Azt mondja, tudja, hogy készülnek listák. Bizonyos filmek castingjára azért nem jutott el, mert aláírt egy petíciót. Bár az elveihez hű maradt, mégis úgy véli: ha nem közösködnénk a rendszerrel, munka nélkül maradnánk. Ő pedig harcolhat és küzdhet, de senkit nem érdekel. Maximum éhen hal a gyerekeivel együtt.
Állami gondozásban nőtt fel Berkeszen, mert édesanyja csecsemőotthonba adta. Később ugyan szerették volna örökbe fogadni, de az anyja nem járult hozzá.
Tegyük helyre: anyám nem vitt be a csecsemőotthonba, a születésem után szinte azonnal elszökött a kórházból. Ha úgy fogalmazunk, hogy bevitt a csecsemőotthonba, az olyan, mintha kicsit pozitív felhangja lenne a történetnek. Pedig a szikár, kőkemény valóság az, hogy egyszerűen otthagyott.
Fel lehet ezt dolgozni?
A mai napig van sok olyan momentum a múltamban, amit csak egyetlen ember tisztázhatott volna: a szülőanyám. Sok évvel később felvettem vele a kapcsolatot, de eltolta magától a múltat. Ha kérdeztem, mindig azt mondta: berakta egy fiókba, amit többet nem akar kinyitni.
Miért?
Mert örül, hogy túl van rajta, és nem akar vele foglalkozni. Amikor néhány évesen időre kerültem, akkor sem éreztem úgy, hogy megdobbant volna a szívem, mert ő az anyám. Nem alakult ki kötődés közöttünk. Ez a rövid kis közös életünk is tele volt tagadásokkal, terelésekkel, kibújásokkal és kisiklásokkal. Sok-sok évvel később pedig olyat lépett, ami számomra elfogadhatatlan volt. Egyszer minden előzmény nélkül bekopogtatott a budapesti lakásunk ajtaján azzal, hogy szeretné látni az unokáját. Mondtam neki, hogy előtte legalább kérdezze meg, jöhet-e, vagy hogy egyáltalán otthon vagyunk-e.
Hogyhogy ilyen előzmények után hirtelen látni akarta az unokáját?
Ő elég furcsán élhette az életét. Amikor mondtam neki, hogy ehhez nincs joga, visszavonult. Később, amikor meg én javasoltam, hogy most már találkozzon az unokáival, már ő nem akarta. Azzal indokolta, hogy rossz állapotban van, tényleg nagyon le volt robbanva. Említette, hogy elköltözik, de nem árulta el, hova, és a telefonszámát is lecserélte. Majd egész egyszerűen felszívódott.
Azóta sem találkoztak?
Nem. Azt sem tudom, hogy él-e.
És az édesapja?
Ő már nem él, azt biztosan tudom.
Vele csak egyszer találkozott.
Igen. 26 éves voltam, amikor meglátogattuk. Furcsa előzménye volt: A padlás egyik előadása után ugyanis megkeresett egy ismeretlen. Amikor ezt a csont fekete embert megláttam a portán, az első gondolatom az volt, hogy biztos ő az apám. Aztán kiderült, hogy egy régi barátja, akivel annak idején együtt tanult Magyarországon. Mint kiderült, apám az akkori népszerűségem miatt olvasott rólam az újságban, én pedig korábban azt nyilatkoztam, hogy szeretném megtalálni. Ezt a cikket ez a bizonyos barát is olvasta, és megmutatta apámnak Afrikában. Erre ő egy portugálul írt levélben válaszol, amit a barátja elhozott a Vígszínház portájára.
Kalandos történet.
Valóban, szappanoperát lehetne írni belőle.
A származása mennyiben játszott szerepet a pályája alakulásában?
Mindenképpen. A szinkronrendezők hamar kitalálták, mennyire passzolok a színes bőrű karakterekhez. Jól alakítottam a nagy dumás, pörgős szerepeket. Ebben elég hamar befutottam. Igaz, ami kezdetben előnyömre vált, azt később kicsit hátránynak éreztem. Annyira rám ragadt ugyanis ez a skatulya, hogy csak nehezen tudtam kimozdulni belőle. Felvetődött, mi lenne, ha kipróbálnánk egy nem színes bőrű szerepet, végül is a hangom a lényeg. Aztán ez be is indult, később rengeteg ilyen szerepem volt. Ma pedig már az a helyzet, hogy a szakmailag magasan beárazott szinkronmunkáimban többségében fehér bőrű embereknek adom a hangom. Ehhez a színházban jóval hamarabb jött sokféle szerep, a rendezők jóval bátrabbak voltak.
Ennyire másképp álltak hozzá?
Igen. Felemelő volt például, hogy eljátszhattam Ádámot. Hisz a hagyományos felfogásban ő mégsem lehetne színes bőrű. De Berényi Gábor rendező elegánsan túllépett ezen, amit aztán Jordán Tamás is átvett, neki sem jelentett problémát. Életem egyik legfontosabb szerepe és hatalmas szakmai siker volt. Zsótér Sándor is azt mondta: rengeteg tragédiát látott életében, de én voltam a legjobb Ádám. Összességében a film területén van inkább hiányérzetem.
Pedig voltak filmszerepei is bőven.
Voltak, ez igaz, de nem bőven. Azt szokták mondani, hogy mindig ugyanaz a 10-15 ember szerepel a magyar filmekben, és ez többé-kevésbé igaz. Én ennek a körnek még a közelébe sem kerültem. Egy vagy két kezemen meg tudom számolni, hány filmben játszottam. Pedig egy izgalmas krimit szívesen bevállalnék. Igaz, annak idején az RTL II nyolcrészes sorozatának egyik főszereplője voltam. Akkor az operatőrtől kezdve mindenki azt mondta, forgassak, mert szeret a kamera. De nem így történt. A színház hála istennek kárpótol ezért.
Ahogy a szinkronizálás is. Az egyik nagy megformált karaktere Will Smith, még személyesen is találkozott vele.
Igen, így van. De Will Smithen kívül nagy klasszikus még Jamie Foxx és Denzel Washington is. Van egy-két megszállott szinkronrajongó, akik nekiálltak, és megszámolták: nem Will Smithet, hanem a Jamie Foxxot szinkronizáltam a legtöbbször.
A színész és a szinkronszínész két szakma?
Lassan kezd kettéválni. De én a régi iskolát képviselem. Mi még füles nélkül szinkronizáltunk, és megtanultuk a szakma technikai részeit is: hogy nézzem a papírt, mikor pillantsak fel, ritmusérzék és sok minden más, ami mellett ott volt a tehetség és a hang. De idővel felgyorsult minden. Annyira sok szinkronizálandó tartalom van, hogy ezt a színészi szakma egész egyszerűen nem tudja ellátni. Ekkor olyanok is elkezdtek szinkronizálni, akik nem végeztek főiskolát vagy egyetemet. Tegyük hozzá: olyanok is vannak, akik életünkben nem álltak színpadon, mégis megtanulták a szinkronizálást hangképzéssel, beszédtechnikával. Így létrejött a szinkronszínész. De én nem szeretem, ha így hívnak, a kettőt nem tudom szétválasztani.
Régen, évekkel ezelőtt aktív közéleti szereplő is volt: sokszor kint volt tüntetéseken és politikai rendezvényeken.
Valóban így volt. Nem tagadom: büszke vagyok rá.
2018-ban az áprilisi választások után szerveztek egy nagyobb megmozdulást. Akkor videóüzenetet küldött a résztvevőknek, amelyben úgy fogalmazott: „Nagyon nehezen akartam elhinni, hogy ez az eredmény született. Ki akartam vonulni a világból, soha nem nyilvánítani többé véleményt, de erre képtelen vagyok. Hiszek abban, hogy olyan irányba változik az ország, hogy elhisszük, hogy Európában vagyunk, úgyhogy no para.”
Nem is rossz szöveg.
Az utóbbi években alig hallani a véleményét a közügyekről. Kivonult a világból, már nem mond véleményt?
A kérdésre az életem ad választ. Mostanában valóban nincsenek ilyen típusú megnyilatkozásaim. Bármennyire is ciki, pesszimista vagy lehangoló, de belefáradtam a várakozásba és a lelkesedésbe. Ezt az értelmetlenségérzetet szerettem volna eltolni magamtól.
Értelmetlen?
Mondjuk úgy, hogy a kilátástalan. Az egész ország annyira erősen átitatódott a propagandával, hogy manapság egy pozitív nullát is ki lehet úgy mondani, hogy nem szakad le az ég. Ezért ez már Don Quijote-harc. De azt határozottan szeretném hozzátenni: a saját biztonságom vagy az egzisztenciám soha, semmilyen körülmények között nem volt megfontolás tárgya.
Nem azért döntött így, mert a közéleti szereplései miatt nem kapott szerepeket?
Nem, erről nincs szó. Azt tudom, hogy készülnek listák. Azt is tudom, hogy bizonyos filmek castingjára azért nem jutottam el, mert aláírtam egy petíciót. Erről amúgy ma is azt gondolom, hogy helyes lépés volt. Aztán amikor meghívtak castingra, még mielőtt odaértem volna, felhívtak, hogy bocs, nem jöhetsz.
2020-ban az SZFE-ügyben kérdezték a véleményét, amit el is mondott.
És nem voltam túl optimista, ha jól emlékszem.
Arra a kérdésre, hogy vajon sikerrel járnak-e a tüntető diákok, azt válaszolta: „Ha a vágyaimat fejezném ki, akkor sikerül nekik. Ha kicsit realistább vagyok, akkor azt mondom, hogy nem biztos. Ha pedig pesszimista vagyok, aki ismeri a hatalom technikáit, akkor egyáltalán nincs rá esély. Mert meg fogják várni a megfelelő pillanatot, hogy megosszák őket, ahogy nagyobb ellenállás esetén tenni szokták.”
Szerintem a hatalomtechnika kapcsán még az is elhangzott, hogy meg fogják találni a megfelelő módot. Valóban így történt, a legocsmányabb módon, a Covidra hivatkozva sikerült megszüntetni a blokádot. Egy olyan eszközt használtak fel, ami épp kapóra jött nekik. Ha megkérdeznek, ugyanúgy el fogom mondani a véleményemet. A különbség abban van, hogy már nem akciózom, nem állok ki a színpadra.
Miért?
Mert már mindent leszalámiztak, és minden megosztott. A tanárokkal kapcsolatos folyamat is leépült. Személyes ismerősöm egy nagyon aktív szervező és politizáló tanár, aki minden tüntetésen ott volt. Túl harcos, túl szabadszájú volt. De a hatalom technikái ellen ő is többé-kevésbé tehetetlen. Most ő magyarázza, miért nem mondott fel: nem ért máshoz, csak a tanításhoz. Belesimult a rendszerbe, ami ellen három-négy évvel ezelőtt még úgy lázadozott, ahogy korábban én is tettem. Ezért egyre kisebb az ellenállás, és simán futunk bele az újabb és újabb kétharmadokba. Ebbe fáradtam bele. Azt érzem, egyszer majd tényleg egy banánhéjon csúszik meg az egész. Addigra pedig annyi minden rossz történik, és szinte minden tekintetben korlátozzák a szabadságot és a függetlenséget.
Minap legendás színészek – mások mellett Lázár Kati, Kútvölgyi Erzsébet, Egri Márta – adtak ki közös nyilatkozatot arról, hogy nem hajlandók átvenni az aranydiplomájukat a 2020-ban modellváltáson átesett Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Kútvölgyi Erzsébet azt mondta: a szakmai döntéseket elfogadják, de azt nem, hogy a küszöb alatt bekúszik a politika. Az ilyen típusú cselekedeteknek van jelentőségük?
Biztos, hogy van. Ha ilyen helyzetben megkérdeznek, én is hasonlóan lépnék. Az elveimet én is próbálom tartani. De ha minden pillanatban őriznénk, hogy a rendszerrel nem közösködünk, akkor szép lassan munka nélkül maradnánk. Mert bárhová megyünk, mindenhol ott vannak. Egész egyszerűen nem lehet mást tenni, mint elfogadni a helyzetet. Harcolhatok, küzdhetek, kiállhatok, hogy ebbe meg abba a színházba nem megyek el, de senkit nem érdekel. Maximum éhen halok a gyerekeimmel együtt.
Mácsai Pál úgy fogalmazott a Forbesnak: „Az Átrium színházi társulata azért szűnt meg, mert a Nemzeti Együttműködési Rendszere kultúrpolitikának protekcionistavilágnézet- és politikaihűség-alapú támogatási rendszert épített ki.”
Ez teljesen így van. Én főként kisebb társulatokkal dolgozom, például az Akcent Café nevű kis helyen, ahol csodás szerepeket játszom, jó előadások születnek. Ők például még a béka feneke alatt vannak. Hatvan férőhelyes kis színház, és fuldokolnak. Még a független színházakon belül is vannak különböző erővonalak, az Átriumnak jóval nagyobb a lobbiereje, és sokkal nagyobb felületen tud hangot adni a problémának. A lényeg: ezt az egész szférát úgy, ahogy van, a mostani hatalom legszívesebben eltörölné.
Miért?
Nem csak azért, mert a hatalom nem szereti, ha gondolkodó emberek vannak. Egy ilyen pici színház üzenetei annyira kevés emberhez jutnak el, hogy ez a hatalomnak semmilyen szinten nem árthat.
Akkor?
Szimplán üzleti érdekből. A területre jutó minden pénzt átcsoportosítanak azzal a szöveggel, hogy egyesekkel nem foglalkoznak. Nem ördögi átgondoltság van abban, hogy az Átriumot megfojtják, hanem tiszta üzleti modellt alakítanak ki. Azt mondják: vannak támogatottjaink, akik a mi keblünkön éldegélnek. A többiek meg oldják meg, ahogy akarják.
