban akar lenni a tagállami kormányokkal, akkor ezt nem bolygatja. Úgy nem tud hozzáállni, hogy segítsen kiválási törekvéseket vagy pedig túlságosan erős kivételes autonómiastátuszok létrehozását.

Abban is pesszimista vagyok, hogy mennyi jövője van az etnikai alapú regionalizmusnak. Az biztos, hogy ha nincs regionális identitása az embereknek, ha nem kötődnek a saját településükön túl a tágabb, nagyobb térségükhöz, akkor rendkívül nehéz őket mozgósítani arra, hogy érdekelje őket, mi történik a nagyobb régióban. Nálunk totálisan sikerült leépíteni a megyékhez való kötődést. Nem is tudják az emberek, mit csinálnak a megyében. Nincs a megyéknek nyilvánosságuk, nincs miért figyelni rájuk.

De ha van erős regionális identitás, ha vannak olyan funkciók, amelyeket a megye ellát, akkor más a helyzet. Mondok valami bizarr példát: a megyei futballbajnokságok vagy éppen a kulturális események. Ha a megye megjelenik mint bizonyos funkcióért felelős politikai szint, akkor jobban el lehet érni a vele való azonosulást. Akkor jobban lehet apellálni a megyei érdekre, amit megtámogat a helyi társadalom is. Most sajnos inkább az etnikai alapú és sok szempontból a többségi társadalommal konfliktusokat generáló mozgalmak léteznek Európában. Főleg akkor van gond, ha ezek eljutnak a kiválási törekvésekig vagy olyan státuszt kívánnak, amelyet centralizált ország nem fogad el.

Például a székelyföldiek azt mondják, hogy a minta a dél-tiroli autonómia vagy Aland. Felejtsük el. Azok olyan időszakban, térségekben működő autonómiák, amelyeket Székelyföld a saját földrajzi helyzete, politikai környezete és geopolitikai helyzete miatt sajnos nem fog tudni elérni. Az a jó, ha az ország általában elfogadja azt, hogy a hatalmat meg kell osztani a térségi önkormányzatokkal, függetlenül attól, hogy az éppen kisebbségek által lakott-e. Amíg ezt nem fogadják el, amíg nincs egy toleráns, hatalmát megosztani képes kormányzás, addig az autonómiatörekvéseknek ez az etnikai típusa sem lesz sikeres.

Említette a megyei szintnél az identitásképző erő gyengeségét. Kovács Imre beszélt arról ebben a sorozatban, hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszere hogyan volt képes helyi, nem megyei, hanem alacsonyabb szintű lokalitástudatot biztosítani még a leszakadóknak is. Nincs persze kimondva az újabb és újabb, az önkormányzatoktól pénzt, jogköröket elvonó intézkedéseknél, hogy ezeknek egyértelműen hatalompolitikai okuk van, de ez teljesen nyilvánvaló. Az elvesztett önkormányzati választás óta a kormányzati forrásokat is hatalompolitikai alapon osztják el az önkormányzatok között. Ez mégsem kontraproduktív – miért nem? Nyilvánvalóan megfosztják az embereket, főleg az ellenzéki önkormányzatok területén élő embereket azoktól a lehetőségektől, hogy az ügyeik helyben intéződjenek és legyen pénz erre. Hogyan sikerül elérnie a NER-nek, hogy ez mégsem kontraproduktív?

Ez a legfájdalmasabb tanulság a számomra az önkormányzás harmincéves magyarországi történetében. Az emberek nem rendültek meg, amikor a saját kormányzataikat, saját önkormányzataikat kifosztották és abszolút árnyéklétre ítélték.

Ennek sok oka lehet. Említettem, hogy az önkormányzati autonómia gyökerei, a helyi társadalmak erőssége hiányzik Magyarországon. A rendszerváltás egy kitüntetett pillanat, rövid időszak volt, de utána nagyon kevés figyelem irányult az önkormányzatok és a politikai elit hibájából is arra, hogy tényleg erősebb helyi társadalmak legyenek. Nem csupán autonóm önkormányzatokra, hanem helyi, erős társadalmakra lenne szükség. Mert ha ezek nincsenek, akkor az önkormányzatok legfontosabb szövetségese hiányzik.

Amikor 2011-ben végrehajtották a reformokat, az önkormányzati szövetségek és az ellenzéki pártok ugyan balhéztak, de azért nem lehetett volna társadalmi méretű mozgalmat generálni, hogy adják vissza a hatalmunkat, ne vegyék el az önkormányzáshoz való jogunkat. Le lehetett nyomni az ország torkán azt, hogy megfosztották a decentralizált kormányzás, a beleszólás, a közvetlen részvétel lehetőségétől. Úgy tűnik, hogy a mi politikai kultúránkban ez nem gyökerezik elég mélyen az emberek túlnyomó többségében, ezért aztán könnyen ki is lehetett onnan gyomlálni.

2013-as tanulmánya végén azt a kérdést teszi fel, hogy lehet-e ​centralizált országban jól kormányozni. Mi a válasza most?

Nem lehet. Iszonyatos mennyiségű fontos és erőforrásokkal rendelkező partnerről mondott le a kormány. Igenis van olyan, hogy az önkormányzatok és a kormány, a központi szint és a helyi, a regionális szint nem szétválni akar egymástól, nem az autonómiát, a maga szuverenitását emlegeti, hanem az együttműködés lehetőségét keresi. Nyitott arra, hogy ne egyedül döntsön. Nyitott arra, hogy közös kormányzás legyen. Van ilyen, még ha egyelőre nálunk ez az álom kategóriája is. Nálunk, úgy tűnik, a fő cél megszerezni a hatalmat, és utána ahhoz foggal-körömmel ragaszkodni kell.

A konszenzusos demokrácia lényege, hogy a szintek sem ellenfelei egymásnak, hanem egymás támogatói. Én úgy gondolom, hogy a centralizált ország sokkal törékenyebb, mint a decentralizált, mert vakrepülést folytat. Nagyon sok mindenről nincs tudomása, nagyon sok támogatásról, tudásról mond le. Ez aláássa a legitimációját. Nagy meglepetések érhetik az olyan kormányt, amelyik elfelejtett konzultálni a partnereivel, közöttük az önkormányzatokkal.

XS
SM
MD
LG