Kopácsolás hallatszik egy hatodik emeleti ablakból, bármely pillanatban az utcára hullhat az üveg. Most nem pusztítás, újjáépítés folyik az ukrán városban. Az oroszok távozásától felbátorodva a Kijev-környéki települések lakói elkezdtek visszatérni otthonukba – vagy abba, ami megmaradt belőle.
Irpiny alig néhány héttel ezelőtt kétségbeesett menekülési jeleneteknek volt a szemtanúja. Rémült lakosok próbáltak átjutni egy rögtönzött híd csúszós deszkáin, miután az ukrán erők megsemmisítettek egy betonívet, hogy lelassítsák az orosz előrenyomulást. Ám most hétfőn autók hosszú sora várakozott, hogy átkeljen egy nemrég felhúzott ideiglenes hídon, amely lehetővé teszi az összeköttetést a város és Kijev között.
A korai hazatérők azon hétmillió ukrán közé tartoznak, akik a háború miatt az országon belül kerestek menedéket. Idősekkel és olyanokkal keresztezik egymást az útjaik, akik hideg, nyirkos pincékben várták az orosz támadás végét, ágyúzások hangjától némán, és szétlőtt tankok, lerombolt otthonok képe fogadta őket, amikor feljöttek.
A színes irpinyi társasházakban, ahol a kávézók és szalonok még mindig csendesek, megjelentek az élet első jelei a törött üvegek és a megperzselt falak között. Fordulópontnak tűnik ez, akkor is, ha még mindig rendőrök sétálnak keresztül a szinte üres épületeken, zseblámpájukkal holttestek és aknák után kutatva.
Az emeleten, egy elsötétített folyosó mélyén Olekszij Planida azon munkálkodik, hogy műanyaggal fedjen be egy nagy ablakot, amely egy romos játszótérre néz. Most van először otthon azóta, hogy feleségével, két kisgyermekével és kutyájukkal elmenekültek. A reggeli maradványait, köztük egy félig tele tálat az etetőszéken ott hagyták. A virágok elhervadtak a cserepekben. Kitömött játék hever az üvegtörmelék között.
„Fáj” – mondja a 34 éves Planida. Az oroszok az összes lakás ajtaját feltörték, laptopot, iPadet és ékszereket vittek el. Biztos benne, hogy az oroszok voltak, mert a helyi tolvajok megbütykölik a zárakat.
„Azt hiszem, néhány év alatt nem lehet helyrehozni” – mondja az irpinyi otthonokról, amelyek közül sok szenvedett hasonló vagy még nagyobb károkat.
Reméli, hogy gyermekei, akik most két- és négyévesek, soha nem fogják így látni az otthonukat. Bízik benne, hogy soha nem fognak emlékezni magára a háborúra, amelyet ő és a felesége a legszelídebb szavakkal próbált elmagyarázni nekik.
„Úgy beszélünk velük, hogy »Hé, néhány rosszfiú jött hozzánk« – mondja. – Nem lenne szabad ilyen dolgokat látniuk.” Még őt is sokkolták a romok Irpiny egyes részein és a közeli Bucsában.
Arrébb a folyosón Okszana Ljulka takarítja el a nappali padlójáról a törött üveget, munkáskesztyűjével tányérnyi darabokat visz ki.
A 28 éves nő alig néhány hónapja tért vissza Ciprusról Ukrajnába, hogy új életet kezdjen szüleihez közelebb, és felújította a lakást. Most önmagában a szerkezeti sérülés is aggodalomra ad okot az eltűnt ékszerekkel együtt.
Egy órával korábban érkezett meg, már az utcán sírt.
A háború második napján menekült el Irpinyből, a szüleihez költözött. Most Kijevben van, nem túl messze.
„Egyelőre nem tudunk tervezni – mondta. – Az a terv, hogy megnyerjük a háborút, aztán majd eldöntjük, mit kezdjünk a lakással. Ez most nem olyan fontos.”
Mivel az oroszok maradnak Ukrajnában, megnehezítenek minden valódi gyógyulást – mondja. „Mindannyian fájdalmat érzünk, ez nehéz és szörnyű, de emberek szenvednek, emberek halnak meg, és ez a fő probléma.”
Az Irpinyt a fővárossal összekötő, lassan életre kelő híd közelében autók tucatjai sorakoznak, a menekülő emberek hagyták hátra őket. Néhány kiégett, néhány összezúzódott, néhányban még ott vannak a tulajdonosok utolsó másodperceinek maradványai, mielőtt gyalog folytatták volna az utat. Egy kávétermosz. Arcmaszkok. A kesztyűtartók nyitva maradtak, az iratok szétszóródtak.
Most emberek jönnek, hogy megkeressék, amit hátrahagytak.
Nem mindenki találja meg. Egy férfi a járdaszegélyen ül, kezében két fényképpel, és sír. Meghalt a bátyja.
