Sok ezer orosz él Magyarországon. A nekünk nyilatkozók elmondása alapján a régebben érkezők inkább Putyin-pártiak, mint azok, akik azóta jöttek, amikor az orosz kormány leverte a százezres tüntetéseket. De beszéltünk olyan tíz éve itt élővel is, aki szerint az USA agressziója miatt volt kénytelen Oroszország megtámadni Ukrajnát.
„Jól tették” – mondja Irina, amikor arról kérdezem, mit szóltak a magyarországi orosz migránsok ahhoz, hogy Európában betiltották a Russia Today orosz propagandatévét.
De nem biztos, hogy így gondolja ezt a félig orosz Klára édesanyja, akiről lánya mesél. Szerinte az idősebb itteni oroszok, akik a mostanihoz hasonló rezsimben nőttek fel, Putyin-pártiak. „Nagyon félnek minden változástól, minden újtól. Hiába volt a régi rossz, mégis az a jó.”
Szemükben Putyin megmentette Oroszországot a kilencvenes évek zavaros jelcini időszaka után. „Egyáltalán nem nyugatos gondolkodásúak. A Nyugat borzasztó fertő a szemükben, amit gonosznak látnak, például a melegjogok miatt. Nincs bennük szabadságigény, hogy valamin változtatni kellene.” Pedig Klára édesanyja 35 éve él Magyarországon és nem mellesleg orbánista.
Irina szerint is azok nézték az RT-t, akik régebben itt laknak, ők fogékonyabbak a putyini ideológiára. Ő három és fél éve érkezett gyermekével. „Perspektívát látok itt neki arra, hogy európai nevelést kapjon. Sokan ezért, a gyerekük jövője miatt jöttek el.” És Putyin miatt, teszi hozzá. Irina most menekülteknek segítő önkéntes.
De ők moszkvaiak, ami nem olyan, mint az ország, mondja minden megkérdezettünk. A tíz évvel ezelőtti, keményen levert százezres moszkvai tüntetések után sok képzettebb, nyugatias gondolkodású, fiatalabb ember jött el. „A nagyvárosiak integrálódnának Európába, de vidéken el vannak vágva a külvilágtól, csak a propaganda megy, nincs 150 csatorna.” Egy barátnőjéről mesél, akinek szülei 170 kilométerre élnek Moszkvától. Három napot töltött náluk, ahol egész nap megy a tévé. Ezután szinte ő is meg volt győződve róla, hogy Putyin a világ megmentője.
Szergej – Klárához hasonlóan – itt született és nőtt fel, neki is orosz az anyja. Elevenen tartja orosz kapcsolatait, rendszeresen posztol is oroszul.
Szerinte is a középkorosztály és az idősebbek kapcsolódnak szorosabban az anyaországhoz. „Nagyobb az igényük is az orosz tévéműsorra: nem nyelvi okokból, hanem a hazaszeretet miatt.”
Az orosz adókon töményen kapták a propagandát, ami erősen befolyásolta a gondolkodásukat. „Ők is áldozatai a hazugságáradatnak, ennek köszönhető a Putyin melletti szimpátiájuk.”
Andrej
Hét megkérdezettem közül csak Andrej az, aki az európai (azt nem lehet mondani, hogy magyarországi) mainstreamtől eltérő véleményt fogalmaz meg a háborúval kapcsolatban. Ez persze nem annak a jele, hogy ilyen arányban lennének a magyarországi orosz közösségen belül a hozzá hasonlóan gondolkodók, csak ismerőseim kapcsolatrendszeréből hozzám nem nagyon jutottak el ilyen orosz emberek.
De ők óvatosabbak is most, mondja Andrej: „akik úgy gondolkodnak, mint én, hallgatnak”. Ő is azzal kezdi, hogy „ez nem az én ügyem”. Hangsúlyozza, hogy ő soha nem mondott rosszat ukránokról, nem is fog, „mi egy vagyunk”, és amikor ukrán barátaival beszélgetve előkerül a háború, mindig megegyeznek abban, hogy az senkinek nem jó.
Azért sem szívesen fejti ki bővebben, mit gondol, „mert nem akarok senkit megbántani, hiszen lehet, hogy neki most halt meg valakije odahaza”.
„Mi nem politizálunk”, mondja, „a sörnek és az ételnek nincs nemzetisége” – teszi hozzá, lévén éttermet működtet.
Tíz éve jöttek Budapestre Moszkvából, nem politikai okokból, hanem a város relatív olcsósága és – Moszkvához képest – kicsisége miatt. „Olyan ez nekem egy húszmilliós nagyváros után, mintha vidékre mentem volna. A gyerekeknek is jobb, hogy kevesebb az ember és több az oxigén.”
Nehezen oldódik, sőt végig nagyon óvatosan fogalmaz, de lassan azért elkezdünk politizálni.
Kijavít, amikor azt mondom, hogy Putyin és Oroszország volt az agresszor: „A háború nyolc éve tart. Azt kell nézni, kinek az érdeke, hogy most eszkalálódott, kinek van haszna belőle.” Utóbbiban megegyezünk, hogy a cseppfolyós gázt szállító Amerika exportjának mindenképp jót tesz.
„A hidegháború alatt hetven évig béke volt. Ez most az USA és Oroszország közötti háború. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, és most Ukrajna a forgács. Az, hogy fegyvert adnak Ukrajnának, nem segíti a békét. De fél év múlva, amikor jön a hideg, majd megváltozik az emberek véleménye”, utal az európai Putyin-ellenes közhangulatra.
„Az oroszországiak kilencven százaléka támogatja Putyint, az itt élő orosz közösség pedig ugyanúgy megosztott, mint a magyar, tehát úgy fele-fele arányban” – válaszolja, amikor azt kérdezem, hogy érzése szerint az itteni orosz közösség mekkora része pró és mekkora része antiputyinista.
Ő az előbbiek közé tartozik, nem titkolja. „A fiam is megkért, hogy adjak hangot annak, hogy Putyin az elnökünk. De ez nem Putyinról, hanem az államról szól.” „Nem tudom, hibázott-e Putyin”, feleli kérdésemre, „de abban biztos vagyok, hogy az állam mindent a saját népéért tesz. Hogy is lehetne máshogy?”
Akkor Zelenszkij is? – kérdezek vissza. „Ő egy senki, hiszen a népét háborúba süllyeszti.”
Mit gondol egy átlagos orosz ember az ukránokról? – kérdezem. „A Kijevi Rusz csak XIX. századi találmány, régen nem használták. Oroszország ősi állam, ahogy Magyarország is, Ukrajna viszont csak harminc éve létezik – kezdi. – Sokan mondják, hogy az ukránok olyan oroszok, akik Ukrajna területén élnek, és ez nehezen vitatható. De én sosem mondok rosszat ukránokról, mi egyek vagyunk.”
Milyenek a tapasztalatai itt a háború kitörése óta? „Kevesebb a vendégem. De nekem soha nem volt rossz tapasztalatom a magyarokkal, a háború kitörése óta sem. Néha a fülembe súgják magyarok, hogy támogatják, amit Oroszország tesz.”
Migrációtörténet
Zűrös volt a jelcini évtized, meséli Szergej, de az még a reménykedés időszaka volt: abban, hogy Oroszország is nyugati módon fog fejlődni. Aztán ahogy keményedett a putyini rezsim, a képzett nagyvárosiak közül sokan eljöttek. „Felhasználva a megtakarításaikat kitelepültek, ideiglenesnek gondolva. Reménykedtek, hogy majd visszamehetnek, de aztán a remény elszállt.”
Irina szereti Moszkvát, de nem hiszi, hogy valamikor is vége lesz ott a diktatúrának, és visszamehetne.
A másként gondolkodók jelentős része távozott, folytatja Szergej a migrációtörténetet, de nemcsak ellenzékiek jöttek, hanem olyanok is, „akik úgy érezték, hogy nem komfortos az élet, nem biztos az üzlet, hogy jobban akar élni. A menekülők többsége nem ideológiai, hanem szociális alapon távozott. Persze nem feltétlenül Putyin-szavazók lettek volna.”
Németország mellett, ahová a legtöbben távoztak, főleg Csehországba és Magyarországra jöttek. Mi volt vonzó Magyarországon? – kérdezem.
„Magyarország régen is olyan volt az oroszok számára, mint ami kicsit már a Nyugat.” Számít, hogy közel van, a kétórás repülőút rövidebb, mint sok Oroszországon belüli út. Nyugat-Európához képest Magyarország olcsó: főleg a lakás, de üzletet indítani is egyszerűbb volt, nagyobb biztonságban tudtak hosszabb életvitelre berendezkedni. A legtöbben Budapestre jöttek, de mivel a gazdagabbak egyben ingatlanbefektetésnek is használták a költözést, Hévíznek állítólag több mint a fele orosz tulajdonban van. „Budapestnek mindig is nyitott, multikulturális híre volt, amit persze az elmúlt hetek történései tompítottak. Azoknak az orosz zsidóknak pedig, akik nem akartak Izraelbe menni, fontos volt, hogy Budapest a kelet-európai zsidóság központja.”
A nácivá lett kistestvér
„Eleve bennük van a gondolkodás, hogy nagy állam szülöttje vagyok, nagy európai kultúrához tartozom, és ezt Putyinék nagyon kihasználták: nemcsak a kultúra, hanem a területünk is nagy volt, és bizony ezen van mit helyrehozni” – mondja Szergej, amikor arról kérdezem, hogy az átlagos orosz (ami persze nincs) mennyire fogékony a birodalmi gondolkodásra.
„Én mindig is büszkén vállaltam az oroszságomat – folytatja –, de látom a kultúrának azokat a problémáit is, amelyekről nem fognak neked őszintén beszélni. Például hogy az oroszokban nagyon mélyen, de vannak antiszemita vonások.”
„A Szovjetunió mindig büszke volt arra, hogy milyen sok nép alkotja. De ha nem is harsányan, ott volt és ott van ma is a »feketék«, a kaukázusiak vagy a »vágott szeműek«, a közép- ázsiaiak lenézése.”
Az ukránokat nem volt könnyű lenézni: sokan vannak, és nagyon megszenvedték a II. világháborút, amelynek – a nagy honvédő háborúnak – az orosz tudatban mitikus jelentősége van, egész tömegkultúra épült rá. (Ezért is reagálnak intenzíven főleg az idősebbek a náci hívószóra.) Szergej szerint mindig volt egy kis stichje, ahogy kis lenézéssel beszéltek az ukránokról. „Mint a kicsit hülye testvérről, a szalonnazabálókról, akik nélkülünk megdöglenének. Akik furcsák is: hiszen azért azok a nyugati ukránok nagyon kollaboráltak a nácikkal. A családok, munkatársak szintjén nem volt gond, de ha meg akartad sérteni egy ukrán kollégádat, akkor nem azt mondtad neki, hogy te hülye, hanem hogy te hülye ukrán. Ahogy a franciák a belgák felé: a buta belga. Ezek a történelemben gyökerező dolgok.”
Ehhez hozzátehetjük a magyarok hétköznapi viszonyulását az „oláhokhoz, tótokhoz”, vagy a szlovák mondást, ami a hülye vagy szinonimája: „Cso szi, magyar?” Mi vagy te, magyar?
Az ukránoknak ezt az enyhe lenézését nem csak a korábban idézett Andrej (aki szerint az oroszok és ukránok „egyek”), más megszólalónk is vitatja. „Az én nagyanyám is ukrán. Mit lehet gondolni egy olyan népről, aki ott van veled?” – mondja Klára.
„Nekem ez nagyon furcsa, nemrég még egymás mellett vonultak május 9-én, a győzelem napján. A 2010-es évek elején az Eurovízióban ukrán énekesnő lépett fel orosz színekben, ukrán kollégáimmal együtt ujjongtunk, ha a másik nép nyert az olimpián. Ez új keletű dolog, talán a nyolc évvel ezelőtti zavargások a gyökere, és mert Putyin politikailag nem tudta megtartani Ukrajnát maga mellett. Ekkor kezdődött a nácizás.”
„Elkeseredés volt, és düh”
„Ez lehetetlen, ez vadállati baromság, holnap majd felébredek, és ez nem lesz – meséli Irina, mit érzett február 24-én. Ismerősei mind így éreztek. – Páran mondták csak halkan, hogy ez nem ilyen egyértelmű, és talán van igazság az ukrán nácikról szóló vádakban. De ők sem kampányolnak mellette, csendben vannak. A nagy többség segíti az ukránokat.”
Alekszandra hat éve érkezett Európába, négy éve Magyarországra. Budapest miatt, mondja, nagyon szereti ezt a várost. IT-dizájnerként dolgozik. Ő is nagyvárosi, Szentpétervárról jött.
„Nem hittem volna, hogy Putyin megtámadja Ukrajnát, sokkolva voltam, ahogy a legtöbb orosz barátom.”
Nem érintkezik putyinistákkal, csak olyan, 25–40 év közöttiekkel, akik jobb és nyugati életet akarnak, és akik nem támogatják a rezsimet. Így nem tudja megbecsülni, hogy az itteni orosz közösségnek hány százaléka lehet ilyen vagy olyan. Szerinte Oroszország fele támogathatja a háborút, főleg azok, akiknek nincs semmilyen hozzáférésük a nyugati médiához.
„Nagyon sok nyugatias gondolkodású ember él a nagyvárosokban, ők önálló nemzetnek gondolják az ukránokat. Sokan közömbösek, nem is támogatják, de nem is ellenzik. Nekem nincs helyem Oroszországban, én nagyon másképp gondolkodom, mint ami ott van. Pedig Moszkva nagyon jó város” – mondja.
„A háború kitörésekor az én buborékomban elkeseredés volt, és düh” – mondja Anasztaszia, aki nagyon fiatalon, leginkább kalandvágyból jött el Moszkvából tíz éve. Alekszandrához és Irinához hasonlóan ő is önkéntesként segíti a menekülteket. „Mi nem fogunk visszamenni és odavinni a gyerekeinket” – mondja.
„Én nem ismerek Putyin-rajongókat, de persze vannak ilyenek. Kerülöm a követséget és a kulturális eseményeket, mert nem tudom, kik ott a KGB-emberek, és nem akarok velük találkozni. De szerintem nem mondhatjuk, hogy az itteni oroszok nagyobb része Putyin-ellenes lenne.”
Klára az anyjáról beszél, aki a háború kitörésekor azzal tette helyre elkeseredett lányát, hogy történelmet kellett volna tanulnia. „Vannak szállóigévé lett mondatok, amelyeket minden poszt alatt meg lehet találni. Hogy nem is olyan biztos, hogy van ez a háború. Vagy hogy jó lett volna, ha tanulsz történelmet, hogy tudd, miért van ez a háború. Vagy hogy miért nem mondtad ezt nyolc évig.”
Magyar reakciók
Más országokban értek verbális atrocitások oroszokat, de itt egyik megkérdezettünk sem hallott ilyenről. Tbiliszinek viszont nagy sokk volt, meséli Anasztaszia, hogy 25 ezer orosz és 17 ezer belarusz ment oda a háború kitörése óta. „Ott nem szeretnek oroszul beszélni nyilvános helyen. Angolul szólalnak meg, és ha a pincér oroszul felel, akkor lehet oroszul beszélni. A grúzok is attól tartanak, hogy Putyin nekik is azt mondja: hé, nálatok egy csomó orosz él, és nem bántok velük jól, úgyhogy jönnek a bombák.”
Mindegyik megkérdezettünk nagyon támogatónak mondja magyar ismerőseit. „A fiam osztálytársainak szülei rögtön elhívtak piknikezni, mert látták rajtam az elkeseredést. Akkor állandóan sírtam – meséli Irina barátnője, Natasa, aki bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. – Ukrán zászló van az ajtónkon, és egy szomszéd, nem tudom ki, virágot tett oda, persze elsírtam magam.”
Anasztasziáékról egy híres orosz blogger még márciusban csinált filmet, amelyet hétmillióan néztek meg. „Sok figyelmet, nem kívántat is kaptunk: sok gyűlöletbeszédet oroszországi oroszoktól. Fenyegetéseket, hogy ne gyertek haza, mert árulók vagytok. Persze sosem tudom ezeknél a kommenteknél, hogy valós személy van-e mögötte, vagy egy putyinista fake profil.”
Szergej arról beszél, hogy az orosz propagandának nemcsak oroszok váltak itt áldozatává, hanem magyarok is. „Azok, akik sokáig a Ruszkik, haza! lózung alatt éltek, egyszerre átváltottak Putyin-imádóvá és perverz áldozathibáztatóvá. A közösségi felületeken sokkal többen vannak a Putyin-barát magyarok. Az oroszok visszafogottabbak – a következmények miatt is. A magyarok gátlástalanok. Megkaptam tőlük, hogy miért vagyok oroszellenes. Oroszoktól is kaptam, de ők nem tudták, hogy félig orosz vagyok.”
Nem érzik rosszul itt magukat, mondja az oroszokról, de bezárkóztak, visszább húzódtak. „Nem félnek, de óvatosabbak.”
Birodalmi nosztalgiák
„A sértett nacionalizmus bennük is ott van – mondja Klára, amikor a magyar és az orosz nemzettudat hasonlóságairól kérdezem. – A patriotizmus benne van a mindennapjaikban. Itt nem nagyon látsz magyarországos pólókban feszítőket, ott sokat.”
Szerinte a nyugati szankciók emiatt pont az ellenkezőjét érték el, összekovácsolták az oroszokat. „Egy egész lettek: ba…átok meg, akkor csinálunk egy orosz Mekit. Mert nincs más lehetőségük, nem tudnak elköltözni, csak abban a lében főni tovább. De egyébként is a vérükben van, hogy mindent azonnal megoldanak. Nekik ez kihívás: akkor összefogunk, és mi vagyunk mindenki ellen.”
„Igyekszem óvatosan fogalmazni, nehogy deportálva legyek” – nevet Anasztaszia, amikor arról kérdezem, mit szól, hogy a magyarok jelentős része Ukrajna-ellenes. – Amit látok a civil társadalomban, az csodálatos. Sokat dolgoztunk a Keletiben, sok új magyar barátunk lett. De ez különbözik attól, amit a magyar kormány csinál.”
„A sovinizmus csak egy lépés a Duna-parti cipőktől – utal a Dunába lőtt zsidó emberek emlékművére Natasa, amikor a sérelmi nacionalizmusról kérdezem. – A birodalmi szemlélet mindent vissza akar szerezni. Azt mondta nekem egy magyar, aki nem is az orosz tévét nézi, hogy a kilencvenes években a magyarok kinevették az oroszokat, mert gyenge elnökük volt. Azután jött egy erős elnök, aki felemelte az országot.”
Alekszandrát is nagyon megérintette, amit a magyarok tettek az ukrán menekültekért. „Még jobban szeretem emiatt Magyarországot. Nagyon büszke vagyok Budapestre. De érzékelem és tudom, hogy a társadalom nagy része itt Ukrajna-ellenes. Sajnos ez ugyanaz az agymosás, mint kint, de emellett nagyon jó dolgok is vannak ebben a társadalomban, azokra igyekszem fókuszálni.”
Természetesen nem utazhat vissza, mondja, mert nem tudja, hogy ki tud-e jönni megint. „Nagyon óvatos vagyok. Nem Ukrajnát támogatom közvetlenül, hanem a menekülteket Európában. A humanitárius segítség elvileg nem lehetne kockázatos.”
Szergej szerint a háború előtt tíz orosz migránsból kettő lehetett masszív putyinista. „A háború ezt szerintem lefelezte, és nagyon összezavarta őket is. Ez a háború nagyon sok ember fejében okozott komoly zavart. Ha még a miénkben is, akkor mi lehet az oroszok fejében? 99 százalékuk komoly traumaként éli meg, akár mutatja ezt, akár nem.”
