Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Kemény Dénes: „Igazából szövetségi kapitány sem nagyon akartam lenni”


Dénes Kemény

Állatorvosi és pólóedzői diplomával a zsebében lépett le Magyarországról. Először Ausztráliába ment, de inkább az olaszországi Comóban kötött ki. Játszott csapatban, de később edző lett; közben állatorvosként praktizált. Kalandos úton lett a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Amikor megválasztották, a magyar sajtó csodálkozott is, miért egy középszerű olasz csapat edzőjére esett a választás. Interjú Kemény Dénessel.

„Tibor ugyanannyira akart győzni, mint én. Az összes többi játékos győzni akart, csak Tiborban benne volt az az extra, hogy bármit megtett, bármiről lemondott azért, hogy győzzünk.”

Amikor fiát, Kemény Kristófot edzőnek hívták a BVSC-be, néhány napig nem állt szóba vele. Miért haragudott ennyire rá?

Az a tapasztalatom, hogy egy civil állás ad egyfajta biztonságot a sportban. Különösen a csapatsportokban borzasztóan ki van szolgáltatva az edző az eredményeinek. Sok olyan faktor van, ami nem rajta múlik, de az eredményen látszik. Aztán van sok olyan faktor, ami rajta múlik.

Azért a hosszú távon eredményes edzőkre nem lehet mondani, hogy mindig szerencséjük lenne, vagy azt, hogy minden jól alakult. Kristóf olyan munkát kezdett el csinálni és most már egyre komolyabban, ami mellett ha van civil szakmája, diplomája, amely az üzleti életre abszolút alkalmassá teszi, ezek a faktorok nagyobbrészt kizárhatók.

De hát van diplomája, közgazdász.

Az üzleti életben normális előmenetellel lehetne biztos anyagi háttere. Manapság a sport kiemelt fontosságú Magyarországon, ennél fogva anyagi oldalról nem kritizálom a döntését. Ugyanakkor tudom, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az elmúlt évtizedekben, ahogy akár vízilabdában, akár más labdajátéknál nagyon könnyen előfordul, hogy az embertől független tények miatt sikertelen lesz valaki, és ha sikertelen lesz, elveszítheti a munkáját.

Úgy gondolom, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy ne tartson a tűzben másik vasat. De remélem, hogy nem lesz rá szüksége, mert a vízilabdában eredményes lesz.

Kemény Dénes: „Azzal, hogy lemondtam a szövetségi kapitányságról, engem visszakapott a családom”
please wait

No media source currently available

0:00 0:50:43 0:00
Közvetlen elérés

Komolyan gondolta, hogy inkább az üzleti életet választja a fia, mint a vízilabdát egy ilyen nagyapai és atyai örökség mellett?

Reménykedtem benne, hogy igen, mert a másik két gyermekem nem választotta a vízilabdát. Kristóf a kezdettől fogva vonzódott a pólóhoz. Játszott is gyerekként, játszott felnőttként OB I. B-ben is, OB I.-ben is volt egy mérkőzése, de az határeset volt. A fizikuma, a vízfekvése nem volt meg ahhoz, hogy olyan játékos legyen belőle, amilyen szeretett volna lenni.

Nem lehet könnyű Kemény Dénes fiának lenni. Milyen volt Kemény Fecsó fiának lenni? Ön játszott a BVSC-ben, a Spartacusban, a Fradiban. Miután megszerezte a diplomáit, lelépett Magyarországról, egészen Ausztráliáig ment. Hogyan élte meg ezt az édesapja?

Mielőtt Ausztráliában játszottam, pár éve már állatorvosként dolgoztam, majd Budapesten, a kutatólaboratóriumban. Ausztráliába kifejezetten játszani mentem, és ez olyan kaland volt, amelyet apukám támogatott, mert tudta, hogy vissza fogok jönni. Abban az időben az ausztrál út olyan hosszú volt, hogy ha egyszer visszajött az ember, nagyon meggondolta, hogy még egyszer vissza megy-e. Tényleg a világ végén volt, ezért egy szezont követően inkább az olasz lehetőséget választottam.

Az olaszországi Como tíz óra volt kocsival, így apám sem érezte rettenetes távolságnak. Napi kapcsolatban voltunk telefonon, elfaxolt nekem fontos gondolatokat, újságcikkeket. Időnként jött hozzánk, időnként mi jöttünk haza. Nem szakadtunk el egymástól.

A mi vízilabda-kapcsolatunk hasonló volt, talán valamennyivel harmonikusabb, mint a fiammal. Valószínűleg karakteriálisan jobban kijöttünk egymással, mint amennyire nekem koncentrálnom kell, hogy jól kijöjjek Kristóffal vízilabdaügyekben. Az egy dolog, hogy a játékról hasonló módon gondolkoztunk, de mindenkinek megvolt a saját területe. Én Comóban először játékos voltam, majd egy gyerekcsapat edzője, majd edző. Apámmal mi inkább oldalági kollégaként cseréltünk tapasztalatokat. Annál ő sokkal jobb edző volt, hogy saját magától arra vetemedett volna, hogy magától konkrét tanácsokat adjon.

Kemény Dénes szerint Benedek Tibornak szövetségi kapitányként voltak „dilijei”, amelyek pénzbe kerültek, de ezeket engedélyezte neki az akkori szövetségi elnök
Kemény Dénes szerint Benedek Tibornak szövetségi kapitányként voltak „dilijei”, amelyek pénzbe kerültek, de ezeket engedélyezte neki az akkori szövetségi elnök

De azért adtak egymásnak tanácsokat? Hiszen akkoriban az édesapja is aktív edző volt.

Ez a fajta kollegialitás – nyilván maximális bizalommal, hiszen az ember apjáról van szó, vagy az apjának a gyerekről – megvan. Más kollégák között sokszor azért van egy kis félsz, hiszen mégiscsak van rivalizálás, van irigység, ezért esetleg nem okvetlenül mondanak el nekem mindent. Egyszer elmondta az egyik comói edző barátom, amikor én még játékos voltam, ő meg edző, hogy hiába hívják meg a legnagyobb olasz edzőket edzőkonferenciára előadni, messze nem mondanak el mindent, amit gondolnak meg amit csinálnak, mert nem akarják, hogy más is megtudja. Na, apuka-gyerek között vagy nagypapa-unoka között nincs ilyen.

1996-ban felkérték szövetségi kapitánynak. A felkérés előtt nagyon akarta a pozíciót, de miután megpályázta, majdnem vissza is vonta. Miért?

Igazából szövetségi kapitány sem nagyon akartam lenni. 1995-ben kaptam megkeresést az egyik akkori magyar vezető sportdiplomatától, Salamon Feritől. Ő volt az első, aki bogarat tett a fülembe, amikor egy évvel korábban, 1995-ben nagy esélyesként elvesztettükaz Eb-döntőt a bécsi Práterben egy sokkal erősebb csapattal szemben.

Azt mondta, hogy szerinte haza kellene jönnöm Comóból, mert jó kapitány lehetnék. Ez csak egy gondolat volt egy kávé mellett. De azért bennem nyilván megragadt. Eltelt egy év, meghirdették az elődöm, Horkai Gyuri állását, a szövetségi kapitányi állást. A Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége kért a szakmai testülettől egy listát, hogy kinek küldjön pályázati felhívást. Abban az időben nem volt olyan, hogy kiraknak egy hirdetést a Facebookra, amire bárki jelentkezhet. Hogy a kiírás eljusson azokhoz, akikről úgy gondolták, hogy pályázniuk kellene, kikértek egy listát, hogy kiknek kellene pályázniuk, akik közül majd kapitányt választanak. A magyar edzői bizottság valamilyen oknál fogva – talán hallva, hogy Comóban jól dolgozom – engem is feltett a listára.

Tizenegy embernek küldték ki a pályázati felhívást a pályázati feltételekkel faxon, mert akkor még e-mail sem nagyon volt. Felhívott az apám meg Szívós Pista is, hogy úgy gondolják, alkalmas lennék rá, adjam be. Be is adtam, aztán nagyon meglepődtem, hogy a határidőre, amikor beérkeztek a pályázatok, összesen négy érkezett. A mai napig megvan bennem ez a gondolat, hogy megrémültem egy kicsit, hogy nem annyira nagyon csinos az a menyasszony, hogy ha tizenegy felhívásból heten nem adnak be pályázatot. Esetleg nem olyan állapotban van most a magyar vízilabda vagy azok a játékosok, akikből a magyar vízilabda-válogatottat össze lehet rakni, amivel az új kapitány nyerhetne. Azt gondoltam, emiatt érkezhetett be csak négy pályázat.

A négy pályázat elnökségi döntése előtt – hogy kit választanak a négyből –, kikérték egyrészt az edzőbizottság, másrészt a liga – amely a klubok képviselője – véleményét. Ez a két szakmai bizottság Gerendás Gyurinak adott több szavazatot. Mind a ketten úgy küldték tovább a megbeszélések eredményét, hogy mit tudom én, a jelenlévők fele Gyurira gondolt, a másik fele meg eloszlik a másik három pályázó között. Amikor szembesültem ezzel, úgy gondoltam: a kérdés eldőlt, mert mindkét fórumon Gyurit támogatják, mit erőlködjem, visszavonom a pályázatom. Csak Magyarország másként működik. Az elnökség figyelembe veheti a kikért véleményt, de nem köteles rá, hogy figyelembe is vegye.

Kemény Dénes először nagyon szeretett volna szövetségi kapitány lenni, de aztán a pályázat során elbizonytalanodott, majdnem vissza is vonta a jelentkezését
Kemény Dénes először nagyon szeretett volna szövetségi kapitány lenni, de aztán a pályázat során elbizonytalanodott, majdnem vissza is vonta a jelentkezését

Akkor minek kérték ki?

Tíz év alatt hozzászoktam az olasz gondolkodásmódhoz, ahol ez sokkal tisztességesebb. Ha megkérdezik a véleményed, meg is hallgatják és át is gondolják. De facto megírtam a lemondót, de mielőtt elküldtem volna, elmondtam apámnak. Azt mondta, várj egy kicsit, gyorsan beszélek még Szívós Pistával. Két percen belül csörgött a telefonom. Pista húsz-harminc percen keresztül magyarázta, miért lenne jó, ha nem vonnám vissza, mert szerinte az elnökség nem így gondolkodik, és van esélyem a posztra. Kicsúszott a száján egyszer-kétszer, hogy én nem vagyok hülye. Ez bármilyen szakmához nem hátrány.

Azt mondtam, hogy jó, ha ezt szeretnéd, kiveszem a gépből a papírt. Rá pár napra, hogy nem ment el a levél, az elnökség leült közel oda, ahol most beszélgetünk, a Marriott szállodába. Nagyon érdekes módon, 6–5, 4–0 szavazattal szavaztak a négy elöltre. Én kaptam hat szavazatot, Görgényi Pista ötöt, Gerendás Gyuri négyet, Horkai Gyuri meg nullát. Ha belegondolsz, nem várta el az elnökség az addigi szabályzata szerint, hogy többségem legyen. Többségem abban volt, hogy több szavazatot kaptam, mint a másik három pályázó. Ez elég volt. Amikor elkezdtem dolgozni – az elnökség munkaadója is egyben a szövetségi kapitánynak –, akkor tudtam, meg, hogy a tizenöt fős elnökségből kilencen mást akartak kapitánynak.

Csodálkozott a magyar sajtó, hogy a tíz éve Olaszországban élő Kemény Dénes, aki egyébként állatorvos és egy középszerű olasz csapat edzője lett a magyar szövetségi kapitány?

Így van. Minden olyat a szememre vetettek, amire büszke voltam. Azt, hogy tíz évet dolgoztam egy kisállatklinikán Olaszországban, szerintem nem kell szégyellni. Mint ahogy azt sem, hogy mellette naponta kétszer edzést tartottam, hétvégénként meg meccset játszottam, amikor más állatorvos kolléga kikapcsolódik. Azt sem szégyelltem, hanem büszke voltam rá, hogy amikor a többi vízilabdaedző vagy játékos délután pihent, én műtöttem. Nem gondolom, hogy bármi ilyesmi miatt szégyenkeznem kellett volna. A magyar sajtó egy részétől súlyos támadásokat kaptam. Megmondom őszintén, hogy mire az első edzésre sor került, már nevettem az egészen. Arra gondoltam, hogy annyi rosszat olvastam magamról úgy, hogy még edzést sem tartottam, legalább megvárták volna, hogy mit tudom én, hosszába úsztatom őket, pedig keresztbe szokás. Vagy medicinlabdát dobtam be a vízbe, ahelyett hogy vízilabdát dobtam volna. Egy darabig zavart, aztán eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele.

Ténylegesen az összes energiámat azokra a tervezésekre fordítottam, hogy fogok tudni az atlantai csapat legjobbjaiból és a fiatal tehetségekből összegyúrni egy olyan csapatot, amely majd nyer Sydney-ben. Nem volt célom, hogy egyből Sevillában Eb-aranyat nyerjünk, ami egyébként sikerült. Téglagyári megállónak tekintettem ezt. Sevillába nem a legerősebb válogatottal mentünk, hanem azzal a csapattal, akikkel úgy számoltam, négy év alatt fog tudni annyit fejlődni, hogy Sydney-ben majd aranyat tud nyerni. Ezzel is kockáztatva a saját állásomat, mert ha Sevillában mondjuk hatodikok lettünk volna, akkor biztos, hogy elzavarnak.

Benne volt a pakliban az elejétől kezdve, hogy a szövetségi kapitányi állás nem életbiztosítás?

A magyar vízilabda-szövetségi kapitányok szerződésében mindig is benne volt, hogy kötelező elérni az elődöntőt. Mi az olaszokkal játszottuk a negyeddöntőt, akik az előző négy évben mindig megvertek minket. Tehát ha azon a meccsen nem nyerünk, akkor nem vagyunk a legjobb négyben, tehát nem teljesítem a szerződésben leírtakat. Végül is nyertünk, de ha nem így lett volna, elküldhettek volna. Ha visszatérünk arra, hogy kilencen mást akartak kapitánynak, és csak hatan engem, könnyen lehet, hogy az elnökség úgy szavazott volna, hogy váltsanak le, és újból meghirdetik a pozíciót.

De azon a meccsen pont azok a fiatalok, akik az én irányításom alatt lettek stabil válogatottak, nagyon megrázták magukat. Az olaszok kevésbé készültek fel, és 9–8-ra végül nyertünk. Túl azon, hogy a csapat jövőjének letette az alapjait – mert azért nem akárkit vertünk meg a nyolc között, nem az ukránokkal kerültünk össze, hanem egy nagyon erős, aranyérem-esélyes csapattal. A legelső meccsünk előtt este leültettem a fiúkat a szálloda parkjának a füvére, és azt mondtam nekik: ezt az Eb-t meg tudjuk nyerni. Nagyon meglepődtek, mert az elődeim érmet tűztek ki célnak, én meg azt mondtam, hogy meg tudjuk nyerni az aranyérmet. Ez megtetszett nekik. Nagyon megörültek, meg is hívtam mindenkit egy korsó sörre.

Kemény Dénes szerint jót tett a magyar férfi vízilabda-válogatottnak és neki is, hogy 2012-ben lemondott a kapitányi posztról
Kemény Dénes szerint jót tett a magyar férfi vízilabda-válogatottnak és neki is, hogy 2012-ben lemondott a kapitányi posztról

Tizenhat éven keresztül vezette a csapatot, 2000 és 2008 között három olimpiai aranyat is szereztek Magyarországnak. Aztán 2012-ben bejelentette, hogy lemond a szövetségi kapitányi posztról. Miért?

Tizenhat év után azt éreztem – különösen az utolsó négy évben, ahol a csapat néhány játékosa már Peking után abbahagyta, és olyan nem volt az én ténykedésem alatt mint szövetségi kapitány, hogy valaki leveszi a fejéről a sapkát, és lerakja a padra. Csak olyan volt, hogy fiatal, feltörekvő, tehetséges játékos újra meg újra versenyhelyzetet teremt egy stabil válogatottnak. Majd bebizonyítja nekem, hogy nagyobb szükségünk van rá, mint arra, aki eddig stabil válogatott volt. Magyarul abban a tizenkét évben, amikor megnyertük a három aranyat, minden bekerülő játékos beverekedte magát.

Pekinget követően néhány sapka, több sapka is odakerült a padra. Valakire rá kellett adni. Ez nem azt jelenti, hogy sapkánként egy aspiráns volt. Volt több. De nem láttam köztük olyat, akié valójában lehetett volna az a sapka, és ez olyan változás volt, amiben nem éreztem jól magam. Azt is éreztem, hogy jó néhány fontos játékosnak van még egy vagy két olimpiai ciklus az életében, és már túl régóta én vagyok az edzője, emiatt valamilyen változásra van szüksége. Kicsit úgy gondolom így utólag, hogy az, hogy én lemondtam, jót tett a csapatnak és jót tett nekem is.

Ezek után 2012 és 2018 között a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke volt. Miért mondott le erről is?

A szövetség vezetése kicsit olyan, mint egy gazdasági vezetői szerep. Az kicsit cégvezetés volt. Csak a cégvezetőket a tulajdonos jelöli ki, és a tulajdonos ínyére vezeti a cégvezető a céget. A sportági szövetségi elnököt azok a sportegyesületek választják, akiknek a mindennapjai felett utána a szövetség elnöksége és az elnökség élén az elnök dönt. Magyarul bennem megbíznak, azt kérik tőlem, hogy a sportág jövőjének érdekében hozzam meg minden döntésemet és vezessem a vízilabdázást. Majd elkezdődik a munka. Aztán olyan dolgokat kellett csinálnom, amit meggyőződéssel és jól végeztem, de rendszeresen azoknak a rovására kellett döntenem, akik megválasztottak. Ez egy olyan konfliktus helyzet, ami törvényszerűen előbb vagy utóbb érzelmi síkra terelődik. Rosszul akkor csináltam volna a munkámat, hogyha mindig mindenkinek a kedvében akartam volna járni. Én pedig a magyar vízilabdázás meg a világ vízilabdázásának a kedvében akartam járni, de ebben a helyzetben nem találtam már meg magam. Az, hogy én mindig mindenkinek megfeleljek, nem tetszett.

Állatorvos és emellett szenvedélyes vadász. A kettő hogy fér meg egymás mellett?

Az állatorvoslás szakma és hivatás. Óriási örömforrás, ha az ember sikeresen tud dolgozni és meggyógyítja vagy megmenti az állat életét. Nyilván alapvetően a kedvtelésből tartott állatokra vonatkozik. A vadászat az én esetemben sem nem hivatás, sem nem hobbi. Inkább szenvedély. A szenvedély mozgatórugója elsősorban a vaddal való kontaktus, másodsorban a fegyver hangja. Ez egy vadgazdálkodási feladat. Ha nem vadászhattam volna végig a szövetségikapitány-időszakomat, biztosan nem tudtam volna úgy teljesíteni, ahogy, mert nekem a vadászat adott mindig lehetőséget arra, hogy feltöltődjek.

Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke, korábbi szövetségi kapitány (b) és Benedek Tibor, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya a vízilabda All Star Gálán a debreceni Sportuszodában 2014. november 16-án
Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke, korábbi szövetségi kapitány (b) és Benedek Tibor, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya a vízilabda All Star Gálán a debreceni Sportuszodában 2014. november 16-án

Benedek Tibor több mint egy éve ment el. Milyen viszonyban voltak? Mennyire rázta meg egykori játékosa elvesztése?

Ez azért érdekes kérdés, mert különböző fázisokban éltük a kapcsolatunkat. Amikor én szövetségi kapitány voltam, és ő a játékosom, ideális viszonyban voltunk abból a szempontból, hogy ha volt egy elképzelésem, amivel nem értett egyet, megbeszéltük, de általában meg tudtam győzni. Pont azért, mert Tibor ugyanannyira akart győzni, mint én. Az összes többi játékos győzni akart, de Tiborban benne volt az az extra, hogy bármit megtett, bármiről lemondott azért, hogy győzzünk.

Azért más játékosok a csapatban, akik szintén győzni akartak, igyekeztek megtartani maguknak olyan lehetőségeket, ami esetleg nem támasztotta alá a győzni akarást. Tibor ebben nem ismert tréfát. Amikor már csapatkapitány volt a vízben, ezt a játékostársakból is kiverte, ebben nagyon egy irányba úsztunk. Mindent meg tudtunk beszélni, voltak nézeteltéréseink, de meg tudtuk beszélni.

Mikor változott meg ez a helyzet? Amikor Tibor szövetségi kapitány, ön pedig a szövetség elnöke volt? Vagy korábban?

Amikor továbbra is én voltam a szövetségi kapitány, ő meg mellettem dolgozott mint másodedző, bizonyos feladatokat úgymond csukott szemmel meg kellett csinálnia, de úgy általában mindent megbeszéltünk. Az, hogy ő hogyan élte meg ezt az időszakot, nem tudom pontosan. Nekem nagyobb fókuszom volt a játékosokra, mint a stábtagokra, ezt most nem tudom igazából megválaszolni.

Aztán amikor úgy lettem a munkatársa, hogy én szövetségi elnöke lettem, ő pedig szövetségi kapitány, az megint másfajta alárendeltség volt. Ott a munkaadója voltam. Olyan szerződést ajánlottam, ami nagyon nem tetszett neki, de aztán látta, hogy igazam van. Relatíve nem volt magas a biztos jövedelem, amit adtam neki, viszont nagyon magas volt az eredményességi bónusz, prémium. Majdhogynem meg tudta duplázni az éves jövedelmét, ha a csapat jól szerepelt. Azt akartam, hogy minden szempontból azon legyen.

Hallottam egy nyilatkozatát Riót követően. Elégedetlen volt az eredménnyel, mint ahogy minden szurkoló, de azt nyilatkozta, hogy a szövetség irányából minden támogatást megkapott. Hogy ezt azért mondta, mert így illett, vagy így is gondolta, nem tudom. De tény: átéreztem a mondanivalóját, mert a kapitánynak voltak úgymond dilijei, én meg nagyon empatikus voltam vele, mert bizonyos dolgokban nagyon hitt. Voltak olyan kérései, amelyekkel szakmailag egyáltalán nem értettem egyet, pénzbe is kerültek, de mindig visszakérdeztem, hogy Tibor, ez nagyon fontos? Igen, nagyon fontos. Mondtam neki, hogy jó, akkor meglesz.

Ilyenkor a lelkét próbáltam támogatni azzal, hogy az én szemszögemből indokolatlan költésekbe belementünk. Ahhoz képest, mennyi időt eltöltöttünk rengeteg súrlódással, szerintem nagyon kulturált és normális volt a viszonyunk. Össze nagyon nem jártunk, de azért volt olyan, hogy családilag vendégségben voltunk náluk, volt, hogy ők voltak nálunk. Azért azt sem mondom, hogy csak munkakapcsolat lett volna.

XS
SM
MD
LG