Mint minden felszállás előtt, az ukrán hadsereg veterán pilótája végigsimította Mi–8-as helikoptere törzsét, megérintve a nehéz szállítóeszköz fémborítását, hogy szerencsét hozzon neki és legénységének.
Szükségük is volt rá. Úti céljuk – az ostromlott acélmű a szétlőtt Mariupolban – halálos csapda volt. Néhány legénység nem tért vissza élve.
A küldetés mégis létfontosságú, sőt kétségbeejtő volt. Az ukrán csapatokat beszorították, az ellátmányuk fogytán volt, a halottak és sebesültek száma egyre csak nőtt. Az Azovstal acélműnél tanúsított utolsó ellenállás az ukrán kitartás szimbólumává vált az orosz támadással szemben. Nem hagyhatták, hogy meghaljanak.
Az 51 éves pilóta – akit csak a keresztnevén, Olekszandrként említenek – egyetlen bevetést hajtott végre Mariupolban, és azt tartotta harmincéves pályafutása legnehezebb repülésének. Elmondása szerint azért vállalta a kockázatot, mert nem akarta, hogy az Azovstal harcosai elfeledve érezzék magukat.
Az üzem elszenesedett poklában, egy föld alatti bunkerből átalakított orvosi állomáson a sebesültekhez kezdett eljutni a hír, hogy talán bekövetkezik a csoda. Azok között, akiknek azt mondták, hogy rajta vannak az evakuálási listán, volt egy őrmester, akit aknavető lövedékek nyomorítottak meg, szétcincálva a bal lábát, amelyet térd fölött amputálni kellett.
Buffalo volt a fedőneve. Sok mindenen ment keresztül, de még egy halálos küldetés várt rá: a szökés Azovstalból.
Titkos helikopteres mentőakciók sorozata
A márciusban, áprilisban és májusban az Azovstal védőinek elérésére végrehajtott titkos, a földhöz közeli, nagy sebességű berepülések sorozatát Ukrajnában a négy hónapos háború leghősiesebb katonai tettei között ünneplik. Némelyik katasztrófával végződött; mindegyik kockázatosabb volt, mint az előző, mert az orosz légvédelmi ütegek egyre jobban összpontosítottak rájuk.
A hét utánpótlási és mentőakció teljes történetét még nem adták közre, de a két sebesült túlélővel készült interjú alapján – az első küldetésen repülő katonai hírszerző tiszttel és az ukrán hadsereg által rendelkezésre bocsátott pilótákkal – az Associated Press összeállította az egyik utolsó repülés történetét mind a mentők, mind a kimentettek szemszögéből.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök csak azután adott hírt a bevetésekről és drámai árukról, hogy az Azovstal romjait védő, több mint 2500 harcos elkezdte megadni magát.
Kitartásuk meghiúsította Moszkva célját Mariupol gyors elfoglalására, és megakadályozta, hogy máshová dobják át az ottani orosz csapatokat. Zelenszkij az ICTV ukrán műsorszolgáltatónak elmondta, hogy a pilóták dacoltak az erős orosz légvédelemmel, amikor az ellenséges vonalakon túl merészkedtek, élelmet, vizet, gyógyszert és fegyvereket dobtak le, hogy az üzem védői tovább harcolhassanak, és kimenekítették a sebesülteket.
A katonai hírszerző tiszt elmondta, hogy egy helikoptert lelőttek, két másik pedig nem tért vissza, amelyeket eltűntnek minősítettek. Elmondása szerint civil ruhába öltözött a repüléshez, arra gondolva, hogy ha túlél egy lezuhanást, beolvadhat a lakosság közé: „Tisztában voltunk vele, hogy ez egyirányú jegy lehet.”
Mint Zelenszkij fogalmazott: „Ők abszolút hősök, tudták, hogy milyen nehéz dolgot vállaltak, tudták, hogy ez szinte lehetetlen (…) Sok pilótát vesztettünk.”
Sebesült harcos: „Jobb lesz bemászni a pincébe, és ott csendben meghalni”
Ha úgy alakultak volna a dolgok, ahogy Buffalo elképzelte, nem élte volna meg a mentőakciót. Gyorsan véget ért volna az élete, ami megkímélte volna a kínoktól, amelyeket azután szenvedett el, hogy 120 mm-es aknavető lövedékek széttrancsírozták a bal lábát, megsebesítették a jobb lábfejét és repeszekkel szórták tele a hátát a március 23-i mariupoli utcai harcok során.
A húszéves fiatalember azzal a feltétellel beszélt az Associated Pressnek, hogy nem nevezik meg, mert nem akarja, hogy úgy tűnjön, hogy hírnevet keres, miközben az Azovstal több ezer védője vagy fogságban van, vagy halott.
Buffalo akkor sebesült meg, amikor egy orosz tank nyomába eredt, és vállról indítható páncéltörő NLAW rakétával akarta kilőni az invázió első hónapjának utolsó napján. Számára a harc ekkor véget ért.
Egy égő autó roncsai mellé repült, majd fedezékbe vonszolta magát egy közeli épületbe, és úgy döntött, hogy „jobb lesz bemászni a pincébe, és ott csendben meghalni” – mesélte.
Barátai azonban evakuálták az Iljics acélgyárba (amely aztán április közepén esett el, amikor az orosz erők egyre szorosabbra vonták Mariupol, az Azovi-tengeren fekvő stratégiai fontosságú kikötő ellenőrzését).
Három nap telt el, mire egy alagsori bombabunkerben az orvosok képesek voltak amputálni a lábát. Szerencsésnek tartja magát: az orvosok még rendelkeztek érzéstelenítővel, amikor kés alá került.
Amikor magához tért, egy nővér elmondta neki, mennyire sajnálja, hogy elvesztette a lábát.
A kínos helyzetet viccel ütötte el: „Visszaadják a pénzt tíz tetoválásért?”
„Sok tetoválás volt a lábamon” – mondta. Egy megmaradt, egy emberi alak, de annak is eltűnt a lába.
A műtét után átszállították az Azovstal üzembe. A közel 11 négyzetkilométeres erősség a föld alatti alagutak és bunkerek 24 kilométeres labirintusával bevehetetlennek tűnt.
De a körülmények zordak voltak.
„Folyamatosan lőttek” – mondta Vladiszlav Zahorodnij 22 éves tizedes, akinek a mariupoli utcai harcok során átlőtték a medencéjét, szétroncsolva egy ideget.
Az Azovstalba evakuálták, ott találkozott Buffalóval. Már ismerték egymást: mindketten az északi Csernyihivből származnak, amelyet az orosz erők körülvettek és ostromoltak.
Zahorodnij észrevette a hiányzó lábat. Megkérdezte Buffalót, hogy van.
„Minden rendben, hamarosan bulizni megyünk egy klubba” – válaszolta.
Hogy sikerült kijutni?
Zahorodnijt három sikertelen kísérlet után március 31-én helikopterrel evakuálták.
Ez volt az első helikopteres repülése. A Mi–8-ast útközben eltalálták, ami tönkretette az egyik hajtóművét, de a másik a levegőben tartotta őket a nyolcvanperces, kora reggeli út hátralévő részében a közép-ukrajnai Dnyeper folyó menti Dnyipro városába.
A harcos a szabadulást a jobb alkarjára varrt aknagránát-tetoválással ünnepelte meg: „Hogy ne felejtsem el” – mondta.
Buffalo a következő héten került sorra. Kételyei voltak a távozással kapcsolatban. Egyrészt megkönnyebbült, hogy a fogyatkozó élelmiszerből és vízből az ő részét mostantól mások kapják, akik még képesek harcolni, másrészt „volt egy fájdalmas érzés: ők ott maradtak, én pedig otthagytam őket.”
Mégis majdnem lekéste a helikoptert.
Katonák hordágyon húzták ki a mély bunkerből, és felpakolták egy teherautóra, amely egy előre megbeszélt leszállóhelyre hajtott. A katonák kabátba burkolták.
A helikopter lőszeres rakományát pakolták ki először, ezután a sebesülteket emelték fel a fedélzetre.
De Buffalót nem. A teherautó hátsó sarkában hagyták, valahogy nem vették észre. Nem tudott kiabálni, mert az aknavető gránát a torkát is megsebesítette, és még mindig túlságosan rekedt volt ahhoz, hogy a helikopter rotorjainak zaja közepette felhívja magára a figyelmet.
„Azt gondoltam: hát akkor ma nem – emlékezett vissza. – Hirtelen valaki azt kiáltotta: Otthagytatok egy katonát a teherautóban!”
Mivel a raktér tele volt, Buffalót a többiekre merőlegesen helyezték el, akiket egymás mellé pakoltak a platóra. A legénység egyik tagja megfogta a kezét, és azt mondta, hogy ne aggódjon, haza fognak jutni.
„Egész életemben arról álmodtam – mondta a legénység tagjának –, hogy egyszer helikopterrel repülhessek. Nem számít, hogy megérkezünk-e – az álmom valóra vált.”
Szorosan a földfelszín felett
A pilótafülkében végtelennek tűnt a várakozás Olekszandr számára, a percek óráknak tűntek.
„Nagyon ijesztő – mesélte. – Robbanásokat látsz magad körül, és a következő gránát eltalálhat.”
A háború ködében, és mivel a titkos küldetések teljes képe még mindig ismeretlen, nem lehet teljesen biztosra venni, hogy a hadsereg által készített és az újságírókkal megosztott videóban megszólalt Buffalo és a pilóta ugyanazon a gépen tartózkodott-e, de beszámolóik részletei egyeznek.
Mindketten ugyanazt a dátumot adták meg: április 4–5. éjszakáját. Olekszandr felidézte, hogy egy hajó tüzet nyitott rájuk, amikor a Mariupol körüli vizek felett suhantak el. A robbanáshullám úgy dobálta a helikoptert, „mint egy játékot” – mondta. De a menekülési manőverek kisegítették őket a bajból.
Buffalo is visszaemlékezett egy robbanásra. Az evakuáltaknak később azt mondták, hogy a pilóta elkerülte a rakétát.
Olekszandr 220 kilométeres óránkénti sebességre gyorsította fel a helikoptert, és a föld felett mindössze háromméteres magasságban repült – kivéve amikor a villanyvezetékek fölé emelkedett. A küldetésén részt vevő második helikopter nem tért vissza; a visszaúton a pilóta rádión közölte, hogy kifogyott az üzemanyag. Ez volt az utolsó kommunikációjuk.
Buffalo a hordágyon fekve egy ablakon keresztül nézte a terepet. „A mezők felett repültünk, a fák vonala alatt. Nagyon alacsonyan” – mondta.
Biztonságban eljutottak Dnyipróba. Leszálláskor Olekszandr hallotta, hogy a sebesültek kiabálnak a pilótáknak. Arra számított, hogy kiabálni fognak vele, amiért olyan hevesen dobálta őket a repülés során.
„De amikor kinyitottam az ajtót, azt hallottam, hogy a srácok azt mondták: köszönöm” – mondta.
„Mindenki tapsolt – emlékezett vissza Buffalo, aki most Zahorodnijjal együtt lábadozik egy kijevi klinikán. – Azt mondtuk a pilótáknak, hogy megcsinálták a lehetetlent.”
