A színház üres. Az üléseket por borítja. De ez egy olyan drámai pillanat, amelyre Alla Skondina egész életében készült.
„Van egy mondás, miszerint háború idején hallgatnak a múzsák – mondta a hideg elleni védekezésül sálba burkolt ukrán színésznő az üres színpadon állva. – De mi nem hallgatunk.”
Skondina most visszavonult a reflektorfényből, és művész társaival együtt húsos táskát készít a katonáknak a Drohobicsi Színház kávézójában. Ez csak egy kis része annak a hatalmas háborús erőfeszítésnek, amelyet elszánt önkéntesek tesznek országszerte. Az emberek gyakran váratlan szerepben találják magukat.
A színház melegen megvilágított kávézójában, ahol az orosz invázió óta eltelt közel egy hónap alatt megromlott a pattogatott kukorica, a művészek tésztát sodornak és töltenek, hogy aztán több ezer húsos táskát főzzenek ki, és a frontra vagy a rászoruló kitelepítetteknek küldjék. Drohobics házai és utcái az Osztrák–Magyar Monarchia stílusát idézik. Nem csoda, mert az Ungvártól három és fél óra autóútra fekvő város a Lviv terület települése.
„Több mint másfél ezer kiló húsgombócot készítettünk – mondta Mikola Hnatenko színházigazgató. – Százötven kiló párolt káposztát hússal. Több mint tízezer varennyikit (töltött táskát) burgonyával. Hetven kiló tölteléket borscshoz. Nyolcvan kiló sült halat. Kétezer húsos palacsintát és ötszáz édes palacsintát. Most úgy döntöttünk, hogy több, fehérjével, például hússal készült ételt készítünk.”
Az udvaron koromfekete kezű férfiak aprítanak fát a tűzhez, munkájukat a színház igazgatóhelyettese, a katonai stílusú ruhába öltözött Szergej Havdjak felügyeli.
Hnatenko különösen büszke a borscsra, amelyet az önkéntesek a katonáknak küldenek – olyan helyekre, mint Kijev, ahol egyes területeken brutális utcai harcok dúlnak a fagyponthoz közeli időben. Megmutatott egy mobiltelefonos videót egy kijevi ételosztásról, amelyen egy mosolygó katona a győzelem V betűjét villantja.
Az élelmiszerosztás az orosz invázió második napján kezdődött. Körülbelül 150 önkéntesre van szükség, köztük olyan művészekre, akiket Ukrajna más részeiből telepítettek ki, és most a színházban élnek – mondta Hnatenko.
„Ez inspirál minket, hogy mi is hozzájárulunk valahogy az ország győzelméhez” – mondta.
A színházi dolgozókat megrázta a háború és az Ukrajna más részeiből elmenekült emberek beszámolói. A menekültek is csatlakoztak hozzájuk. Skondina szavai szerint a felnőttszemmel érkező gyerekek tele vannak rémülettel, időre van szükségük, hogy újra normálisnak érezzék magukat.
„Ez olyan, mint az a háború, amelyről könyvekben olvastam vagy amelyről a nagyszüleimtől hallottam” – mondta.
Bár Skondina nem szokott varennyikit készíteni – „Színészek vagyunk, nincs időnk ilyesmire” –, ő és mások szívesen tartanak előadást a családjukkal Drohobicsba menekülőknek, hogy eltereljék a figyelmüket a háborúról.
Az előadások az Oroszország megszállása előtti élet iránti nosztalgiából merítenek ihletet.
A főzés nyüzsgésétől megpihenve, egy zongora melletti aranyszínű kanapén ül Vaszil Nyevolov, és a múlton elmélkedik. Ötven éven át volt Kijevben művészetkritikus és professzor, és most hirtelen menekülnie kellett.
„A házam körül minden elpusztult – mondta. – Nincs többé szupermarket. Nincs többé iskola.” Életműve nagy részének most már nem sok értelme van – legalábbis így látja.
Aggódik az unokáiért, akik Kijevben maradtak. Ők nem mehetnek el. Az anyjuk egészségügyi dolgozó, az apjuk a területvédelem tagja. Büszke a munkájukra és büszke a körülötte lévő önkéntesek munkájára.
„Életkorom ellenére – ami már elég tekintélyes, 74 éves vagyok – hasznos akarok lenni a színház számára” – mondta Nyevolov új közösségéről.
Az idős férfi a káosz közepette is tud biztatót mondani. Megismételte azt a mondást, amely emberek millióinak megnyugtató szlogenjévé vált: „Minden Ukrajna lesz, minden rendben lesz.”
