Több mint egy éve tart a tanárok tiltakozása egyelőre érdemi eredmények nélkül. Alacsony tanári fizetés, egyre növekvő társadalmi különbségek, túlterhelt diákok és tanárok, jövőképhiány, teljesítményhiány, pedagógushiány, autonómiahiány – ezekkel küzd a mai magyar közoktatás. De volt-e ez valaha másként? Mit gondoltak a rendszerváltók, milyen iskolákra, milyen oktatásra lenne szükség, mi valósult meg, és mi nem, hogyan jutottunk el a mostani krízisig? Az elmúlt évtizedek oktatáspolitikáját alakító politikusokkal, tanárokkal, elemzőkkel kerestük a válaszokat.
„Leszólta a tanárokat, leszólta az általunk tanított diákokat. Olyanokat mondott Pintér Sándor, hogy egy hétvége alatt többet dolgozik, mint egy tanár egész héten”
– az Eötvös József Gimnázium volt biológia–kémia szakos tanára fakadt így ki az oktatásért is felelős belügyminszterrel folytatott egyeztetés után.
Szűcs Dorottya az egyeztetés után felmondott, mert nem látja a tiltakozások értelmét, és a jelenlegi oktatási rendszerben a saját jövőjét sem.
„Nagyon nagy dilemma az, hogy ha benne vagyok a rendszerben, akkor minden egyes munkanapommal fenntartom a működését. Miközben nem értek azzal egyet, hogy hogyan működik”
– mondja Kerényi Kata osztályfőnök, egy alternatív középiskola alapítója.
De mi is a baj a magyar oktatással? Ezt a kérdést szegezte a 24.hu újságírója is Orbán Viktornak a tavaly év végi sajtótájékoztatóján.
„Abban a két kérdésben, amit fontosnak tartottam, ott hoztam döntéseket. Ott nem megállapodtam, hanem a kormány hozott döntéseket.”
És hogy mi volt ez a két ügy? A mindennapos testnevelés és hittanoktatás. A miniszterelnök szerint ugyanis a magyar fiatalok szellemi és fizikai állapota a magyar közoktatás két legfontosabb problémája.
Egészen más problémákat lát a gyakorló tanár. Korábban olyan gyerekek jártak a Zöld Kakas Líceumba, akiknek valamilyen speciális igényű oktatásra volt szükségük, akik ilyen-olyan tanulási nehézséggel küzdöttek; ez mára megváltozott.
„Most már olyan gyerekek is jönnek, akik megtalálhatnák a helyüket a hagyományos közoktatásban is, csak egyszerűen elegük van. Besokalltak attól, hogy nem történik ott velük semmi, vagy nem olyasmi történik, amire szükségük van, vagy ami számukra hasznos. Azért nem találják a helyüket a közoktatásban, merthogy a közoktatás nem gyerekbarát”
– mondja Kerényi Kata.
Konszenzuskeresés
A tanárok, a diákok és a szülők is kifáradtak a jelenlegi helyzetben. De volt-e valaha jobb? Erre kerestük a választ a rendszerváltás utáni oktatáspolitika meghatározó politikusaival.
Magyar Bálint SZDSZ-es politikusként már az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon is részt vett, és személyesen alakította a demokratizálódó folyamatokat, később oktatási miniszterként pedig a közoktatást.
„Egy '85-től kezdődő, tehát még a szocialista rendszer végnapjaiban kezdődő reformfolyamat folytatódott. Az MDF-es Beke Katától kezdve egészen a liberális szemléletű Báthory Zoltánig volt egyfajta konszenzus abban, hogyan alakítsuk a rendszert. Egyetértés volt abban, hogy meg kell szüntetni a 4+4-es, háromszor négy osztályra osztott oktatási ciklusok rendszerét. Nehezebb része volt a konszenzusteremtésnek az esélyegyenlőség teremtő, de szegregáló politika. A szabad iskolaválasztás a rendszerváltás vívmánya volt, de ennek volt betudható a szegregáció felgyorsulása. Ez ellen fel kellett lépni, ami elég széles lakossági ellenállásba ütközött”
– emlékszik vissza Magyar Bálint.
Nemzeti minimum nélkül pedig lehetetlen bármit is lépni. Az Egyensúly Intézet kidolgozott egy közoktatási programot, amely a tanárképzéstől az esélyegyenlőség megteremtéséig sok mindenre kiterjed. De mindezekhez Boros Tamás, az Egyensúly Intézet igazgatója szerint a nemzeti konszenzus kialakítása a nulladik lépés.
„Ez tipikusan az a terület, ahol nem lehet egyik évről a másikra változtatni, ahol nagyon lassan érnek be az eredmények, ami egy anyahajószerű működési modellt igényel, ahol nem cirkálóként megyünk összevissza a törvények és a jogszabályok és az újabb és újabb Nemzeti alaptantervek között, hanem van valamifajta kiszámíthatóság. Ez az, ami Magyarországon sajnos nem jellemző, és a rendszerváltás óta nagyon ritkán fordult elő egy-egy időszak, ahol egyáltalán létezett.”
Bérkérdés
Amiben mindig is egyetértés volt a kilencvenes évek kezdetétől napjainkig, hogy a tanári fizetések alacsonyak. Hiába volt az elmúlt évtizedekben többször is valamiféle bérrendezés, hiába volt már több életpályamodell, mivel nem társult hozzá strukturális átalakítás, lyukas zsákba öntött pénz volt.
„Nyilván a bér sosem magas, most sem az, és a rendszerváltás éveiben, ’89–’90 fordulóján is ez volt az elsődleges követelésük a pedagógusoknak”
– mondja Pokorni Zoltán, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapítója, a Fidesz volt oktatási minisztere. „A rendszerváltáskor a formálódó szakszervezetek, ifjúsági szervezetek, pártok szélesebbre húzták a látómezőt, és az egész oktatási struktúrát iskolaszerkezettel, tantervvel tekintették át, és tudták, hogy az iskola nagyon szervesen beleágyazódik az összes többi ágazati politikába, tehát nem önmagában áll, hanem része ennek az ágazati politikai szövevénynek vagy szövetnek.”
Pokorni szerint a mostani helyzetben csapda, ha csak bérkérdésként tekintünk a problémára, de úgy érzi, hogy ez most a domináns.
A Fidesz már a 2002-es programjában jelentős pedagógusbér-emelésre tett ígéretet. A 2010-es Nemzeti ügyek politikája címre hallgató programban a közoktatásról már csak egy bekezdés szerepel, amely a mindennapos testnevelés bevezetéséről szól.
„Az én megítélésem szerint a miniszterelnököt soha nem is érdekelte az oktatás”
– mondja a Fidesz másik volt oktatási minisztere, Pálinkás József. „Jelenleg pedig nincs olyan, kellő háttérrel rendelkező politikus, aki autonóm módon tudna megjelenni az oktatásban” – teszi hozzá.
Arról, hogy 2023-ban mit gondol a Fidesz az oktatásról, leírt dokumentum nincs, mindenkinek inkább csak érzetei vannak.
Az Egyensúly Intézet igazgatója szerint nincs deklarálva, hogy milyen emberképet vagy milyen felnőttképet szeretne az oktatás.
„Azt szeretnénk, hogy kreatív legyen, azt szeretnénk, hogy kooperatív legyen, azt szeretnénk, hogy asszertív legyen?”
– teszi fel a kérdést Boros Tamás. „Ha nincsenek célok, akkor nem tudunk eredményeket sem elérni” – teszi hozzá.
Mit mutatnak a számok?
A világon mindenütt az úgynevezett Pisa-tesztekkel mérik a gyerekek készségeit.
Itt 2000-től 2018-ig, vagyis az utolsó Pisa-felmérésig látszanak az eredmények. 2009 után drámai beszakadás történt, mind szövegértés, mind a matematikai, mind a természettudományos készségek terén.
„Ha csak a számokat nézzük, tehát messziről rátekintünk az adatokra, akkor amit látunk, az egy középszerűség. Ami jobb, mint az összeomlás, rosszabb, mint a minden rendben van, és sokszor nem elég izgalmas sztori, de pont az oktatásban elég jelentős probléma, hogy egy középszerű oktatás középszerű országot teremt”
– mondja Boros Tamás. Az oktatáspolitika nagyon lassan hoz eredményt, ezért általában jellemző a politika természetére, hogy nem az elsődleges feladatok között tartják számon a politikusok. Nem lehet négy éven belül szavazatra váltani egy oktatási reformot.
A Fidesz 2010 óta negyedszer vezetheti kétharmados felhatalmazással az országot, vagyis a rendszerváltás óta először nekik adatott olyan lehetőség, hogy ne négyéves ciklusokban gondolkodjanak. 2010-ben Hoffmann Rózsa nagy elánnal bele is vetette magát az átalakításokba. Az ő nevéhez kötődik az iskolák önkormányzatoktól való elvétele és államosítása, és a Klebelsberg központ, vagyis a KLIK létrehozása.
„Az, hogy a hetvenes évek oktatáspolitikáját valósítanánk meg, csacsiság. Ép eszű ember nem gondolhatja, hogy vissza lehet forgatni az idő kerekét”
– mondta Hoffmann Rózsa egy 2012-es interjúban. Pokorni Zoltán viszont tíz év távlatából úgy látja, hogy pontosan ez történt.
„A XXI. században nem alkalmazhatók a hetvenes évek derekán kialakult pedagógiai elvek vagy oktatásirányítási rendszerek. Ezt ma is így gondolom. Tehát kár, hogy ezt az évtizedes lehetőséget nem használtuk ki a lehető legjobban.”
Tanárhiány
A pályaelhagyás, a tanárhiány drasztikus emelkedése erre az évtizedre tehető. Általános és középiskolák tanári karai sorra posztolják azokat a látványos és mellbevágó fotókat, amelyen megmutatják, mennyire elöregedett és fogyatkozó a tanári gárda.
A tiltakozások, a tanárok polgári engedetlensége miatt viszont tovább fogyatkozik a tanárok száma. Pintér Sándor ugyanis 15 tanár kirúgásáról döntött. A miniszterelnök szerint nem is tehetett mást.
Az elmúlt évek tanárelvándorlása szorosan összefügg a bérekkel. A versenyszféra és a tanárok fizetése teljesen elszakadt egymástól, de jól látszik az is, hogy a GDP-növekedéshez képest mennyire lemaradt a tanárok bérének rendezése.
Abban viszont minden nyilatkozónk egyetértett, hogy önmagában a béremelés semmit sem old meg. A politika lehet, hogy mégis megáll majd itt.
A kormányzati ígéretek most arról szólnak, hogy ha megérkezik az uniós pénz, akkor januárig visszamenőlegesen kifizetik a húszszázalékos béremelést. Ez ugyanakkor a kilencből csak egyetlen pont a tanárok követelései közül, a tiltakozások ezért nem is szűntek meg. Hogy lesz-e akkora tiltakozásuk a tanároknak, diákoknak és szülőknek, hogy lesz-e akkora a társadalmi szolidaritás, amely már a kormányt is érdemi reformokra és párbeszédre kényszeríti, a Szabadonnak nyilatkozók szerint kérdéses, az biztos, hogy mindez nem csupán az oktatásról szól, hanem a teljes magyar társadalom anyagi, szellemi és egészségi jövőjéről is.
(A közoktatásért felelős Belügyminisztérium nem reagált a megkeresésünkre, Hoffmann Rózsa pedig azt mondta, hogy visszavonult, nem kíván nyilatkozni.)
A Szabadon teljes adását itt nézhetik meg:
