A II. világháborús szovjet filmek külön műfajt jelentettek. A kiemelkedő műalkotások mellett a történelmi propagandafilmek dominanciája jellemezte a zsánert. Most úgy tűnik, van hová visszanyúlni, amikor az aktuális háborút, az ukrajnai inváziót dolgozzák fel egy játékfilmben, amelynek címe ismerős a magyar nézőknek: A tanú.
A film középpontjában egy belga hegedűművész áll, aki Kijevbe érkezik fellépni. 2022 februárját írjuk. Útja felborul, amikor Oroszország lőni kezdi Ukrajnát. A művész túléli az ukrán nacionalisták „embertelen bűncselekményeinek és véres provokációnak” sorozatát, és kész elmondani a világnak, „milyen volt valójában”.
A tanú – egy államilag támogatott dráma, amelyet augusztus 17-én mutattak be Oroszországban – az első játékfilm a 18 hónapja tartó invázióról. A film erőszakos neonáciként ábrázolja az ukrán katonákat, akik kínozzák és gyilkolják saját népüket. Az egyikük Hitler-feliratú pólót visel. A filmben a főszereplő kisfia csodálkozik: „Ukrajna nem Oroszország?”
Ez az a narratíva, amelyet a Kreml a háború első napja óta hirdet – és most mozgóképbe csomagolták.
Azután mutatták be A tanút, hogy az orosz hatóságok bejelentették: növelni kívánják a Moszkva ukrajnai akcióit dicsőítő filmek számát.
Az azonnali információ és dezinformáció korában azonban nagy kérdés, hogy az ilyen filmek vonzzák-e majd a nézőket, bár a hasonló filmek korábban kasszasikerek voltak. A szociológusok szerint az orosz közvélemény egyre kevésbé érdeklődik a háború iránt, az emberek manapság inkább menekülnének az Ukrajnából érkező borús és komor hangulatú hírek elől.
Rekordösszeg propagandafilmekre
„Rendszeresen azt halljuk a válaszadóktól, hogy ez hatalmas stressz, hatalmas fájdalom” – mondja Gyenyisz Volkov, a Levada Központnak, Oroszország vezető független közvélemény-kutatójának igazgatója. Egyes oroszok – mondja – ragaszkodnak ahhoz, hogy „nem vitáznak róla, nem nézik, nem hallgatják” az Ukrajnáról szóló híreket, hogy megpróbáljanak megküzdeni a helyzettel.
A diktatúrákban mindig is jellemző volt a képiség és a kontroll a jelképek felett. Propagandafilmeket készítettek a Szovjetunióban, a náci Németországban és a Benito Mussolini vezette Olaszországban, valamint Észak-Koreában és a Közel-Keleten is. A mai Oroszországban a hatóságok nyíltan beszélnek arról a szándékukról, hogy a vászonra viszik az ukrajnai háborút – vagy inkább az azt övező orosz narratívát.
Vlagyimir Putyin orosz elnök utasította a kulturális minisztériumot: biztosítsa, hogy a mozik dokumentumfilmeket vetítsenek a „különleges katonai műveletről”.
A minisztérium a filmek állami finanszírozásának elosztásakor is prioritásként kezeli ezeket a témákat, és különösen Ukrajnában „az orosz harcosok hősiességét és önzetlenségét”, valamint „a náci és fasiszta ideológia modern megnyilvánulásai elleni harcot” megjelenítő történeteket. (Vlagyimir Putyin az utóbbi vádat szereti emlegetni a kijevi vezetőkkel szemben.)
Az állami támogatási összeg, amelyre az orosz filmek készítői idén pályázhatnak, magasabb, mint valaha: harmincmilliárd rubel (mintegy 320 millió dollár). Ez kulcsfontosságú a mai iparágban, amely évek óta erősen függ az állami finanszírozástól.
Anton Dolin orosz filmkritikus „ördögi rendszernek” nevezi, amikor az állam a fő és leggazdagabb producer az országban. Megjegyzi, hogy minden filmnek vetítési engedélyt kell kapnia a kulturális minisztériumtól, tehát a „cenzúra mechanizmusai” még azoknál is működnek, akik nem jutnak pénzhez a kormánytól.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állami támogatást szerző orosz filmesek mindig propagandát gyártanak. Vannak „nagyon tisztességes filmek” is – mondja Jurij Szaprikin kritikus és kulturális szakértő.
Néhány orosz Oscar-jelölt mű kapott állami támogatást, és voltak más hazai sikerfilmek is: széles körben nézett történelmi drámák, sci-fi-kasszasikerek, legendás szovjet sportolókról készült portrék.
Az oroszok nem vevők az ukrajnai háborús eposzra
Miután Oroszország 2008-ban rövid háborút vívott Georgiával, az orosz állami televízió egy olyan filmet sugárzott, amely Moszkva verzióját tükrözte arról, hogyan kezdte szomszédja a konfliktust. A film cselekménye némileg hasonlított A tanúéra: egy külföldi szemtanúja a háború kezdetének, és küldetésre indul, hogy a világ elé tárja az igazságot.
A Krím 2014-es illegális annektálása után a Kreml narratívái eljutottak a mozikba is. Két államilag finanszírozott filmet népszerűsített erősen a kormányzati média: a 2017-es, Krím című film igazolta a félsziget elfoglalását, és azt mutatta, hogy az ukránok brutálisan verik és gyilkolják honfitársaikat; a 2018-as, államilag támogatott romantikus vígjáték egy Putyin által kedvelt projektre – a Krímet a szárazfölddel összekötő hídra – összpontosított, és virágzónak mutatta a helyiek életét Oroszország uralma alatt. Mindkettő bukás volt anyagilag.
Akkoriban az orosz nézőknek megvolt az alternatív szórakozási lehetőségük: a hollywoodi blockbusterek, amelyek mindig sokkal sikeresebbek voltak. Olyannyira, hogy egy ponton az orosz hatóságok elkezdték elhalasztani az olyan hollywoodi sikerfilmek bemutatását, amelyek egybeestek az általuk sikeresnek tartott hazai filmekkel.
„Bármelyik Pókember-film, bármelyik Marvel-film, bármelyik Star Wars, bármelyik amerikai film egy vagyont keresett Oroszországban” – mondta Ivan Filippov, az AR Content, a neves filmproducer, Alekszandr Rodnyanszkij produkciós cégének kreatív vezetője.
Összességében az orosz filmipar az évek során kevés érdeklődést mutatott a Moszkva ukrajnai konfliktusáról szóló propagandafilmek készítése iránt: az Oroszországban évente megjelenő több száz film közül 2014 óta csak mintegy tucatnyit szenteltek a témának – mondta Filippov.
Arra számít, hogy a szám növekedni fog, és rámutat, hogy A tanú mellett két további is készül. Az egyik egy moszkvai művészt követ, aki úgy dönt, hogy csatlakozik a Kreml által támogatott kelet-ukrajnai szeparatista felkeléshez. Egy másik az orosz csapatokról szól, amelyek egy csoport indiai diákot próbálnak megmenteni, akiket „nacionalisták” ejtettek csapdába egy ukrán városban, miközben Moszkva „különleges katonai művelete” kibontakozik.
Miután a nagy hollywoodi stúdiók tavaly leállították oroszországi tevékenységüket, a verseny nem olyan éles, bár néhány slágerfilm még mindig beszivárog kalózmásolatok formájában, és vászonra kerülnek külföldi filmek is.
Ha már hazai, akkor Cseburáska a sztár
Más, most futó orosz filmek azonban rendkívül népszerűnek bizonyulnak a mozilátogatók körében. Az idén az újévi ünnepek idején műsorra tűzött Cseburáska, az ikonikus szovjet rajzfilmfigurát bemutató színes mesefilm közel hétmilliárd rubelt (74 millió dollárt) keresett a készítésére fordított 850 millióval (nagyjából kilencmillió dollárral) szemben.
Filippov szerint a szakmában senki sem tudott elképzelni ilyen bevételt. A filmkészítők követik a példát azzal, hogy a szovjet klasszikusok újraforgatása és a mesék felé fordulnak. Az oroszok „nem akarnak a háborúról szóló filmeket nézni”, ez volt az iparág következtetése – mondja.
A tanút Oroszországban különösebb felhajtás nélkül mutatták be. Egy moszkvai moziban múlt héten egy esős vasárnap délután csaknem egy tucat mozilátogató azt mondta, hogy nem A tanút jött megnézni, bár többen azt mondták, hogy tervezik. A film az első hétvégén alig több mint 6,7 millió rubelt – azaz mintegy hetvenezer dollárt – hozott.
Ez nem meglepő, ha Ruth Ben-Ghiatot, a New York-i Egyetem történelemprofesszorát kérdezzük, aki az önkényuralmat és a propagandát tanulmányozza.
„Amikor egy autoriter hatalom védekező helyzetben van, háborút folytat, és nem megy jól – mondja, az indoktrinációs céllal készült filmek – gyakran nem túl jók.”
