Idén decemberben öt éve, hogy az Oroszország északnyugati Karéliai régiójában, a lakásán letartóztatták Jurij Dmitrijev történészt, a Memorial emberi jogi csoport helyi vezetőjét. Azzal vádolták, hogy pornográf felvételeket készített nevelt lányáról, amit határozottan tagadott, mondván, hogy a fényképek a szociális munkások nyomására készültek, hogy figyelemmel kísérjék a kislány fejlődését.
Jurij Dmitrijev leginkább arról ismert, hogy Karéliában kutatásokat végzett a Sztálin-korszak politikai elnyomásának áldozatairól. Nagy szerepe volt a szandarmoki tömegsírok felkutatásában és a legkevesebb hatezer áldozat emlékének életben tartásában.
Mivel ügyét ide-oda passzolták a bíróságok, Dmitrijev, aki a jövő hónapban tölti be 66. életévét, az elmúlt öt évet szinte végig előzetes letartóztatásban töltötte. A régió fővárosában, a Petrozavodszkban lévő börtönben várja sorsa alakulását.
A helyi városi bíróság jelenleg harmadszor tekinti át Dmitrijev ügyét, miután a férfit 2020 szeptemberében tizenhárom év börtönbüntetésre ítélték. Az ügyészek a büntetés tizenöt évre való emelését kérik. Dmitrijev ügyvédei azt állítják, hogy minden fellebbezési lehetőséget kimerítettek.
A perre akkor kerül sor, amikor az orosz kormány be akarja záratni az International Memorial és a moszkvai Memorial Emberi Jogi Központot, amelyek már rég felkerültek a civil szervezeteket sújtó külföldiügynök-listára. Sorsukat a héten pecsételheti meg az orosz Legfelsőbb Bíróság és a vezető moszkvai bíróság.
A Szabad Európa Orosz Szolgálatának Északi Valóság szerkesztőségének lehetősége nyílt arra, hogy írásbeli kérdéseket tegyen fel tárgyalása alatt Dmitrijevnek, és írásos válaszokat kapjon a Szövetségi Büntetés-végrehajtási Szolgálaton (FSIN) keresztül. Az interjút, amelyet hossza és az érthetőség kedvéért szerkesztettünk, az alábbiakban közöljük.
Hogy lett a Memorial tagja?
Sok embert ismertem, aki a nyolcvanas évek végén bekapcsolódott a Memorial munkájába. Sok vezetőt ismertem – olyan embereket, akik interjúkat készítettek az elnyomás áldozataival és listákat tettek közzé az elnyomott emberekről.
Nehéz idők voltak, ezért a Memorial aktivistái humanitárius segélyt osztogattak az elnyomás egykori áldozatainak, azaz az alapszabályuknak megfelelően dolgoztak.
A Karéliai Népfront civil szervezet ülésein rendszeresen megvitattuk a Memorial által felvetett kérdéseket. Körülbelül egy vagy másfél év elteltével megkértem a Memorial karéliai aktivistáját, Pertti Vuorit, hogy vizsgálja ki a feleségem nagyapjának sorsát, aki egy 1937-ben letartóztatott halász volt Sjamozero faluból. Pertti megtudta, hogy kivégezték. Az egyik találkozó alkalmával megkért, hogy csatlakozzak a Memorialhoz. Így 1989-től vagyok tag.
Mit csinált akkoriban?
Humanitárius segélyt vittem körbe kocsival a volt politikai foglyoknak. Többször kutattunk Gyerevjannoje település külterületén – sikertelenül – a kivégzések helyszíne után. Ezután a Beszovecnél és a Szulazsgorjénál felfedezett maradványok történetét karoltam fel.
Csak két évvel később, 1991. október 30-án sikerült elérnünk, hogy újratemessék őket a petrozavodszki Zareckoje temetőben. Ez volt a karéliai Memorial kezdete. Ezután kezdtem el együtt dolgozni Iván Csuhinnal, az orosz Legfelsőbb Tanács (egy még szovjet szerv) egyik képviselőjével.
Iván megkért, hogy segítsek neki összeállítani egy emlékkönyvet, amelynek célja a szovjet korszak politikai elnyomásának összes karéliai áldozata dokumentálása volt. Beleegyeztem, és több évig dolgoztam a Belügyminisztérium és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (akkor még KGB) archívumaiban.
Korai nemzetközi projektjeink közül megemlíteném Padozero településen a német foglyok temetőjében emlékmű felállítását. Fokozatosan tapasztalatot szereztem a dokumentumokkal és az emberi maradványokkal való munkában. Folytattuk az elnyomás áldozatainak nyújtott anyagi segítséget – élelmiszert, pénzt és egyebeket adtunk.
Lobbiztunk a helyi törvények módosításáért Karéliában, hogy segítsük az elnyomás áldozatait. Senkiről sem feledkeztünk meg. A kilencvenes évek a szovjet időszakhoz képest a szabadság időszaka volt, amikor megnyíltak a levéltárak és végre meg lehetett tudni az igazságot őseinkről.
Mikor kezdődtek a problémák? Amikor Vlagyimir Putyin elnök hatalomra került?
Nehéz erre válaszolni, mert egy időre kiestem a Memoriallal folytatott munkából. Miután Iván Csuhin 1997-ben meghalt, más emberek vették át a szervezetet, és enyhén szólva nem értettünk egyet. Velem együtt többen távoztak, és létrehoztuk a Szociális Jogvédelmi Akadémiát.
Mi a véleménye a mai Memorial körüli helyzetről és általában a jogvédők zaklatásáról?
A zaklatás normális jelenség. Azt jelenti, hogy a Memorial a hatóságok tyúkszemére lép. Én bízom a Memorialban, tehát ez azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk azt a szervezetet, amelyiknek ilyen tyúkszemei vannak.
Összefüggésbe hozza-e az ön ellen indított büntetőeljárást a Memorialnál végzett munkájával? Ha nem végezte volna ezt, úgy gondolja, elkerülhette volna az elmúlt öt év pereit?
Úgy gondolom, hogy az ügyek egyáltalán nem léteztek volna. Kit érdekelne egy egyszerű mérnök?
Mit tehet a társadalom a Memorial támogatásáért, és mit tehetnek az átlagemberek azért, hogy a fiatalabb nemzedékben ápolják azt a történelem iránti tiszteletteljes hozzáállást, amelyet a Memorial tanúsít?
A családon keresztül. Minden családnak ismernie kell a saját történelmét. Ez a tudás az önbecsülés forrása. Volt szerencsém megismerni olyan emberek érzéseit, akiket a kormány egész életükben elnyomott. Ha elég sokáig élek, könyvet fogok írni erről.
