Vigyázz, kész, karantén
Szóval kezdődik megint. Ha a tavaszi szünetet is beleszámítom, egy hónapnyi együttlét a három csibével. Home office, digitális tanulás, és közben persze az egyre inkább elúszó háztartási munkák. A lényeg, hogy már tapasztalt rókák vagyunk ezen a téren, nem érhet semmi meglepetés.
Másnap a suli fabebook oldalán az igazgatóhelyettes bejelenti, hogy összeomlott az e-kréta, még mielőtt elkezdődött volna a távoktatás. A jó hír az, hogy ez minket nem érint, mert mint az már tavaly is bebizonyosodott, hiába pumpáltak bele milliárdokat, a rendszert mindenre lehet használni, csak távoktatásra nem. Ezért most már nem is ezen tervezték beizzítani az online oktatást, hanem Google Classroomon. Hallelujah.
Mi kell a gyereknek? (nem a rémszitter)
Közben elmegyek tárgyalni a bébicsősszel, akit az ovi ajánlott. A nő hosszas kávézás és vírusszkeptikus elméletei kifejtése után elém tolja a telefonját, benne egy táblázattal, amit nem küldhet el, ill. nem fotózhatom le, mert illegálban dolgozik, nem ad számlát. A táblázat szerint 2500 forint/óra 3 gyerek, ha a csibék csak biodíszletként vannak a házában. Ha foglalkozik is velük, mondjuk ad nekik egy színezőt vagy kimennek hintázni, akkor az további 2500/gyerek. A tévénézés ingyen van, de elképzelni sem merem, hogy 10 óra "babócázás" után milyen zombikként kapnám őket vissza. Kaját otthonról nem hozhatunk, azt majd ad nekik ő, de nyilván az sem ingyen van.
Fejben kezdem összeszámolni, hogy kb. hány nap meló után megy el az összes pénzem a bébicsőszre, amikor nevetve hozzáteszi, az az anyuka a kedvenc kliense, aki azt mondta neki, tőle azt csinál vagy nem csinál a gyerekével, amit akar, csak legyen pulzusa. Itt már tudom, hogy én nem leszek a kedvenc kliense. Sőt, a kliense sem. Bébicsőszkeresés újratöltve.
Üdv a digitális osztályteremben, avagy hogyan ne gerjedj online énekórán
A két iskolással reggel beizzítjuk a kütyüket, és bekapcsolódunk a digitális osztálytermeikbe. Az iskolánk próbál segíteni, amennyire tud: adnak tabletet annak, akinek kell. Mármint annyit, amennyi van. Áramot és internetet már ők sem tudnak adni hozzá. Mi szerencsések vagyunk, hogy mindezzel rendelkezünk, nem úgy, mint az ország lakosságának egy jelentős, láthatatlan része.
A digitális tanulás döcögve indul. A nagynak először azért szól a tanítónője, mert “kép van, hang nincs”, segítsek már bekapcsolni a mikrofont. Következő órán, ami történetesen ének, azért könyörög a tanítónő, hogy kapcsoljuk már ki, mert “gerjednek a gyerekek”. Online énekóra némán.
COVID-generáció
A középső csibe elsős, ő utálja legjobban ezt az egészet. Túl nagy a tempó, nem bír haladni a többiekkel. A tanító néni azt ajánlja, olvasson otthon többet, de nem akar, már az egésztől elment a kedve, pedig a nővére és mindenki körülötte falja a könyveket. Nem mondom se neki, se a tanító néninek, hogy szakemberek szerint egy egész COVID-generációt nevelünk most ki ezzel.
Tavaly kimaradt az utolsó félév az oviban, ami fontos lett volna az iskolaérettséghez. Szeptembertől meg rohamtempóra kapcsoltak a pedagógusok, hogy ha bekövetkezik az, ami most bekövetkezett, akkor se maradjon le annyira az osztály. Az osztály nem is marad le, csak egy-egy gyerek. Az én gyerekem is. Aki lázadásképp a tengerimalacait teszi a klaviatúrára, és ezzel az egész osztály, meg a tanító néni képernyőjére, hogy akkor tessék, a malacok majd jobban olvasnak nála.
Mi kell a gyereknek? 2. nekifutás az iskolapszichológussal
A legkisebbnek nincs online óvoda, hála Istennek, de kapunk időnként pár feladatot a logopédustól, azokat élvezettel csinálja meg velem. És kapunk levelet az iskolapszichológustól is, aki azt írja, teljesen rendben van, ha nem csinálnak meg minden házit a csibék, és az is, ha én nem tudok mindent megtanítani nekik. Ha végre egyszer vége lesz ennek az egésznek, úgysem arra fognak emlékezni, hogy mit csináltak meg a sulinak, hanem arra, hogy hogyan érezték magukat. Úgyhogy ő csak annyit ajánl, öleljem meg és mondjam el nekik, hogy szeretem őket. Nem ismerem személyesen, de ezzel seperc alatt belopja magát a szívembe.
A varázsige COVID ellen
Közben véget ér a digitális tanítás, jöhet minden más. Például a Harry Potter-jelmez, amiben a legnagyobb csibe győzköd arról, hogy ő simán legyőzi ezt az egész vírust, ha suhint egyet a varázspálcájával, és azt mondja: “Abrakadabra!”.
Aztán hozzáteszi, legyőzi Cili nénit is, hiába mondom neki, hogy őt nem kell. A tavalyi otörzses sajtájokból ugyanis nem a nyunyókák meg a hipós tojások maradtak meg a fejében Cili néniről, hanem az, amit róluk (kicsikről és nagyokról) mondott. Tudniillik, hogy bár ők nem lesznek olyan betegek a vírustól, de a szüleiket és a nagyszüleiket simán megölhetik. Ő ezt olyan szinten magára vette, hogy hosszú ideig minden este sírt, lát-e még élve reggel, mert lehet, hogy apró kis szervezetéből átjönnek a vírusok az enyémbe, és reggelre meggyilkolnak.
Azóta nem nézzük vagy hallgatjuk Cili néni bölcsességeit. A rémálmok pedig, remélem, lassan elmúlnak. A lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak és egymással. Így talán semmi baj nem érhet minket.
