Volt, aki több mint hatvan évig nem beszélt arról, hogy szovjeteket ölt a Mecsekben 1956-ban. Volt, aki abból próbált előnyt szerezni a rendszerváltáskor, hogy azt hazudta: a Mecsekben harcolt a ruszkik ellen. Hosszú évek kálváriája után elkészült a mecseki Láthatatlanok nevű 1956-os fegyveres gerillacsoport történetét feldolgozó dokumentumfilm. A láthatatlanok ’56 novemberében a hegyekbe menekültek, és onnan folytatták a harcot a szovjet megszállókkal. Arról, hogy mik történtek a hegyen, és hogyan harcoltak , és később mi lett a láthatatlanokkal, nem sok mindent lehetett tudni egészen addig, amíg Cs. Nagy Sándor rendező le nem forgatta róluk szóló dokumentumfilmjét, amelyet végül adományokból és a pécsi önkormányzat segítségével fejeztek be. A magyar állam egy fillérrel sem támogatta a filmet, amely most sorra nyeri a díjakat. Nagyinterjú.
Beleállt a filmalap vagy – ahogy Andy Vajna halála után hívják – a filmintézet abba, hogy elkészüljön ez a film az addig még ismeretlen ’56-os hősökről?
Nem, a filmintézet nem támogatta, pedig mindenhova pályáztunk, nemcsak a dokumentum-, hanem a történelmi kuratóriumhoz is. Mindent megpróbáltunk, hogy a láthatatlanok történetéből filmet készíthessünk, de nem kaptunk tőlük semmilyen segítséget, mindig visszautasítás volt a válasz.
Mit mondtak, miért nem támogatják a sztorit?
Hivatalos indoklás nem volt, de amikor végül utánakérdeztünk, azt mondták, hogy rosszkor adtuk be a pályázatunkat, mert az előző évben volt ’56 hatvanadik évfordulója, és akkor már kiszórtak egy csomó pénzt ebben a tematikában. Mondtam, hogy értem ezt, de mi meg most találtuk meg ezt a sztorit arról a három emberről, akik fent voltak a Mecsekben tizenévesen, és együtt harcoltak a szovjetek ellen, ráadásul ennek a három embernek fantasztikus élettörténete van, amit gyakorlatilag senki sem ismer, még a pécsiek sem. Azt mondták: így jártam.
Pedig folyamatosan különböző producerekkel próbáltunk tőlük támogatást szerezni rá, de nem lett belőle semmi.
Hogyhogy nem adtad fel?
Hát jó kérdés, saját pénzből kezdtük el forgatni a filmet, de elmondom, miért nem adtuk fel. Sashegyi Zsófia kolléganőmmel – aki a film szerkesztője – találtunk három mecseki láthatatlant, olyan embereket, akik mind a hárman emigráltak rögtön a szabadságharc után. Ketten jugoszláv határon mentek át, egyikőjük pedig Ausztrián keresztül menekült. Három zseniális embert találtunk három zseniális történettel, és ezek az emberek égtek a vágytól, hogy elmondják a sztorijukat. A kamerák előtt találkozott először ez a három férfi, és miután meggyőződtek arról, hogy mindenki fent volt a hegyen, nagyon megörültek egymásnak. És ez a lelkesedés minket is nagyon behúzott.
Persze közben jött a folyamatos pofára esés, hogy visszautasították a pályázatainkat, ami elkeserítő volt. Mindig, amikor épp már a végét jártuk, hogy feladjuk, akkor arra gondoltunk, hogy ezek a mecseki harcosok, fiatalok hihetetlen heroikus küzdelemben voltak fönt a hegyen étlen-szomjan, második világháborús fegyverekkel a világ egyik legerősebb hadseregével harcolva, akiknek komoly károkat okoztak. Nem tudtuk és valójában nem is akartuk elengedni ezt a történetet. Elindítottuk a közösségi finanszírozást, közben pedig saját pénzből forgattunk. Kollégák a két szép szememért jöttek el operatőrködni, hangmérnökösködni, mert mondtam nekik, hogy akkor tudom őket kifizetni, hogyha már lesz valami kis pénzünk. Végül az emberek szó szerint összedobtak nekünk másfél millió forintot, amiből tudtam fizetni és folytatni a forgatást.
Bár ez egy pécsi sztori, de még Pécsett sem nagyon ismerték a Láthatatlanok történetét. Ti hogyan találtatok rá?
Egy kollégám, Egri Manó keresett meg, hogy ismer egy mecseki láthatatlant. Találkozott és forgatott vele, Farkas Józsefnek – Joe bácsinak – hívják, és Ausztráliából jött haza Magyarországra. Kétlaki életet él, és az ő életéből és a mecseki Láthatatlanokról mindenképp kellene egy filmet csinálni.
Tudta, hogy én dokumentumfilmeket is rendezek, és bízott abban, hogy ez a téma feküdne nekem. Az elején, amikor még csak felszínesen ismertem a történetet, egy kicsit húzódoztam tőle, mert azt gondoltam, hogy ’56-ot már nagyon sokszor lerágtuk, és gumicukoríze van. De Manó mindenképp össze akart hozni Joe bácsival, ez volt a szerencsém, mert amikor elmesélte az életét, tudtam, hogy mindenképp filmet kell belőle készíteni.
Miért?
Joe bácsi már 14 évesen a pécsi uránbányában dolgozott, 16 évesen már a hegyen harcolt a szovjetek ellen. Nagyon-nagyon kemény életútja volt már 16 évesen is, amikor elindult a szovjet hadsereg ellen. A társai is heroikus küzdelemmel megmutatták azt, hogy a reménytelenségben is van remény, és hogy érdemes kitartani, harcolni a szabadságért. Tudtam, hogy ezt a történetet a mai langymeleg kis világunkban el kell mesélni, mert talán a fiataloknak valamiféle irányt is mutathat.
Hogyhogy nem került felszínre a Láthatatlanok története korábban, hiszen eltelt azóta 66 év?
Pécsett történészek kutatták ezt a témát. Rozs András történész nagyon komoly munkát végzett, de hogy miért nem került ez a nagy nyilvánosság elé, nem tudom megmondani. Nem is értem a mai napig, hogy ezt miért mi fedeztük fel.
Mi sodorta ezeket a fiatalokat abba a helyzetbe, hogy 14–18 évesen a szovjet hadsereg ellen harcoljanak? Tésenyi Ferencről például tudjuk, hogy reggel a barátnője lakásából csak egy doboz cigarettáért ment le, de soha többé nem látta a lányt, mert út közben fegyvert fogott, és elment a hegyre harcolni.
Mindhárom főszereplőnek nyomós indoka volt rá. Tésenyi Ferenc 18 éves volt, a szülei kulákok voltak, és pontosan érezte a saját bőrén azt, hogy ez akkoriban mit jelent. Az apja például nem lépett be a termelőszövetkezetbe, ezért összevissza verték. Félelemben élt, miközben fiatal volt, tele tettvággyal. Tüntetésekre járt, és akkor – ahogy mondtad – reggel elindult cigarettáért, és jöttek vele szembe forradalmárok. Kérdezték, hogy feljössz a Mecsekbe? Ő meg ment. És már nem vitte vissza a cigarettát, vagy nem ugrott el reggelizni, mielőtt elment harcolni, hanem úgy, ahogy volt, ment a Mecsekbe. Később Tésenyi Ferenc egyébként pont azt mondta, hogy nem is emlékszik vissza, hogy mikor evett legközelebb. Mind a hárman mesélnek arról, hogy nagyon-nagyon keveset ettek, alig pihentek, fáradtak voltak, de kitartottak. Volt, hogy kocsinyomból ittak, mert az volt az egyetlen lehetőségük.
Kik mecseki láthatatlanok? Mennyi ideig tartottak ki a szovjet hadsereggel szemben, és mi történt velük, miután belátták, hogy nem győzhetnek?
A szovjetek 1956. november 4-én foglalták el Pécset. A forradalmárok vezetői úgy döntöttek, hogy fel kell menni a Mecsekbe, és onnan kell harcolni. Egyrészt nem akarták, hogy az oroszok szétlőjék a várost, mint ahogy Budapesttel tették, másrészt a hegyekben sokkal nagyobb esélyük van bármilyen ellenállásra. A mecsekiek tartottak ki a legtovább, ők még november 24-én is harcoltak, utána indultak el a zöldhatár felé, amikor már látták, hogy nem jön segítség.
Hogy maradtak életben? Hogyan harcoltak?
Volt egy zseniális katona, Kubica János, aki a Horthy-rendszerben volt katonatiszt, éppen emiatt Pécsett a kommunizmusban annyira nem kapott munkát, hogy csak éjjel tudott a piacon zöldséget pakolni, és abból élt meg. Amikor látta, hogy kitört a forradalom, elmondta, hogy figyeljetek, én itt vagyok, ha szükségetek van rám, akkor itt és itt megtaláltok, és keressetek meg. Megkeresték a forradalmárok. Kubica összeszedte a dolgait, az iránytűt, a fegyverét és a térképeit. Nagyon jól ismerte a Mecseket, ő már az apjával nagyon sokat vadászott azon a környéken, úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. Ezzel később nagyon sok ember az életét mentette meg. Több mint ezer ember ment fel a hegyre, munkások, bányászok, tanárok, férfiak, nők. Kubica szakaszokra osztotta őket, megtanította ezeket az embereket fegyverrel bánni. Nagyon jó volt a kommunikáció a szakaszok között, de egymást nem nagyon ismerték, mindenki az álnevét használta.
Miért volt erre szükség?
Mert ugye voltak olyanok, akik lejöttek a hegyről, és hogy ha elkapják őket, akkor ne lehessen tudni, hogy ki az, akivel együtt harcoltak. Volt erre példa, hogy megkínozták őket, vagy akár meg is gyilkolták, amikor megtudták, hogy a mecseki Láthatatlanok tagja.
Mekkora fejtörést vagy károkat okoztak a szovjeteknek?
Például tányérokat lefordítva tettek az úttestre. Az oroszok azt hitték, hogy ezek aknák, nem mertek rámenni, nem mertek továbbmenni. A Mecsek-kapunál voltak nagy ütközetek. Az odavezető utat olajjal öntötték fel. Három tank visszacsúszott, elakadt, akkor a Láthatatlanok a kapu tetejéről gránátokat és Molotov-koktélokat kezdtek el a tankokra dobálni fentről. Kigyulladtak a harckocsik, és kiugráltak belőle az emberek. Kornyusin őrnagy, a szovjetek parancsnoka is köztük volt, őt is kilőtték. Hát ekkora károkat tudtak okozni a Láthatatlanok.
66 év elteltével össze tudtatok hozni három olyan embert, aki a hegyen harcolt. Kik ők?
Lux Antal egy soroksári srác volt volt, egy nagyon belevaló, tökös gyerek volt már fiatalkorában is. Épp emiatt került később Pécsre. Elmentek bulizni Pesten, de nem akarták beengedni egy helyre, szóváltásba keveredtek, és leütötte az embert, akiről később kiderült, hogy egy párttitkár volt. Emiatt büntetésből munkaszolgálatos katonaként vezényelték Pécsre, hogy a bányában dolgozzon. Lux Antal később Berlinbe került, és híres képzőművész lett.
Téssenyi Ferenc – akiről már beszéltünk – kulákcsalád gyereke volt. Folyamatosan azt látta, hogyan alázzák meg a kommunisták a családját. Emiatt neki sem kellett sok, hogy felmenjen a hegyre. Tésenyi Ferenc később Svájcba került, de hosszú-hosszú éveken keresztül még a családjának sem merte elmondani, hogy mit csinált Pécsett, mert sokáig még Svájcban is voltak besúgók. Titkolta a történetét. Félt, hogy megtalálják, hiszen ott a hegyen embereket ölt, nem véletlenül rágtak be rájuk az oroszok.
Joe bácsi, Farkas József Ausztráliában élt, de most már fél évig itt van, fél évig ott. Mindhármuk közül ő volt a legszegényebb, és neki volt a leghányatottabb sorsa. A családja már fiatalkorában szétszakadt, így Joe bácsi árvaházba került. Miután onnan megszökött, Pécsre ment 14 évesen az uránbányába dolgozni. Amikor kérdeztük tőle, hogy miért ment fel a hegyre harcolni 16 évesen, akkor azt mondta, hogy azért, mert látta, mennyire brutálisan bánnak az ávósok az emberekkel.
Amikor összehoztátok ezt a három embert – akik egyébként nem ismerték egymás valódi nevét –, akkor mit szóltak egymáshoz több mint hatvan év után?
Mindegyikőjükben volt egyfajta kétely. Például Joe bácsiban azért, mert ő találkozott már két olyan emberrel is, amikor hazajött Pécsre, akik azt mondták, hogy fent voltak a hegyen, de kiderült, hogy hazudtak. Ugyanis sokan próbáltak a rendszerváltás után azzal előnyökhöz jutni, hogy azt hazudták, hogy a Láthatatlanok tagja. Amikor a három férfi találkozott, negyedórán át tapogatóztak, kérdezgették egymást. Óvatosak voltak. De Tésenyi Ferenc már tudta, hogy Lux Antal és Joe bácsi nem hazudnak.
Honnan tudta?
Amikor sikerült egy kétszáz kilométeres menekülés után átmenniük Jugoszláviába, ahol a gerovói egykori lágerbe kerültek, akkor ott Tésenyi Ferenc megírta a naplóját, és napról napra teljesen frissen, 18 évesen, irodalmi értékűen, tényleg iszonyú izgalmasan leírja, hogy mi történt velük, hogy hol, mikor és mik. Tényleg a legapróbb részletekig. Ugye mindvégig álnéven harcolt mindenki a Láthatatlanok közül, és ott, a gerovói táborban mind a 42 ember elmondta az igazi nevét, és ezeket Tésenyi Ferenc lejegyezte. Például Kubicát, a vezetőjüket Bélának hívták mindvégig. Nem is tudták, hogy ő a Kubica János, a volt katonatiszt, hanem ő volt a Béla bácsi. Tésenyi Ferenc mind a negyvenkét embernek lejegyezte a nevét. Amikor pedig összehoztuk ezt a három embert, akkor Feri bácsi már tudta, hogy Joe bácsi a 32. volt a névsorban Farkas Józsefként.
Kanyarodjunk még vissza ahhoz, hogy kétszáz kilométert menekültek gyalog étlen-szomjan a zöldhatárig. Mi volt a tervük, miután leesett nekik, hogy nincs értelme a harcnak?
Kubica Vágotpusztán egyesítette a szakaszokat. Megpróbáltak még ellenállni, de a vezetőség számára is kiderült, hogy már csak ők maradtak egyedül az országban, akik kitartanak. Ezek az emberek felesküdtek arra, hogy a legvégsőkig kitartanak, de akkor a szakaszparancsnokok, illetve a Gazda (Horváth Géza főorvos – B. R.) és Kubica felmentették az embereket az esküjük alól. Ekkor kábé háromszázan voltak még a hegyen, sokan elmentek, feladták vagy elbujdostak. Viszont a keménymag, 42 ember úgy döntött, hogy mindenképp elhagyják az országot. Ez a 42 ember elindult, és azt hitték, hogy még a zöldhatáron át tudnak menni Ausztriába gyalog. De ott már a zöldhatár is le volt zárva. Az oroszok hajtóvadászatot indítottak ellenük, ezért elindultak Jugoszlávia felé. Százötven kilométert gyalogoltak, sokszor csak éjjel tudtak haladni, de végül sikerült elérniük a jugoszláv határt, ahol megadták magukat.
Mi történt velük Gerovóban?
A gerovói táborban az volt a jó, hogy egyrészt felszabadultak, élelmet kaptak, melegben voltak, egy másik dimenzióba kerültek. Ráadásul jöttek az ENSZ-től a hivatalnokok, akik segítettek ezeknek az embereknek különböző országokba kerülni. Joe bácsinak mondták, hogy őt Új-Zéland befogadja, mondta, hogy oké, de ő azt sem tudja, hol van Új-Zéland. Hozzáteszem, hogy Joe bácsinak a hányattatott gyerekkora miatt akkor éppen négy osztálya volt. Óriási hátránnyal indult az életben, de sikeres üzletember lett belőle később. Tésenyi Ferencnek nagy nehezen Svájcba sikerült kikerülnie, Lux Antal pedig valahogy átjutott az osztrák határon.
Végül is milyen pénzből csináltátok meg a filmet?
A közösségi finanszírozásból bejött másfél-kétmillió forint. Az is egy csoda volt, de ebből még nem tudtuk volna megcsinálni a filmet. De aztán jött a „csoda”. Úgy voltunk vele, hogy nincs mese, egy életünk, egy halálunk, elmegyünk a pécsiekhez, és megpróbálunk beszélni velük, és elmondani nekik, hogy szükségünk van pénzre a film befejezéséhez. Mindezt úgy, hogy tudtuk, hogy mivel Pécs épp most ellenzéki vezetésű város, ezért rendesen ki van fosztva. Hozzáteszem, hogy még előtte a fideszes vezetésű Pécstől is próbáltunk támogatást szerezni, sajnos nevetséges összeget ajánlottak fel, de elfogadtuk mert minden fillér számított.
Na de mégis, mennyit adtak a filmre?
Százezer forintot adott a fideszes vezetésű pécsi polgármesteri hivatal. Na, de ennek ellenére elmentünk a most már ellenzéki vezetésű Pécshez is. Péterffy Attila polgármesterrel egy órát beszéltünk a filmről, majd azt mondta: megpróbál mindenképp segíteni, adjunk neki egy hónapot, és megpróbálja a kapcsolatrendszerét megmozgatni. Megkérdezte, hogy mennyi az a minimális összeg, amiből be tudjuk fejezni a filmet, hogy méltóképpen elkészüljön. Elmondtam neki. Kért egy hónapot. Három hét múlva hívott, hogy sikerült összeszedni a pénzt, folytassuk a munkát és fejezzük be a filmet. Így sikerült ezt a történetet megvalósítanunk.
