Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Még mindig azt képzelem, hogy reggel arra ébredek, hogy ez csak egy rádiójáték” – Fedinec Csilla Ukrajna-szakértő a háborúról


Fedinec Csilla

A háború előtt nem működött Ukrajnában az össznemzeti egység megteremtése, a regionális tudat megelőzte az egységtudatot a magyar kisebbség esetében is – mondja a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa. Az orosz agresszió ezt megoldotta, a káoszban bekövetkezett a katarzis, amiből kinőhet a modern, jól szervezett állam. Az ukrán gazdaság potenciáljának hasznosításáért indítandó verseny a világ rendje, mondja Fedinec Csilla, aki szerint csak az orosz katonaságtól mentes, kontinentális Ukrajna lehetséges, minden más forgatókönyv lezárhatatlanná teszi a konfliktust.

Propagandaháború is zajlik elsöprő ukrán fölénnyel. Az orosz oldalon teljes és büntető a cenzúra és a párhuzamos valóság megteremtése, amely még a háború szó használatát is tiltja. De mi a helyzet a másik oldalon? Az ukrán fél logikusan a teljes nemzeti egységet alátámasztó üzenetekkel operál, bár sok civil híradás is van. Ezek mennyire kontrolláltak?

A háborúk természete nagyjából a XIX. század végétől változott meg. Addig zsoldos seregek álltak szemben egymással, amelyek helyébe a totális háború lépett, immár a teljes lakosság részvételével. Ez a fordulat idézte elő azt, hogy a propaganda mára a háborúk egyik legfontosabb elemévé vált, olyannyira, hogy a propaganda uralja az információs teret, nem pedig a háborús hírek. Európában ez így volt már az első és a második világháború alatt is.

A propaganda célja, hogy befolyásolja a lakosság viszonyát a történésekhez. Az oroszországi információs teret az orosz hadsereg felszabadító missziója uralja. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy már egyáltalán nem létezik ellenzéki sajtó, csak kevesek számára elérhető, mint ahogy az Oroszországon kívüli hírforrások is. Azonban Putyin hivatalosan közölt nyolcvanszázalékos támogatottsága még így is feltételezi, hogy a lakosság húsz százaléka ellenzéki vagy semleges. Ez a húsz százalék mintegy harmincmillió ember.

Ukrajnában a hírek fókusza az ellenség veszteségein és a békés lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseken van. Külföldön a sajtó és a nyilván nem a sajtóból tájékozódó vezető politikusok, nemzetközi szervezetek megnyilatkozásainak elsöprő többsége a háborúval kapcsolatos kérdések e szegmensében alátámasztja az ukrán híreket. Az autópálya-hasonlattal élve: nem Ukrajna megy szembe a forgalommal. A háború eleje óta végeznek szociológiai felméréseket a lakosság hangulatának detektálására, amelyekből rendületlenül az derül ki, hogy nincs különbség az egyes régiók között, és a súlyos fronthelyzet ellenére egyre nagyobb az optimizmus. Immár nyolcvan százalék körüli azoknak az aránya, akik szerint Ukrajna jó irányba halad, és kilencven százalékot meghaladóan hisznek Ukrajna győzelmében. Mivel ezt a háborút az ukrán embereknek kell megvívniuk, így ez az eredmény különösen figyelemre méltó.

Mekkora volt Ukrajnában a társadalmi nyomás a nyugati orientációra – annak szervezeti formáival, az EU-val, NATO-val együtt?

Ukrajna Európa-rekorder abban, hogy a hidegháború utáni időszakban két forradalmat is átélt. 2004-es narancsos forradalmának, az első Majdannak és a 2013–14-es méltóság forradalmának, a második Majdannak is az volt az üzenete, hogy az Oroszország felé fordulás helyett Európa felé kell megnyitni a kapukat.

2004 után azonban nem jött létre az országban politikai stabilitás, 2014 után pedig kitört a háború Oroszországgal. Mindkét forradalommal kapcsolatban állandó kérdés, hogy milyen szerepe volt ezekben a Nyugatnak, értsd, támogatták-e Ukrajnát, vagy beavatkoztak-e a politikai folyamatokba Ukrajnában.

Ukrajnában a tiltakozásoknak jelentős hagyományuk van a két forradalmon kívül is, a saját akarat visszatükröződése kétségtelen azokból az attitűdökből is, amelyeket a szociológiai felmérések mutattak az ország függetlenedése után. Volt azonban egy jelentős különbség a két ukrán forradalom között. 2004-ben még a nyugati és a középső országrészből került ki a forradalmárok zöme, miközben a keleti országrész is az utcán volt ellenforradalmi erőt képezve. Akkor a konfliktust az elnökválasztási harcban részt vevő felek háttéralkuja oldotta fel.

Ezzel szemben 2013–14 fordulójának eseményei a keleti országrész zömét ugyanarra az oldalra állították. Bár akkoriban felvetődött a kérdés, hogy vajon az embereket a nyugati útlevél vagy az európai értékek vonzzák-e jobban, a kettő aligha szétválasztható.

Oroszország honvédő háborúval, nemcsak a fegyveres erők, hanem a polgári lakosság ellenállásával is szembetalálta magát Ukrajnában. Hogy számíthatta el magát ennyire Putyin, ahogy a nyugati támogatás mértékével kapcsolatban is?

A népismeret nem csak titkosszolgálati és felderítési kérdés, tudomány is. Putyin sok éve kidobta a tudományos akadémiát, most pedig udvari történészt nevezett ki az orosz tárgyalódelegáció élére.

Mennyire meghatározó az ukrán és az orosz társadalomszervezési modell különbsége? Egyetért-e azzal, hogy míg az orosz hagyományosan top-down, fölülről, az állam által szervezett, az ukrán bottom-up, alulról szerveződő, európai mintázatú inkább? Különbözik-e ebben Nyugat- és Kelet-Ukrajna?

A kilencvenes évek első felében Huntington megpróbálkozott azzal, hogy megtalálja a törésvonalakat Ukrajnán belül, ami rendkívüli módon megtermékenyítette a tudományos világot. Ez a hétköznapi emberek számára leginkább a 2004-es elnökválasztási kampányban realizálódott, amikor már nem voltak klasszikus politikai programok, hanem az volt a legfőbb üzenet a választók felé, hogy arról kell dönteni, Oroszország vagy a Nyugat felé szeretnének-e orientálódni. Az a politikai üzenet ment át a sajtóba és vált univerzális magyarázattá, hogy van egy Oroszország-párti és egy Nyugat-párti Ukrajna.

Eltérések valóban voltak Ukrajnán belül, elsősorban a történelmi hagyományokból adódóan. Nyugat-Ukrajnában az Osztrák–Magyar Monarchia teret biztosított a nemzettudatnak, míg Kelet-Ukrajnában az Orosz Birodalom a homogenizációt erőltette. Hangsúlyozom, hogy ez csak egy példa a hosszú történelemből. Az eltéréseket a szovjet korszak sem tudta elmosni. A különbséget azonban nem az ország két fele között lehetett igazán megfogni, hanem abban, hogy a regionális tudat megelőzte az egységtudatot, ami egyébként az oligarchikus gazdaságszervezésben is megmutatkozott azáltal, hogy az oligarchák nem az országot, hanem egy-egy régiót uraltak, s az onnan kikerülő politikusokat igyekeztek a hatalom csúcsára juttatni. A második Majdan utáni Porosenko-időszaknak egyik fontos politikai programja volt az össznemzeti egység megteremtése, azonban ez mint politikai projekt nem működött.

Az ukrán nemzetépítés legnagyobb támogatója – persze borzasztó módon – maga az orosz agresszió. De mi volt és mi most a helyzet Donbászban? Láttuk az oroszként a megszállókkal szembeszállókat, ugyanakkor – állítólag – mindenkinek van orosz útlevele. Vagy inkább a nagyvárosok és a vidék között érdemes különbséget tenni?

Amit az idő és a politikai akarat nem oldott meg, az váratlan következménye lett az orosz–ukrán háborúnak. A társadalmon belül ezt nem érzem akkora meglepetésnek. A káoszban bekövetkezett a katarzis, amiből végre kinőhet a modern, jól szervezett állam. A külső szemlélő számára azonban ez teljes meglepetés, és főként Oroszországnak, amely háborút indított, hogy felszabadítsa az ukránok alól az oroszul beszélő Ukrajnát, és ezzel mindenkit ukránná tett. Herszon esete kiváló példa erre: a város harc nélkül került orosz kézre, hetek teltek el, de végül mind ez idáig nem tartották meg a meghirdetett „népszavazást”. Nyilván nem sikerült elérni a biztonságosan támogató hangulatot vagy kellőképpen ellenőrizni katonailag a megyét.

Az igaz, hogy nagyjából egy északkelet–délnyugat irányú, Umanyt és Harkivot átszelő vonal mentén feltételesen kettéválasztható Ukrajna egy rurális jellegű nyugati és egy urbánus jellegű keleti országrészre. Donyeck megyében tíz százalék körüli csak a falusi lakosság aránya, de nem ennek van identitásképző ereje. A háborút, 2014-et megelőzően itt sem annyira az oroszpártiság, mint inkább valamiféle szovjet nosztalgia jellemezte a lakosságot. Miután a hetvenes években megépültek a szibériai kőolajat és gázt szállító vezetékek, a Donbász egyre vesztett a jelentőségéből, az ország 1991-es függetlenedése után pedig nem indultak meg a kellő fejlesztések, így inkább a szociális helyzet befolyásolta a lakosságot.

Az útlevélkérdés nem lojalitáskérdés egy olyan régióban, amely nyolc éve aktív fegyveres konfliktus terepe. Oroszország a posztszovjet konfliktuszónáiból a grúz szakadár köztársaságokban, Abháziában és Dél-Oszétiában, valamint a Donbászon osztogatta az állampolgárságot, illetve nem hagyott választási lehetőséget a Krímen.

Ön azt írta egy tanulmányában a Donbászról, hogy „az abszolút többség cselekedeteit a megszállás körülményei közepette egyetlen dolog vezérli, a túlélés vágya, nem pedig a partizánharcé és a hatalom feltétel nélküli támogatásáé. A Donbász ethosza ily módon nem azonosítható a Moszkva által terjesztett »orosz világgal«, az ukrán államnak viszont a legfontosabb szembenéznie azzal, ahogy Andrij Portnov ukrán történész megfogalmazta, hogy egy demokratikus politikai rendszer milyen százalékban képes elviselni a heterogenitást.” Mit ért az utolsó félmondaton?

Azt, ami le van írva. Nincs tökéletesen homogén társadalom, a jelenleg tapasztalható egység, összetartás ellenére is lesznek megoldásra váró feladatok a háború utáni világban a fizikai tér újjáépítésén túl is.

A háború utáni helyzet ma másképp nem képzelhető el, mint az orosz katonaságtól mentes, kontinentális Ukrajna. Minden más forgatókönyv lezárhatatlanná teszi a konfliktust.

Ide kapcsolódva: milyen lojalitásmintázatok jellemzik a kisebbségi magyar közösséget?

Ha a mát kérdezi – nem tudom. Feltételezéseim vannak, de feltételezésekkel főleg a politikai padlás van tele. Ebbe a térbe pedig nem szeretnék belebeszélni.

Egyetért-e azzal, hogy leginkább a szülőföldhöz, nem az államhoz van lojalitás?

Kárpátalja érdekes hely például abban a tekintetben, hogy azon kevés régiók egyike Ukrajnán belül, ahol nem szláv nyelvet beszélő kompakt lakosság él, és abban pedig példátlan, hogy az államnyelvet, főleg faluhelyen, nem beszélik, vagy nem jól.

Nagyon leegyszerűsítve: az összes eddigi szociológiai felmérés a regionális tudatot mutatta ki a legerősebb identitástényezőnek, nemcsak az állam, hanem a magyarság viszonylatában is, a zöm elsősorban kárpátaljai magyarnak érezte magát. A 2001-es, egyetlen ukrajnai népszámlálás 160 ezer közelire tette a kárpátaljai magyarok számát, egy 2017-es felmérés szerint maximum 130 ezren lehettek, beleértve a magyar anyanyelvű romákat is. Nem tudjuk, hány magyar állampolgár – kettős állampolgár – élhetett Kárpátalján. Ebben az esetben a nemzetiség és az állampolgárság nem feltétlenül összetartozó fogalom.

Komolyabb elvándorlás 2014 után indult meg a katonai behívókkal és a gazdasági kilátástalansággal összefüggésben. A mostani helyzet már generált egy erőteljes népességfogyást, amellyel kapcsolatban azonban nincsenek hivatalos adatok. Minél inkább elhúzódik a háború, annál kevésbé valószínű, hogy lesz komolyabb visszarendeződés. Nemcsak a háború miatt, hanem ahogy telik az idő, az egyes emberek egyre kevésbé fogják kikerülni annak a lehetőségét, hogy máshol indítsák újra az életüket. A népességvesztés minden körülmények között borítékolható.

Vannak-e jelei annak, hogy az ukrán társadalom illojalitásként értékeli a magyarok döntő részének elmenekülését, illetve azt, hogy a magyar férfiak nagy része vonakodik háborúba menni?

Erre vonatkozó mérés nincs. A behívásokkal kapcsolatban pedig most nem ugyanaz a helyzet, mint 2014-ben volt, amikor a katonaköteleseket mozgósították megyékre leosztott kvóták alapján – tehát nem mindenkit – egy változó intenzitású háborúba. Ukrajna fegyveres erői és a Nemzeti Gárda professzionális alapon működik, a sorozás szerződéses alapon történik, az általános mozgósítás a területvédelemre, a helyben való szolgálatra vonatkozik.

Egyébként – nem csak a magyarokra vonatkoztatva – hogy értékelik a milliós külföldre menekülést?

Külföldre elsősorban a nők, a gyerekek és az idősek mennek – őket az állam nem is biztatja hazatérésre, amíg nem válik biztonságossá a helyzet. A katonaköteles korú férfiak elvileg csak engedéllyel hagyhatják el az országot. Összességében eddig mintegy hatmillióan távoztak, és mintegy nyolcmillió belső menekült van a körülbelül negyvenmilliós országban. A célországok között van Oroszország is, ám oda az emberek egy részét kényszeríti az orosz katonaság. És van egy ellenkező irányú mozgás: vannak, akik hazatérnek, hogy valamilyen módon részt vegyenek a honvédelemben.

Bevett topik a whataboutismben az, hogy Ukrajna az USA játékszerévé vált a Majdantól kezdve, de több évtizedes amerikai provokációról is beszélnek. Van-e igazság abban, hogy a NATO/Amerika proxyháborút vív Ukrajnával?

Most muszáj kiesnem a szerepemből. Még mindig azt képzelem, hogy ami történik, az az Amerika pánikban 2., és reggel arra ébredek, hogy ez csak egy rádiójáték. Nemcsak az ukránokat kellene meggyanúsítani, hanem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyintól is meg kellene kérdezni, hogy vajon Kína meghosszabbított keze-e ebben a háborúban, és ezért tagadja-e, hogy háború.

Putyin a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián mindenkit meglepett azzal, hogy hevesen kikelt az USA ellen, a NATO-bővítést Oroszország elleni provokációnak nevezte. Azóta is állandóan országa körülkerítését rója fel a Nyugatnak. Jogos ez a panasz, föloldható-e az ellentmondás az országok szuverenitásigénye és egy nagyhatalom biztonságigénye között?

A 2008. áprilisi bukaresti NATO-csúcson került napirendre, hogy Ukrajna (és Grúzia) kapjon meghívást a tagsági akciótervbe. Nem volt meg a tagállami egyetértés, így a meghívás elmaradt, ám az elfogadott bukaresti nyilatkozat definitív ígéretet tartalmazott a NATO-tagságra vonatkozóan, határidő megjelölése nélkül. Most lehet, hogy ezért szakértők – is – megköveznek, de szerintem ebből a pozícióból egy jottányi elmozdulás sem történt az eltelt időszakban. Ha pedig Ukrajna valaha NATO-tag lesz, abban éppen az oroszoknak lesznek elévülhetetlen érdemei a mostani háború által. De azt hiszem, ez a kérdés továbbra sincs a kertek alatt. Pillanatnyilag az Ukrajnát egyértelműen támogató államok sem hajlanak még arra sem, hogy Ukrajna olyan, NATO-n kívüli biztonsági garanciákat kapjon, amely tartalmában megegyezik az atlanti szövetség 5. cikkelyével (a részes államot fegyveres támadás esetén megvédelmezi, akár fegyveres erő alkalmazásával – a szerk.).

Van-e alapja az orosz vádnak, hogy a NATO katonai támaszponttá változtatta már most – vagy mindenképp változtatta volna – Ukrajnát? Tudjuk, hogy sok amerikai katonai szakértő dolgozott az országban, és NATO-kompatibilis haderőfejlesztéseket végeztek.

Egyrészt van Ukrajnában a haderőfejlesztés szakértői szintű támogatása egy 2014 utáni helyzetben, másrészt van az orosz hadsereg, amelyik ténylegesen szuverén államok területén tartózkodik, és háborút folytat a békemisszió jelszavával – lásd az Azerbajdzsánhoz, Grúziához és Moldovához tartozó szakadár államokat és azok történetét, tavaly Kazahsztánt, illetve folyamatosan az ukrán helyzetet.

A 2008-as bukaresti NATO-nyilatkozat ígérete Ukrajna és Grúzia NATO-tagságára utólag nem fölösleges provokáció volt-e? Vagy Putyin nagyorosz/szovjet imperialista álmainak megvalósításában ez nem számít?

Vajon a közép-európai térség országainak, közte Magyarországnak a belépése a NATO-ba fölösleges provokáció volt? A NATO-ra vonatkozó, 2021. decemberi orosz megegyezéstervezet gyakorlatilag annak feloszlatását, de legalábbis Közép-Európa teljes NATO-mentesítését egyértelműsítette. Majd ehelyett megtámadott egy nem NATO-tagországot, amelyik elválasztja ettől a Közép-Európától.

Reális opció volt-e az ukrán vezetés részéről a Nyugat-barátság helyett egy egyensúlyozásra törekvő politika, finlandizáció?

A háború előtt lehet, hogy kis töprengés után azt mondtam volna, hogy igen. Azonban a háború mindent megváltoztatott abban az értelemben, hogy innen visszatekintve nagyon is megalapozottak voltak az ukránok félelmei. Ahogy a világ reagált a 2014 utáni ukrajnai helyzetre, a Krím megszállására, a keleti megyékben a háború kitörésére, nem utalt arra, hogy a Nyugat is ugyanolyan veszélyét látta volna a konfliktusok eszkalálódásának, noha tétlenséggel nem volt vádolható. De aki teljes tévedésben volt, és a hadi sikerei ellenére is folyamatosan korrekciókra kényszerül, az Oroszország. Éppen a korábban kimozdíthatatlannak hitt Finnország és Svédország pozíciójának megváltozása mutatja a NATO-tagsággal kapcsolatban, hogy a semlegesség nem opció.

Ukrajna egyik legnagyobb bevételi forrása a gáztranzitdíj, de úgy tudom, három nagy régiójában található kőolaj és földgáz, amelynek zömét nem képes kitermelni. Az ukrajnai gázmezők Európa második legnagyobb gázkészletét adják, amelyek egy része a Krím félszigettel együtt már Oroszországhoz került. A kitermeléshez nyugati befektetők kellenek, viszont Oroszország sem akar kiszorulni a piacról. Mennyire határozza meg ez a szénhidrogénkincs az orosz és mennyire a nyugati fellépést?

Gazdasági kérdésekhez nem értek, de tanult kollégámtól tudom, hogy Ukrajna a hetvenes évektől vált a Szovjetunión belül az európai irányú tranzit monopolisztikus szereplőjévé. Nem ez volt a legjobb megoldás, mert a belarusz vagy a balti útvonal rövidebb összeköttetést biztosított volna Szibéria és a nyugati fogyasztók (például Németország) között. Azonban a hatvanas évek végén aláírt szovjet exportszerződésekben rövid határidők szerepeltek a szállítás megkezdésére, így kezdetben a csehszlovák és ukrán termelés fedezte azokat, amihez feléjük épült ki a vezetékrendszer.

Az ukrán gazdaság potenciáljának hasznosításáért indítandó verseny a világ rendje. Elég érdekes pusztán csak emberi szempontból is, hogy amikor Putyin a nyugati terjeszkedés megakadályozása érdekében indít háborút, ő maga kizárólag méregdrága nyugati csúcsmárkákat hord, beleértve a védjegyének számító különleges nyakkendőket, órákat, napszemüvegeket. Március 18-án a moszkvai Luzsnyiki Stadionban a Krím elfoglalása alkalmából tartott ünnepségen sem tett kivételt, az olasz luxusmárka, Loro Piana kabátja nagyobbat ment a világsajtóban, mint maga az esemény. A szakadt, harcoló orosz katonákról készült képek nem hamisítványok, még ha messze nem is fedik le a teljes hadsereg képét, amelyik sajnos valóban a világ második legerősebb hadserege.

Ukrajna logikusan még jobban bele akarja vonni a Nyugatot a háborúba. Mik ennek a bevonódásnak a korlátai? Ugyanott látja-e ennek a bevonódásnak a határait Ukrajna, mint a NATO vagy a Nyugat?

A NATO nem fog háborút provokálni. Azt viszont nem tudjuk, hogy Moszkva szerint mi a háború. A „különleges művelet” definíciója egy 2015-ben megjelent orosz jogi enciklopédiában – aminek az ukrajnai háborút nevezi – „speciálisan kijelölt, szervezett, kiképzett és felszerelt erők által végzett katonai tevékenységek, a hagyományos haderőre nem jellemző harci műveletek és módszerek alkalmazása. E műveletek során minden típusú katonai akció minden szinten megengedett, függetlenül végrehajtva vagy a hagyományos haderők akcióival összehangoltan politikai, katonai, pszichológiai és gazdasági célok elérése érdekében. Politikai-katonai megfontolások megkívánhatják a titkos vagy burkolt módszerek alkalmazását, valamint bizonyos fokú fizikai vagy politikai kockázat elfogadását, amely nem jár együtt a hagyományos műveletekkel.” Azért ebbe gondoljunk bele: a hagyományos haderő lehetőségeinél lényegesen szélesebb eszköztár bevetése politikai, katonai, pszichológiai és gazdasági célok érdekében.

Két kabinettag minapi kijevi látogatása mutatja, hogy Amerika már a háború megnyerését is lehetségesnek látja. Lloyd Austin hadügyminiszer szerint „Nem tudjuk, hogyan végződik a háború, de azt igen, hogy a szuverén, független Ukrajna sokkal tovább fog létezni, mint ahogy Putyin a színen lesz.” Amerika – amely több katonai és civil segítséget ad, mint minden más ország együttesen – attitűdje megváltozott. Eleinte csak a veszteségeket akarták csökkenteni, most már, miután az ukránok komoly ellenállást tanúsítottak, támadó fegyvereket is adnak. „Korábban azt gondoltam, hogy a téli háború a legtöbb, amit Ukrajna elérhet. (A téli háború, azaz az orosz–finn háború 1939–40-ben a szovjet csapatok hadüzenet nélküli támadásával indult. A finnek hősiesen ellenálltak, de végül területeket vesztettek, és a világháború után veszélyeztetett semlegességet kellett fenntartaniuk – a szerk.) Most már azt gondolom, hogy ez a legtöbb, amit Oroszország elérhet” – nyilatkozta Dan Fried, az Atlantic Council think-tank munkatársa. Ön szerint mi a reális kimenet Ukrajna számára?

Ennyi idézet után én is idézek, saját magamat: február 5-én, jóval a háború előtt mondtam a Telexnek: „Ukrajna nem lesz második Belarusz, de Afganisztán még lehet belőle.”

Hogyan értékeli ezeket a szcenáriókat Ukrajna jövője szempontjából? 1. Befagyott konfliktus, mint az abháziai, dél-oszétiai vagy transznisztriai; 2. tárgyalásos rendezés, amelynek a végén visszaáll a háború előtti állapot; 3. a keleti megyék formális elvesztése; 4. a déli területek elvesztése is – lásd Rusztam Minnekajev tábornok nyilatkozatát –, benne a Krím annektálásának elismerésével.

A posztszovjet szakadár köztársaságok esetében a következő lehetőségek merültek fel: reintegráció a de jure államba; a de jure állam „elengedi” az elszakadni kívánó területet (a világban ilyen például Indonézia és Kelet-Timor, Etiópia és Eritrea); elszigetelődés „feketelyuk-effektussal” (amikor a túlélést Oroszország támogatása és a szürke kereskedelem biztosítja, amelyben más országok is részt vesznek); megszállás katonai erővel (Oroszország által). Ukrajnával kapcsolatban azokkal értek egyet, akik szerint nem lesz valódi béke, amíg legalább a kontinentális országrészből nem vonul ki az orosz katonaság. Kijev többször is határozottan kinyilvánította, hogy semmilyen körülmények között nem mond le a területi integritásról, ugyanakkor a béketárgyalások egyik ukrán javaslata szerint a Krím kérdésének eldöntését időben el lehet tolni.

Mik az orosz fél korlátai, ha a gázszállítások leállása, a szankciók egyelőre nem azok? Mi Putyin exitje? Megadná-e ezt a Nyugat, illetve Ukrajna?

Nem tudjuk még, hogy a szankciók azok-e vagy sem. Ezek a hatások lassan érnek be. és kumulálódnak.

Szerintem itt nincs alku. Vagy fel kellene adni Közép-Európa NATO-tagságát? Végül is ezt már kérte mint árat. Aki olyan könnyen feladatná Ukrajnát, annak erre a kérdésre is ugyanolyan határozott választ kell adnia, tudatosítva, hogy a nem a háború folytatása.

És végül: mit szól a magyarországi kettős beszédhez a háborúval kapcsolatban?

Ha Magyarországon kimegyek az utcára, szembejön a honvédségbe toborzó plakát a következő szöveggel: „Válaszd a bátrak útját!”

„Rabszolgák teremtik a zsarnokot”: egy orosz művész tiltakozása a háború ellen
please wait

No media source currently available

0:00 0:03:16 0:00

  • 16x9 Image

    Kerényi György

    Kerényi György közel harmincéves újságírói pályája során hét médiumot alapított vagy vett részt az indításában: köztük kalóz-, roma és két börtönrádiót, valamint mainstream újságokat. Volt a Kossuth rádió főszerkesztője és három évig dolgozott a szlovák közszolgálati média magyar adójánál, a Pátria Rádiónál. Tíz évig tanított az ELTE médiatanszékén. 

Maradjon velünk!

  • Szabad Európa a mobilján: töltse le ingyenes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!

A stabil mobilkapcsolat érdekében a weboldal egyes funkciói az applikációban csak korlátozottan érhetők el.

XS
SM
MD
LG