Amikor az ír Barry Haughian és spanyol felesége, Lola azt látta, hogy az ukránok menekülnek otthonukból, ám a madridi házukban nem volt helyük segíteni, úgy döntöttek, hogy felajánlják helyette a második otthonukat – egy XV. századi kastélyt Írország nyugati részén.
Haughian egy napon belül gépre ült és Lengyelországba repült, de előzőleg létrehozott egy Facebook-fiókot, hogy menedéket ajánljon fel. Tizenegy ukrán – Dnyipróból és a Mariupol-közeli Zaporizzsjából – tartott vele, amikor visszatért a Ballindooley kastélyba.
„Érzelmi roncsok voltunk legalább egy hétig. Nem tudtuk, mit csinálunk, csak próbáltuk jobbá tenni nekik a dolgokat” – mondja Haughian, aki feleségével és két tizenéves gyerekével együtt van a négyemeletes kastélyban.
„Most hétről hétre jobb… Látjuk, ahogy lekerül a teher a vállukról. Folyamatosan jönnek hozzánk olyanok, akik segíteni próbálnak rajtuk. Ez egy igazi »céad míle fáilte« (százezer üdvözlet) az ír néptől.”
A tizenegy ukrán is ott van abban a 23 ezerben, akik eddig Írországba érkeztek. A kormány várakozásai szerint ez a szám megnégyszereződhet – ami a lakosság két százalékának felel meg –, és hamarosan konferenciaközpontokban vagy sportcsarnokokban kell elhelyezni őket.
Egy hónappal az érkezésük után a csoportból öten találtak munkát. Gyermekeik iskolába járnak, és a félhektáros birtokon játszanak a helyi gyerekekkel, akiknek a családja folyamatosan hoz mindent – a tartalék hűtőktől, televízióktól és zsák trágyától kezdve a friss tojással teli kosarakig – Maria Nazarcsuknak, a csoport lelkes pékjének.
A húszéves nő, aki bombák és rakéták hangja közben indult a háromnapos útra és a 28 órás várakozásra a lengyel határon, hogy elmeneküljön az orosz támadás elől, a kastélyhoz közeli kertészeti központban dolgozik.
Könyvelést tanult, és az édesanyjával utazott, de hátrahagyta két fivérét, nővérét és a nagymamáját a keleti-ukrajnai Dnyipro városában. Reméli, hogy szeptemberben a Galwayi Nemzeti Egyetemen folytathatja tanulmányait.
„Amikor másik országba kellett mennünk, sírtam, mert nagyon gyorsan történt minden. Én megtervezem az életem, azt, hogy mit csinálok a barátaimmal, a családdal, az egyetemmel. És egy nap egyszer csak nincs tervem” – mondja.
„Az írek nagyon barátságosak, nagyon kedvesek. Mindenki segíteni akar nekünk. Nagyon boldog vagyok itt. Jó munkám van, jó otthonom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy kastélyban fogok élni.”
