Miután félretoltak egy halom érő dinnyét, örmény és német kutatók izgalmas leletre bukkantak 2019 nyarán: egy hatalmas római kőlap feküdt mindössze harminc centiméterrel az Ararát-síkság felszíne alatt.
A tömb feltételezések szerint egy befejezetlen római vízvezeték több száz alapkövének egyike. A vezeték Artaxata ókori városba juttatott volna vizet. Bár a kutatók nem tudnak bizonyosat mondani a vezeték eredeti vízforrásáról, számítások szerint körülbelül 31 kilométer hosszú lehetett, és Örményország egyetlen máig is álló görög-római temploma, a Garni-templom közelében kezdődhetett.
Róma mindössze három évig tartotta ellenőrzése alatt az egykori örmény fővárost, Artaxatát, amely a mai Hor Virap-kolostor helyén található dombok környékén feküdt, mielőtt 117-ben egy helyi felkelés miatt visszavonult nyugatra. A vízvezeték építését félbehagyták, és végül az évszázadok során belepte föld és a por.
A 2019-es ásatás – az Örmény Tudományos Akadémia és a Münsteri Egyetem közös projektje – eredményeit novemberben tették közzé. A szerzők, Achim Lichtenberger és Torben Schreiber, valamint Mkrtics Zardarián elmondta a Szabad Európának, hogy 2018-ban fedezték fel a Római Birodalom legkeletibb vízvezetékére utaló nyomokat.
A kutatók mágneses mérőberendezések segítségével egy titokzatos, föld alatti vonalat fedeztek fel, amely az egyik dombra vezetett, ahol az ókori város állt.
A régészek még aznap este összegyűltek abban a házban, amely bázisként szolgált az ásatások idején, hogy tanulmányozzák a geomágneses kutatás eredményeit.
„Elképesztő pillanat volt, amikor a feldolgozatlan adatokat nézegettük, és találgattuk, mi lehet – mesélte Lichtenberger. – Egy szovjet csatornától kezdve vízvezetékig bármi lehetett.”
Egy évvel később a csapat újra összeállt, és a földet birtokló gazda jóváhagyásával feltárták a figyelemre méltó leletet. A kutatók szerint azonban aki abban reménykedik, hogy megtekintheti a frissen felfedezett római kőlapot, csalódni fog.
„Nem láthatják a vízvezeték a maradványait – mondja Lichtenberger. – A feltárás után mindent betemettünk, mert így tudjuk a legjobban megvédeni az ősi romot az időjárástól és más hatásoktól, és a gazdák is használhatják idén a földjüket.”
A német kutatók szerint az ásatás, amelynek során örmény kollégákkal és német diákokkal együtt kellett élniük és dolgozniuk, az egyik legemlékezetesebb küldetésük volt.
„Amikor hat hétig tart egy ilyen ásatás, családdá forrunk össze – emlékszik vissza Schreiber. – Nagy barátságok születtek.”