A rakéta becsapódása a fiatal nőt olyan erővel vágta a kerítéshez, hogy az szilánkokra tört. Édesanyja haldokolva talált rá a körtefa alatti padon, ahol a délutánt töltötte. Mire az apja megérkezett, már nem élt.
Anna Procenkót két nappal azután ölték meg, hogy hazatért. A 35 éves nő azt tette, amit a hatóságok akartak: távozott a kelet-ukrajnai Donyeck régióból, miközben az orosz erők egyre közelebb húzódtak. De máshol új életet kezdeni kényelmetlen és költséges volt.
Procenkóhoz hasonlóan emberek tízezrei tértek vissza a régió frontvonalához közeli vidéki vagy ipari településekre, jelentős kockázatot vállalva, mert nem engedhették meg maguknak, hogy biztonságosabb helyen éljenek.
A fiatal nő két hónapig próbálkozott, majd hazajött, hogy munkát vállaljon a kisvárosban, Pokrovszkban. Hétfőn a barátok és a családtagok megsimogatták az arcát, és sírtak, mielőtt koporsója tetejét leszögezték volna a sírja mellett.
„Nem győzhetünk. Máshol nem vesznek fel minket, és akkor is lakbért kell fizetni” – mondta egy barátnője és szomszédja, Anasztaszija Ruszanova. Nincs hová menni, mondta, de itt, a donyecki területen „minden a miénk”.
A pokrovszki polgármesteri hivatal becslése szerint az evakuáltak hetven százaléka hazatért. A nagyobbik városban, a frontvonalhoz közelebb eső Kramatorszkban a tisztviselők szerint az orosz inváziót követő hetekben a szokásos 220 ezerről körülbelül ötvenezerre csökkent, de azóta 68 ezerre emelkedett a lakosság száma.
Mindenki ukrán, de néha előjön a nyelvi konfliktus
Az ukrán hatóságok számára nyugtalanító, hogy a civilek egy része továbbra is a háború útjában áll, de a donyecki régió lakói is frusztráltak. Néhányan elmesélték, hogy az ország egyes részein oroszul beszélő emberként nem érezték magukat szívesen látottnak az ukránul beszélők között.
Leggyakrabban a pénzhiány a probléma. Kramatorszkban néhányan a humanitárius segélyeket tartalmazó dobozokra várakozók sorában azt mondták, hogy túl szegények ahhoz, hogy elmeneküljenek. 2014 óta – amikor az oroszok által támogatott szakadárok megkezdték a harcot az ukrán kormány ellen – húzza maga után a konfliktus a donyecki régiót és gazdaságát.
„Ki fog rólunk gondoskodni?” – kérdezte Karina Szmulszka, aki egy hónappal az evakuálás után visszatért Pokrovszkba. Most, 18 éves pincérnőként ő a család fő pénzkeresője.
Az orosz támadást követően hónapok óta önkéntesek járják a donyecki régiót, segítve a kiszolgáltatott emberek evakuálását, de az ilyen erőfeszítések csendben kudarccal végződhetnek.
A szomszédhoz mennek óvóhelyre
A Kramatorszk külvárosában lévő Malotaranivka falu egyik nyirkos otthonában a nappali mennyezetéről pöttyös légypapírcsavarok lógtak le. Ruhadarabokat tömtek az ablakrésekbe, hogy ne legyen huzat.
A 82 éves Tamara Markova és fia, Mikola Riaszkov elmondta, hogy ebben a hónapban mindössze öt napot töltöttek evakuáltként Dnyipro központi városában, mielőtt úgy döntöttek, hogy hazatérnek.
„Elválasztottak volna minket egymástól” – mondta Markova.
Az ideiglenes menedékhelyen, ahol megszálltak, azt mondták, hogy az asszonyt idősotthonba költöztetik, a fiát pedig, akinek bal oldala agyvérzés miatt lebénult, fogyatékosok otthonába. Ezt nem tudták lenyelni. Sietve távoztak, a kerekesszéket is hátrahagyták. Túl nagy volt ahhoz, hogy felvigyék a buszra.
Most már beérik ennyivel is. Ha megszólal a légiriadó-sziréna, Markova a szomszédokhoz megy az óvóhelyre, „amíg a bombázás abbamarad”. Humanitárius segélyt havonta egyszer szállítanak. Markova szerint ez elég jó. Ha eljön a tél, a szomszédok műanyag fóliával takarják le az ablakokat, hogy alapvető szigetelést kapjanak az otthonok, és megtisztítják a kandallót a koromtól. Talán lesz gáz a fűtéshez, talán nem.
„A Szovjetunió idején sokkal könnyebb volt” – mondta az állami támogatás hiányáról, de még elégedetlenebb Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és azzal, amit katonái művelnek a körülötte lévő közösségekkel.
„Már öreg – mondta Putyinról. – Nyugdíjba kell vonulnia.”
A honvágy és a bizonytalanság is a visszatérés mozgatórugója. Pokrovszkból naponta indul egy evakuáló vonat a viszonylag biztonságosabb Nyugat-Ukrajnába, de naponta érkezik egy másik azokkal az emberekkel, akik úgy döntöttek, hogy hazatérnek. Míg az evakuáló vonat ingyenes, a visszatérő nem.
Nehéz munkát találni és így lakást bérelni más régiókban
Okszana Cerkovnyi két nappal a július 15-i halálos dnyiprói támadás után tízéves kislányával indult haza vonattal. Bár a támadás volt a szikra a visszatéréshez, elmondta, hogy két hónapos tartózkodásuk során nehezen talált munkát. Most azt tervezi, hogy visszatér korábbi munkahelyére, egy szénbányába.
A költségek Dnyipróban – amely már így is tele van evakuáltakkal – szintén gondot jelentettek. „Rokonoknál laktunk, ha albérletet kellett volna bérelni, az sokkal többe került volna – mondta. – Havi hatezer hrivnyánál (kétszáz dollárnál) kezdődik egy garzon, és nem fogsz találni.”
A Pokrovszkban az érkező vonatra várakozó taxisok elmondták, hogy sokan feladják a máshová való áttelepülést.
„A munkám fele biztosan abból áll, hogy ilyen embereket szállítok – mondta az egyik sofőr, Vitalij Anikijev. – Mert a pénz elfogyott.”
Elmondása szerint július közepén felszedett egy nőt, aki Lengyelországból jött haza, miután úgy érezte, hogy ott nincs a helyén. Amikor a frontvonalhoz közeli falujába értek, a háza helyén kráter volt.
„Sírt – mondta Anikijev. – De úgy döntött, hogy marad.”
